A hosszú, egymást nélkülöző hetek véget értek. Ezt megünneplendő kikapcsoltuk telefonjainkat, kényelmes cipőt húztunk, és fölkerekedtünk, hogy végre megnézzük magunknak a híres antwerpeni Állatkertet. A bejáratnál izgatott pillantásokat vetettünk egymásra, Alex és én. A pihenésen és az egyszerű együttléten túl ugyanis mindkettőnket az érdekelte a legjobban, hogy néhány nap híján egyéves Lolánk hogyan reagál majd a kert tarka-barka lakóira.
Azt már a múlt hét óta tudjuk, hogy a kutyákat szereti. Az angol nagyszülőknél eltöltött négy nap alatt ugyanis kicsi lánykánknak Prudence, a labrador személyében új legjobb barátja lett. Ez a jámbor, matuzsálemi korú kutyahölgy megadóan tűrte, ahogy erőtől duzzadó gyermekünk a fülét húzza, a farkát tépi, vagy éppen megpróbál fölülni a hátára. Néha, a nap végén, jelentőségteljesen hosszú pillantásokkal jelezte gazdáinak, hogy szüksége van egy kis Lolahurrikán-mentes pihenésre. Lola addig is megtanulta, majd átköltötte a kutya szót angolul, és alig fél óra elteltével gobgob! felkiáltással ébresztette a békésen szendergő állatot.
Az állatkertben az első fél órát mozdulatlan figyeléssel töltötte. Ült a babakocsijában, és csak nézett, nézett azokkal a nagy, kék szemeivel. Szeme sem rebbent, amikor az orrszarvúbébi hangos csobbanással a vízbe ugrott, vagy amikor a keselyű nagy robajjal rávetette magát az ebédjére. Az éjjeli állatok bemutatótermében sem lett ideges, pedig minket majd kivert a frász a hangoktól meg a sötétségtől. Sztoikus hozzáállásán a tigrisketrecnél kezdett változtatni. Az idegesen föl-le járkáló nagy bengáli Lolánkat is kissé idegessé tette. Intenzív kabátcsücsök morzsolgatással jelezte, hogy nem bízik a kívülről vékonynak és gyengének tűnő rácsokban. Aztán amikor a nagy macska a szokásos miaú helyett elordította magát, Lola szinte kitépte magát a babakocsiból, úgy ugrott föl a karomba, ahonnan többet le sem mászott.
Bátorsága végül a zsiráfok kifutójánál jött vissza. Igaz, a nagyra nőtt állatok cseppet sem érdekelték, míg minden gyerek szájtátva nézett fölfelé, addig Lolababa a földön totyogó kacsákat próbálta magához édesgetni. És közben ugató hangot adott ki magából. Nem kutya, kacsa! javítottam ki, hiába. Öt perccel később az elefántoknál megint ugatni kezdett. Nem kutya, elefánt! mondtam, miközben próbáltam türelmes maradni. De nem hagyta magát. Vau vau-ként aposztrofálta a mosómedvéket, a tevéket, a zebrákat, a baglyot és az okapit is. Lolának, kérem szépen, teljesen mindegy, hogy az illető magas vagy alacsony, tollas vagy szőrös, ragadozó vagy kérődző. Ha négy lába van, akkor kutya, és kész. Tehát vau vau.
Ekkor hallottuk meg az éktelen csörömpölést és óbégatást. Lola kis teste szinte megfeszült a karomban, és veszettül hadonászni kezdett a hang irányába. Szinte futva közelítettük meg a majomketrecet, ahol a mi Csimpink legjobb barátai mutatványoztak. Az előadást nagy tapsviharral és boldog kurjantásokkal jutalmazta kicsi lányunk. Miután több-kevesebb sikerrel megmagyaráztuk neki, hogy nem mászhat be a haverokhoz a ketrecbe, lekéredzkedett a földre, odabotorkált a rácsokhoz, és a majmok legnagyobb csodálkozására rázni kezdte őket. Aláfestésként a szokásos vau vau-ra számítottunk, amikor ismét rácáfolt várakozásainkra. Hirtelen megállt, megfordult, komolyan rám nézett, és azt mondta úh, úh, úúúh, úh. Vagyis: nem kutya, majom!
A meglepetéstől még a csimpánzok is csöndben maradtak egy pillanatra. Mi pedig éppen elaléltunk volna a gyönyörűségtől, amikor rájöttünk a titok nyitjára. Naná, hogy Lola logikája szerint nem kutyák. Hiszen egyáltalán nem négy lábon közlekednek! Az elméletet villámgyorsan tesztelni akartuk, és átmentünk a szomszédos hiúzokhoz. A fel-alá járkáló macskaféle látványa a majmok előadása után természetesen halálra untatta Lolánkat. Vissza is mászott a babakocsijába, és két ásítás között alig hallhatóan annyit mondott: vau vau.
