 |
Kedves Soma!
25 éves, kicsit elkeseredett lány vagyok. Az egyetem elvégzése után elkezdtem a közgazdászdoktori képzést, mellette egy társadalmi-gazdasági folyamatokkal foglalkozó kutatóhelyen dolgozom, és tanítok is a felsőoktatásban. A jövőben szeretnék az egyetemen maradni tanítani és mellette a kutatóhelyen dolgozni, úgy érzem, ez az a munka, amit mindig is csinálni szerettem volna, mert imádok tanítani.
Ezzel nem is lenne gond, ha közben bizonyos körökben nem azt érezném, hogy egy karrierista, öntörvényű nő vagyok, akit a munkáján kívül semmi más nem érdekel, nincs ideje semmi másra. Ezt már a párom is többször mondta nekem, pedig hetente 4-5 alkalommal találkozunk, együtt vagyunk, megpróbáljuk megosztani egymással az életünket.
Viszont ő egyre inkább családot és gyereket szeretne, úgy érzi, kifut az időből (30 éves lesz), én viszont még elsősorban a jövőbeli céljaim (doktori suli elvégzése) miatt a gyerekvállalás idejét 2-3 évvel későbbre halasztanám. Természetesen ez nem azt jelenti, hogy nem szeretnék családot, gyerekeket, csak még nem most, hanem majd néhány év múlva. Viszont egyre inkább vívódok magamban, hogy biztosan ez-e a jó elképzelés, biztosan jó lesz az nekem, ha a munkám és a jövőm egzisztenciájának a megteremtése még egy kicsit előtérben van.
 |
Egyre inkább azt érzem, hogy kezdek elveszni azon úton, ahol járok, mert nekem fontos, hogy a munkámban azt csináljam, amit szeretek, nem tudnám elképzelni, hogy napi 8-10 órát olyan munkahelyen töltsek, ahol nem szeretek lenni, és nem szeretem azt sem, amit csinálok. Viszont most, hogy azzal foglalkozom, amit szeretek, néha többet kell munkával töltenem, de közben motivál, hogy este, délután, hétvégén a párommal lehetek, akivel már nagyon sok csodaszép órát, napot töltöttünk együtt. Mégis azt érzem, hogy nem tudok megfelelni az ő vágyainak, valahogy azt érzem, hogy egy kicsit vissza kellene fognom magam a munkában, így többet lehetnék a párommal, viszont ha napközben nem azt csinálom, amit szeretek, akkor azért nem érezném jól magam.
Egy kicsit ördögi körnek érzem ezt, és már nem tudom, mit kellene tennem. Valójában tudom, hogy élveznem kellene az életet, hiszen mindenem megvan, amit szeretnék, mégis félek, hogy ez a minden egyszer csak eltűnik az életemből. Kedves Soma, tudnál nekem tanácsot adni abban, hogy hogyan tudna egy nő a mai világban az élet minden területén jól teljesíteni? Lehet, hogy ez a kérdés egy kicsit furcsának tűnik egy 25 éves lány szájából, aki még nem is feleség, nem is anya, de én mégis úgy érzem, hogy egyre inkább nem tudom, hogyan lehetne megfelelő egyensúlyt kialakítani az életben.
Köszönöm szépen, hogy időt szántál rám. További derűs napot kívánok neked!
Szeretettel: Kisnyúl
 |
Kedves Kisnyúl!
Semmi baj veled, véleményem szerint nagyon okosan irányítod az életedet! Én is úgy gondolom, hogy az életünk egyik tartópillére a szeretettel végzett munka. Életünknek kb. az egyharmadát végigdolgozzuk (természetesen felnőttkorunktól számítva), nyilvánvaló, hogy aki ezt nem örömmel éli meg, az minden más szinten nyomot hagy. Ráadásul 25 éves vagy, még 2-3-5 év múlva is nagyon fiatal az anyasághoz.
