nlc.hu
Aktuális
Koltai Róbert Nagy utazása

Koltai Róbert Nagy utazása

Valami ránk telepszik. Valami megoldatlanság, kínosság, feszültség. Valami átható szomorúság, tabu. Nyilvánvaló, hogy nem lehet tovább kerülgetni.

Ül itt velem szemben a körúti kávéházban. Nagyokat kortyol a langyos ásványvízből – a torka, ugye… –, kiskanalával lapátol a somlói galuskából. Fehér lenvászon zakója, fehér ingje, halványzöld nadrágja szinte ragyog, Gassmann hatott ilyen impozánsan a híres Előzésben – és Latabár Kálmán oroszlánvadászként az Egy bolondban…





Lázasan, hevesen meséli, hogy milyen fantasztikus dolgok érték őt mostanában, sikerek, élmények, nagyszerű, új feladatok. Most hazafelé Szolnokról megtanult egy csodaszép Dés-dalt a kocsiban: nagyszerű volt a Sose halunk meg musicalváltozatának olvasópróbája a színházban, minden szereplő annyira élvezte az új darabot, mintha már a premier lenne; két napja Debrecenben élete egyik legszebb előadásának volt részese, egy külvárosi kultúrház közönsége olyan csodálatos, inspiráló publikum volt, amilyennel eddig talán még soha nem találkozott; véget nem érő taps fogadta Bukarestben a Világszám vetítését, és utána éjfélig záporoztak a kérdések; most kezdik vágni legújabb filmjét, a múlt hónapban forgatott Megy a gőzöst, amely a megfeszített munka dacára annyi örömöt, szépséget hozott, ami még soha nem adatott. Meg is mutatja egy sor nagyszerű színész esemesüzeneteit, akik megírták, hogy számukra is mekkora boldogság volt az együtt töltött néhány hét, a közös munka, szép lehetőség. És mesél arról is csillogó szemekkel, hogy új bemutatóra készül Kern Andrissal, majd tavasszal a József Attila Színházban is előadják a Sose halunk meg előadást, ugyanabban a rendezésben, mint Szolnokon, csak éppen a szerepeket pesti kollégák játsszák majd. Sodróan, lelkesen, önfeledten, teljes átéléssel mesél.

– Ezt figyeld! – szól, és megrángatja a karomat. – Ez még semmi! – mondja, és mágikus szenvedéllyel, szinte szuggerálóan néz a szemembe. – És még tudod, mi ebben a fantasztikus?! – emeli fel a hangját mondat közben, hogy mindenki döbbenten sandít felénk. Egy boldog, sikeres, könnyed, gondtalan ember, művész gyermekien tiszta, naiv vehemenciája, önfeledtsége ez. Hiába no, megérte a sok munka, fáradság, akarat, nekibuzdulás! Csakhogy…

Igen, miközben ezt hallgatom, azért történnek egyéb dolgok is. Furcsa, apró, de nagyon árulkodó dolgok. A teli pohár vizet egy rossz mozdulattal feldönti. Az üveget kétszer egymás után is lelöki az asztalról. A tejszínhabbal ráfröccsent a szomszéd asztalnál ülő nénire, a csokival saját zakóját pecsételi le, majd heves mozdulattal szétmaszatolja. Az üveg pléhkupakját apróra szaggatja… Aztán, amikor harmadszor is leesik az üveg, és halk csörömpöléssel végiggurul a helyiségen, egyszeriben elhallgatunk. Én szemem félig lesütve figyelem őt, ő féloldalra fordulva bámul maga elé, vagy előre a semmi felé.





Valami ránk telepszik. Valami megoldatlanság, kínosság, feszültség. Valami átható szomorúság, tabu, nyílt titok, amiről ő nem akart, nem akar beszélni. Valami, amit igazán én sem hozhatok szóba, mert szeretem őt, mert a barátom, mert megértem, mert megígértem, mert nincs hozzá jogom – csak nyilvánvaló, hogy nem lehet tovább kerülgetni. Lehet róla hallgatni, lehet róla beszélni, csak kerülgetni nem. Várjak, amíg benne eldől a kérdés? Vagy jobb ebben a dermedt hallgatásban, esetleg segítek azzal, ha kicsit elébe megyek? Percek óta tart a lassan kínossá váló csönd. Tudom, mennyire megviselte magánélete válsága harmincöt évnyi házasság után, mennyire kétségbeesetten gyötrődött, hogy mi lesz, mi történhet azok után, hogy szétköltöztek feleségével, Pogány Jutkával; tudom, milyen keserveket okozott, amikor az ügy nyilvánosságra került, és elkezdték cincálni életüket különböző újságok.

Ebben az áldatlan helyzetben nem lehet olyan kérdést érinteni, ami ne lenne kínos, ami ne okozna fájdalmat. Akár a keserű számonkérés, akár a cinkos megértés otromba dolog ilyenkor. Nézem, és elmerengek. Miközben egész életében szinte egyebet sem csinál, mint szerepel, önmagát mutogatja, kitárulkozik, hat a világra, az az érzésem, hogy állandóan bujkál, rejtőzködik. Hogy egy ponton túl be senkit nem enged. Hogy miközben mindig nevettet, ő maga kicsit mindig szomorú; miközben a közönség kedvence, lelke mélyén mindig magányos; miközben imád csapatokat gyűjteni maga köré forgatás, színház ürügyén, lénye más számára megközelíthetetlen.

– Tudod, mi az érdekes? – kérdezi elnyújtott hangon.

– Robikám, én még a történeteidben sem igazán szoktam tudni, hogy mi az érdekes…





– Ez most komoly dolog…

– Tudom, csak kínomban próbáltam vicceskedni…

– Én mindig hittem a hepiendben. A jóra forduló végkifejletekben. Ötszázadszor is képes vagyok megnézni az 1954-es világbajnoki döntő filmjét, hátha egyszer, csak egyetlenegyszer kivédi a németek harmadik gólját Grosics, és akkor mi nyerünk. Meg fogom nézni hétszázadszorra is, mert nem akarom feladni a reményt. Hátha egyszer nem fog elsüllyedni a Titanic… Csak a saját életemben nem vagyok képes elképzelni, hogy valamitől egyszer csak jóra fordulhatnának a dolgok. Hogy ebből a mostani állapotból felébredjek, mint valami lidérces álom után, és megy minden rendben, a régi kerékvágásban. Ez talán az első ilyesfajta állapot az életemben…

A teljes cikk a 47. héten, november 22-én megjelenő Nők Lapjában olvasható!

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, az nlc Facebook-oldalán teheted meg.

Címlap

top