Tegnapelőtt hoztuk haza a kórházból. Tegnap mosolygott rám először. Ma pedig egyéves. Ötfogú, huncut nagylány. Szinte hihetetlen. Egyszerű lenne most egy oldalt megtölteni az elmúlt egy év legfontosabb eseményeinek felidézésével. Nagy a kísértés, hogy megírjam a Best of Lola cikket, de nem teszem. Térjünk vissza inkább a Nagy Egyéves Szülinaphoz. Még hogy szülinap… inkább szülihét! Az állatkerti látogatással ugyanis több mint egyhetes ünnepségsorozat kezdődött madarunk tiszteletére. Rokonok zarándokoltak Brüsszelbe Európa minden szegletéből, tortákat süttetett a fél város, és kifosztották Belgium összes játékboltját.
Születésének napján, október 30-án, hétfőn reggel, Stephy dadus állított be egy tortával. Lola éppen reggeli szunyókálását töltötte, így suttogva volt kénytelen elmesélni, hogy mi történt. Miután a megrendelt süteményt rendben átvette, a zsúfolt buszon kénytelen volt a feje fölött egyensúlyozni a dobozzal, majd a metrón anyatigrisként megvédeni a vicces kedvű iskolásoktól. Az utazást azonban mindketten, a torta és ő is, túlélték. Aztán elindult vele fölfelé a lépcsőházban, és úgy félúton beakadt a cipőjének az orra… Az eredményt el lehet képzelni. A gyümölcsöket visszarakosgattuk, a tejszínhabot újraformáztuk, a feliraton azonban nem lehetett segíteni. Bon anniversaire Lola! helyett Bsjkjioirjnf,djhls%//+?:_mkléi-t formázott a szöveg. Sebaj, gondoltam, hamarosan megjönnek apuék, majd az ő tortájával kárpótoljuk Lolát.
Apu nagy szakács. Istenien főz, lakomáinak illatára rendre összeszalad a falu. Gondolkodás nélkül elfogadtam hát a felajánlást, hogy majd ő megsüti a születésnapi tortát. Neki is állt, mondván, másfél órát számol rá, mert eddig még soha nem csinálta. A szakácsművészet, mint kiderült, teljesen más szakma, mint a cukrászat. A séf lendületből főz, a cukrász méricskél. A séf az érzelmeivel fűszerez, míg a cukrász az eszével adagolja a hozzávalókat. Ha a séf alkot, a konyha olyan, mintha bomba robbant volna. A cukrász ugyanakkor ura a műveleti területnek. Hát, kérem szépen, ennek a különbségnek meg is lett az eredménye. Apu tortája másfél napig készült, az alja kicsit odakapott, a gyümölcsök pedig lecsurogtak róla. De azért szerettük, és még marcipánfigurákat is hozott rá Magyarországról.
Apuék látogatása után hátra volt még egy szülinap: hét végére vártuk az angol családot. Harmadszorra biztosra megyek! jelszóval elmasíroztam kedvenc sarki cukrászdánkba, és rendeltem egy gyümölcstortát. Amikor érte mentem, szinte hozzákötöztem a kezemhez, nehogy én is elhasaljak vele a lépcsőházban. Az ötórai teához aztán felszolgáltam a csodás, habkönnyű sütikölteményt, rajta az elmaradhatatlan, és ezúttal olvasható felirattal: Happy Birthday Lola! A gusztusos édesség látványa még szemérmes angol családtagjaimat és dalolásra késztette, így Lolának még egyszer lehetősége volt végighallgatni a Boldog szűlínaapót… kezdetű örökzöldet, ezúttal eredetiben nem kevésbé hamiskásan és melankolikusan, ezt persze már csak az én kajánságom teszi hozzá.
A három torta történetének egy tanulsága van. Lola egyáltalán nem édesszájú. Teljességgel hidegen hagyta a szombati finomság, nem érdekelte a hétfői elúszott felirat, és a magyar marcipánkutyát is csak egy rövid vau vau erejéig észrevételezte. A szája szélére csöppentett tejszínhabot prüszkölve kiköpte, a kezébe adott gyümölcsöket ujjacskáival összenyomta, majd visszahelyezte a sütire, és nemhogy nem nyúlt bele a tortába, de az égő gyertyával a világból ki lehetett volna kergetni. Pedig apu még azt a déditől kapott horgolt terítőt is elhozta magával, amely a család minden tagjának egyéves szülinapi asztalkáját végigjárta. Na de sebaj, a gyertya elfújása közben kívántunk helyette is, a tortákat pedig megette a család. Lola meg, két ajándék kibontása közben elégedetten mórikálta magát a kedvéért Brüsszelbe utazó, és őt rendületlen áhítattal csodáló nagyszülőknek, nagynéniknek és nagybácsiknak.