Jól teszed, hogy amit elkezdtél, azt be is akarod fejezni, és ki szeretnél benne teljesedni. A problémát nem te gyártod, hanem a barátod. Az, hogy ő 30 évesen úgy érzi, hogy „kifut az időből”, egy irreális szorongás. De az is lehet, hogy részéről nem is erről az érzésről van szó, hanem egyfajta féltékenységről, kisebbrendűségi érzésről. Nem tudom, ő mit csinál, mivel foglalkozik, és mi zajlik le benne, amikor azzal kell szembesülnie, hogy a kedvese egy kivételesen okos, ambiciózus, szorgalmas nő, aki ilyen fiatalon felsőfokú intézményben tanít, és hamarosan doktorál. Bizony, ez nagy dolog, és úgy gondolom, érzem, ha egzisztenciálisan és önbizalmában a párod a helyén lenne, ez őt is büszkeséggel, és nem félelemmel töltené el. Az, hogy „kifut az időből”, szerintem csak kifogás (ráadásul, mint mondtam, irreális is), a valós ok véleményem szerint az, hogy attól szorong, hogy elég lesz-e ő hosszú távon egy ilyen egzisztenciájú és tudású „doktornőnek”? Ráadásul mivel ezt nem mondja ki, feltehetően még meglátni sem képes, ezért a saját problémáját rád vetíti. De ez nem a te problémád!
Veled nincs semmi baj, nagyon klasszul, okosan csinálod, hogy végigmégy azon az úton, amin elindultál, és úgy építed a jövődet, ahogyan. Egy már felépített egzisztenciával és tudással nyilván könnyebb lesz majd visszarázódnod a munkába is, ha véget ért az intenzív babázós időszak, és a gyereketek majd oviba vagy bölcsibe mehet.
Rengeteg nőnél láttam már azt az alapproblémát, hogy még mielőtt „kitalálta volna magát”, már anya lett, aztán nem tudott mit kezdeni az önkifejezni, önmegvalósítani vágyó energiáival. Sokuknak persze még elképzelése sincs (önismeret hiánya), így aztán az egész feszültség ott kulminál a családban, gyereknevelésben, párkapcsolatban, az élet minden egyes területén. Nagyszerű, hogy te ilyen tudatosan állsz hozzá a jövődhöz! Az, hogy jelenleg hetente 4-5 alkalommal találkoztok (ezek szerint még nem éltek együtt), és megosztjátok az életeteket, ezzel nincs semmi probléma. Nyilván ő is dolgozik, és egyébként sem lehet, és nem is kell (jaj, egy idő után rettenet lenne!), hogy mindig együtt legyetek! Tehát – mint már mondtam – a probléma nem itt van, hanem ott, hogy ő azért akar birtokolni, uralni és az egzisztenciális kiteljesedésben gátolni, mert attól tart, hogy „több” leszel nála.
 |
A helyzet az, hogy vagy fejlődik a barátod, és megerősíti az önbizalmát (nyilván ezzel együtt a benned levő bizalmát is), vagy lehúzza ezt a kapcsolatot. A valódi partnerviszony lényege pedig épp az egymás folyamatos segítése és felemelése. Ő ahelyett, hogy abban támogatna téged, hogy örömteli hivatásodban kiteljesedj (hiszen csak ezáltal lehetsz majd kiteljesedett feleség és anya is), rossz érzéseket okoz benned a saját érzelmi zsarolásával. Ezáltal nem is veled törődik, és nem téged segít, hanem saját magával, a saját kimondatlan (és köntösbe bújtatott) kisebbrendűségi érzésével.
Ha te tényleg őt érzed a társadnak, akkor nem azzal fogsz segíteni, hogy belemész ebbe a „játékba”, és rossz érzéseket gyártasz magadnak pusztán azért, mert ambíciód, hivatástudatod és sikeres munkád van, hanem azzal, hogy valami úton-módon segíted az önbizalmát megerősíteni. Ez nem egyszerű feladat, ráadásul amíg ő nem látja azt, hogy ez a probléma kulcsa, nem pedig az, hogy te „karrierista vagy”, vagy ő „kifut az időből”, addig nem is tudom, hogy lehet segíteni?
