Kedves Soma!
Nagyon örülök, hogy rátaláltam a rovatodra, először is szeretném leírni, hogy nagy örömmel olvasom a leveleidet, szinte falom őket!!! Az én problémám az, hogy nem tudok kapcsolatot kialakítani az imádott férfiakkal a félénkségem és az elutasítástól való félelmem miatt.
28 éves nő vagyok, volt már két 3,5 éves kapcsolatom. Az utolsónak 2004 tavaszán lett vége, azóta gyakorlatilag egyedül vagyok. Magamról annyit, hogy mások által szépnek, csinosnak tartott nő vagyok, elfogadom magam. Munkámból kifolyólag (értékesítés) sok embert ismerek, könnyen ismerkedem, vannak barátaim, barátnőim, sokat járok szórakozni, sportolok, imádom a családomat, amihez kedvem van, megteszem, nem fogom vissza magam. Úgy érzem, van bennem tűz, gyakran majd szétvet az energia. Imádom az életemet, a városomat, a barátaimat, a munkámat, a kihívások embere vagyok. (Oroszlán vagyok, Rák aszcendenssel.)
A problémám az, hogy félek azoktól a férfiaktól, akik nagyon tetszenek, akikbe szerelmes vagyok. Egyébként sok fiú barátom van, egyedülálló nőként sokan udvarolnak, hívnak randira. Akik nem tetszenek, vagy csak kicsit, azokat hihetetlen könnyedséggel az ujjam köré tudom csavarni, önmagamat tudom adni, tudok nevetni, viccelődni, programokat szervezni, akár négy fiúval is elmegyek szórakozni egyedül, és feltalálom magam, elvegyülök köztük, akár szóval tartom mind a négyet.
Viszont ha valakiért rajongok, akkor mindennek egy pillanat alatt vége. Egyszerűen lebénulok, nem jön ki hang a torkomon, nem azt teszem vagy mondom, amit szeretnék, nem tudok ellazulni, és rettenetesen félek a visszautasítástól. Van, hogy egy randimeghívást inkább lemondok, mert nem merek elmenni. Legtöbbször azt gondolom, hogy az imádott férfi sokkal jobbat érdemel nálam, nem vagyok elég jó, elég művelt, úgysem fog megszeretni.
Sokszor az elképzeléseimet sem merem megvalósítani. Például elhatározom, hogy főzök valami finom vacsit, áthívom enni. Addig oké is, hogy megfőzöm a vacsit, de aztán nem merem elhívni. Inkább áthívom az egyik barátnőmet vagy haveromat, jót eszünk, tévézünk, dumálunk. Aztán ha elment, reménykedve nézem a telefonom, hogy mikor csörren meg, és arra gondolok, milyen jó is lett volna, ha mindez Vele történik meg.
Ha megbánt icipicit, akkor túlreagálok jelentéktelen dolgokat, másnak pedig könnyedén megbocsátok. Túl érzékeny vagyok, de amióta ezt felismertem, sokat változtattam tudatosan jó irányba ebből a rossz tulajdonságomból, amit egyébként édesapámtól örököltem, és éppen az ő rossz kapcsolata miatt tudatosult bennem, hogy nálam is ez a probléma.
Egyébként ha valamiben hiszek, azt véghezviszem, még ha rengeteg kudarc és sok lemondás, küzdés kell is hozzá, ha keserves az út, akkor is. De hangsúlyozom, csak akkor, ha hiszem, hogy sikerülni fog. A munkámban megvan ez a hit. Tudtam, hogy jó értékesítő leszek, és az is lettem. De valamiért a szerelemben nincs hitem. Családminta nemigen volt előttem édesanyám meghalt, édesapám egyedül nevelt föl minket. Sohasem nősült újra, kapcsolatai pár évig tartottak, viharosak voltak.
Mi kell ahhoz, hogy önmagamat tudjam adni akkor is, ha valakit meg akarok hódítani, még akkor is, ha úgy gondolom, nagy fába vágtam a fejszémet? Mi kell ahhoz, hogy bízzak a szerelemben? Mi kell ahhoz, hogy vállalni tudjam magam előttük? Önbizalom? Miért van az, hogy egyes férfiak esetében nincs gond az önbizalmammal, másokkal pedig szinte eltűnik? Ez mitől függ? Néha ki tudok nyílni, máskor bezáródom, mint éjjel a virágok.
Kérlek, segíts, Soma!
Üdv: egy félénk Oroszlán
Hát szervusz, kedves félénk Oroszlán!
Nagyon örülök, hogy rátaláltam a rovatodra, először is szeretném leírni, hogy nagy örömmel olvasom a leveleidet, szinte falom őket!!! Az én problémám az, hogy nem tudok kapcsolatot kialakítani az imádott férfiakkal a félénkségem és az elutasítástól való félelmem miatt.
