Ül itt velem szemben a körúti kávéházban. Nagyokat kortyol a langyos ásványvízből a torka, ugye
, kiskanalával lapátol a somlói galuskából. Fehér lenvászon zakója, fehér ingje, halványzöld nadrágja szinte ragyog, Gassmann hatott ilyen impozánsan a híres Előzésben és Latabár Kálmán oroszlánvadászként az Egy bolondban
Ezt figyeld! szól, és megrángatja a karomat. Ez még semmi! mondja, és mágikus szenvedéllyel, szinte szuggerálóan néz a szemembe. És még tudod, mi ebben a fantasztikus?! emeli fel a hangját mondat közben, hogy mindenki döbbenten sandít felénk. Egy boldog, sikeres, könnyed, gondtalan ember, művész gyermekien tiszta, naiv vehemenciája, önfeledtsége ez. Hiába no, megérte a sok munka, fáradság, akarat, nekibuzdulás! Csakhogy
Igen, miközben ezt hallgatom, azért történnek egyéb dolgok is. Furcsa, apró, de nagyon árulkodó dolgok. A teli pohár vizet egy rossz mozdulattal feldönti. Az üveget kétszer egymás után is lelöki az asztalról. A tejszínhabbal ráfröccsent a szomszéd asztalnál ülő nénire, a csokival saját zakóját pecsételi le, majd heves mozdulattal szétmaszatolja. Az üveg pléhkupakját apróra szaggatja Aztán, amikor harmadszor is leesik az üveg, és halk csörömpöléssel végiggurul a helyiségen, egyszeriben elhallgatunk. Én szemem félig lesütve figyelem őt, ő féloldalra fordulva bámul maga elé, vagy előre a semmi felé.
Ebben az áldatlan helyzetben nem lehet olyan kérdést érinteni, ami ne lenne kínos, ami ne okozna fájdalmat. Akár a keserű számonkérés, akár a cinkos megértés otromba dolog ilyenkor. Nézem, és elmerengek. Miközben egész életében szinte egyebet sem csinál, mint szerepel, önmagát mutogatja, kitárulkozik, hat a világra, az az érzésem, hogy állandóan bujkál, rejtőzködik. Hogy egy ponton túl be senkit nem enged. Hogy miközben mindig nevettet, ő maga kicsit mindig szomorú; miközben a közönség kedvence, lelke mélyén mindig magányos; miközben imád csapatokat gyűjteni maga köré forgatás, színház ürügyén, lénye más számára megközelíthetetlen.
Tudod, mi az érdekes? kérdezi elnyújtott hangon.
Robikám, én még a történeteidben sem igazán szoktam tudni, hogy mi az érdekes
Tudom, csak kínomban próbáltam vicceskedni
Én mindig hittem a hepiendben. A jóra forduló végkifejletekben. Ötszázadszor is képes vagyok megnézni az 1954-es világbajnoki döntő filmjét, hátha egyszer, csak egyetlenegyszer kivédi a németek harmadik gólját Grosics, és akkor mi nyerünk. Meg fogom nézni hétszázadszorra is, mert nem akarom feladni a reményt. Hátha egyszer nem fog elsüllyedni a Titanic Csak a saját életemben nem vagyok képes elképzelni, hogy valamitől egyszer csak jóra fordulhatnának a dolgok. Hogy ebből a mostani állapotból felébredjek, mint valami lidérces álom után, és megy minden rendben, a régi kerékvágásban. Ez talán az első ilyesfajta állapot az életemben
A teljes cikk a 47. héten, november 22-én megjelenő Nők Lapjában olvasható!