Azt biztosan érzem, hogy az első legfontosabb dolog, hogy ne dőlj be ennek az érzelmi zsarolásnak, és lásd meg kívülről azt, hogy ez nem a te problémád, hanem az övé. Márpedig akármennyire is társunk (vagy gyerekünk, rokonunk) a másik, a maga problémáját mindenki csak maga oldhatja meg. Nem vehetjük át a másik „hátizsákját”, mert attól nemcsak hogy nem fejlődik a másik, de még magunkat is lehúzzuk vele. A legnagyszerűbb lépés az ő részéről az lenne, ha képes lenne ezt meglátni.
Annyiféle módszer van, hogy megerősítsük magunkat, az önmagunkba vetett hitet, bizalmat, csak hát ez is választás kérdése. Jelen esetben a kérdés az, hogy hogyan lehetne őt finoman, erőszak nélkül erre terelni? Megértetni, elhitetni vele azt, hogy minden rendben van, és te úgy szereted őt, ahogy van, és ne tartson attól, hogy ő valaha kevés lesz neked, vagy nem leszel jó anya és feleség azért, mert sikeres vagy a hivatásodban. Épp ellenkezőleg! Vannak olyan nők (ők a tiszta ősanya-archetípusok), akiknek az ad az életükben kiteljesedést, hogy gondos anyaként és feleségként szolgálják a családjukat. De tudomásul kell venni, hogy vannak olyan nők is, akik csak akkor tudnak anyai és feleség szerepminőségükben kiteljesedni, ha önkifejezésükben, önmegvalósításukban is kiteljesednek. (Én is ilyen vagyok.) Ezt magyarázd el neki! Sőt, én a kezébe adnék egy nemrég megjelent könyvet is – Elisabeth Davis – Carol Leonard: „Életkör – A női lét tizenhárom archetípusa” (Jaffa Kiadó ) címmel, hogy megláthassa azt, hogy a női lét minősége nem egyszerűsíthető le csupán egyfajta (feleség-anya) szerepminőségre. Ez egy csodálatos és az egyik legfontosabb szerepminőség, de ha te nem „csak” (itt nagyon szigorúan idézőjelben értsd a „csak”-ot) ez vagy, akkor az életben nem leszel boldog anya-feleség-ember, ha nem éled meg a többi szerepedet, feladatodat!
Márpedig bizonyára nem véletlenül kaptad azt a képességet, tehetséget, sőt még lehetőséget is, hogy 25 évesen benn tartsanak egy egyetemen tanítani! Ezt neki is látnia kell! Ha pedig nem képes meglátni, akkor soha nem lesz kiegyensúlyozott, harmonikus a kapcsolatotok! Meg kell vele értetni, hogy igenis egyensúlyban lehet tartani az energiákat a különféle női szerepek között! Nem kell, hogy a karrier az anyaság és a párkapcsolat rovására menjen! Persze van ilyenre is példa, de van választás! Mondd el neki, hogy te tudod és érzed, hogy képes leszel erre az egyensúlyra, hiszen te magad is a teljességre vágysz, és nyilván azt is jól tudod, hogy az egész karrier egy fabatkát sem ér neked, ha nincs mellette társad, gyermeked!
Csak hát a tudatos szint csupán a jéghegy csúcsa, és ha a mélyben ott feszíti a kisebbrendűségi érzés, a szorongás, az önbizalomhiány, akkor bizony a szavaknál mélyebb szintre kell menni! De ezt előbb jó lenne meglátni, és nem elfojtani!
Drukkolok, hogy felnyisd a szemét, hogy erősítsd őt a szereteteddel, a támogatásoddal! Talán ha ráébred, hogy hányféle női archetípus van, azt is meglátja és megérti, hogy csak akkor lehetünk egészségesek, ha hűek vagyunk önmagunkhoz, ha nem akarunk kibújni a bőrünkből, és mások lenni, mint akik vagyunk. Még az is lehet, hogy ráébred, hogy neki valójában nem olyan nő kell, aki ennyiféle szerepminőségben él, hanem egy olyan, akinek a kiteljesedés maga az anyaság és a feleségszerep. És megint csak ott tartunk, mint mindig: önismeret. Ön-is-mer… Hát merjetek, mert előbb-utóbb úgyis színt vall a valóság! Minden jót!
Soma Mamagésa
Tipp: Somának a következő e-mail címre írhattok: soma@nlcafe.hu