28 éves nő vagyok, volt már két 3,5 éves kapcsolatom. Az utolsónak 2004 tavaszán lett vége, azóta gyakorlatilag egyedül vagyok. Magamról annyit, hogy mások által szépnek, csinosnak tartott nő vagyok, elfogadom magam. Munkámból kifolyólag (értékesítés) sok embert ismerek, könnyen ismerkedem, vannak barátaim, barátnőim, sokat járok szórakozni, sportolok, imádom a családomat, amihez kedvem van, megteszem, nem fogom vissza magam. Úgy érzem, van bennem tűz, gyakran majd szétvet az energia. Imádom az életemet, a városomat, a barátaimat, a munkámat, a kihívások embere vagyok. (Oroszlán vagyok, Rák aszcendenssel.)
 |
| …félek azoktól a férfiaktól, akik nagyon tetszenek… |
A problémám az, hogy félek azoktól a férfiaktól, akik nagyon tetszenek, akikbe szerelmes vagyok. Egyébként sok fiú barátom van, egyedülálló nőként sokan udvarolnak, hívnak randira. Akik nem tetszenek, vagy csak kicsit, azokat hihetetlen könnyedséggel az ujjam köré tudom csavarni, önmagamat tudom adni, tudok nevetni, viccelődni, programokat szervezni, akár négy fiúval is elmegyek szórakozni egyedül, és feltalálom magam, elvegyülök köztük, akár szóval tartom mind a négyet.
Viszont ha valakiért rajongok, akkor mindennek egy pillanat alatt vége. Egyszerűen lebénulok, nem jön ki hang a torkomon, nem azt teszem vagy mondom, amit szeretnék, nem tudok ellazulni, és rettenetesen félek a visszautasítástól. Van, hogy egy randimeghívást inkább lemondok, mert nem merek elmenni. Legtöbbször azt gondolom, hogy az imádott férfi sokkal jobbat érdemel nálam, nem vagyok elég jó, elég művelt, úgysem fog megszeretni.
Sokszor az elképzeléseimet sem merem megvalósítani. Például elhatározom, hogy főzök valami finom vacsit, áthívom enni. Addig oké is, hogy megfőzöm a vacsit, de aztán nem merem elhívni. Inkább áthívom az egyik barátnőmet vagy haveromat, jót eszünk, tévézünk, dumálunk. Aztán ha elment, reménykedve nézem a telefonom, hogy mikor csörren meg, és arra gondolok, milyen jó is lett volna, ha mindez Vele történik meg.
Ha megbánt icipicit, akkor túlreagálok jelentéktelen dolgokat, másnak pedig könnyedén megbocsátok. Túl érzékeny vagyok, de amióta ezt felismertem, sokat változtattam tudatosan jó irányba ebből a rossz tulajdonságomból, amit egyébként édesapámtól örököltem, és éppen az ő rossz kapcsolata miatt tudatosult bennem, hogy nálam is ez a probléma.
Egyébként ha valamiben hiszek, azt véghezviszem, még ha rengeteg kudarc és sok lemondás, küzdés kell is hozzá, ha keserves az út, akkor is. De hangsúlyozom, csak akkor, ha hiszem, hogy sikerülni fog. A munkámban megvan ez a hit. Tudtam, hogy jó értékesítő leszek, és az is lettem. De valamiért a szerelemben nincs hitem. Családminta nemigen volt előttem édesanyám meghalt, édesapám egyedül nevelt föl minket. Sohasem nősült újra, kapcsolatai pár évig tartottak, viharosak voltak.
Mi kell ahhoz, hogy önmagamat tudjam adni akkor is, ha valakit meg akarok hódítani, még akkor is, ha úgy gondolom, nagy fába vágtam a fejszémet? Mi kell ahhoz, hogy bízzak a szerelemben? Mi kell ahhoz, hogy vállalni tudjam magam előttük? Önbizalom? Miért van az, hogy egyes férfiak esetében nincs gond az önbizalmammal, másokkal pedig szinte eltűnik? Ez mitől függ? Néha ki tudok nyílni, máskor bezáródom, mint éjjel a virágok.
Kérlek, segíts, Soma!
Üdv: egy félénk Oroszlán
 |
Két dolog ugrott be rögtön, ahogy elolvastam a leveledet, az egyik a paradox
intenció (mindjárt elmondom, hogy az mi), a másik a külső segítség. Azóta eltelt
három nap, és továbbra is így látom.
Tehát akkor: paradox intenció, magyarul kutyaharapást szőrével. Ez egy pszichológiai szakkifejezés, azt jelenti, hogy éppen abba akarj belemenni, amitől félsz. Mondok rá egyszerű példákat. Valaki nagyon izzadékony, szégyelli, hogy csorog az arcán a veríték, foltot hagy a hónalján az izzadság, és éppen olyan helyre megy (tárgyalásra vagy valami hasonlóra), ahol ezt még inkább kellemetlennek érzi. Drukkol, hogy ne verítékezzen, és minél jobban retteg attól, hogy mégis izzadni fog, biztos, hogy így is lesz. Másik példa: valaki rendszeresen nem tud elaludni, minél jobban szorong attól, hogy ma sem fog menni az alvás, és minél inkább aludni akar, annál kevésbé fog összejönni neki. Paradox intenció alkalmazásakor épp az ellenkezőjére kell összpontosítani. Az izzadós gondoljon arra, hogy izzadni akar! Akarjon kétszer annyit verejtékezni, ha már lúd, legyen kövér alapon. Hajtson rá arra, hogy jóval több nedvet termeljen ki magából. A rosszul alvó pedig ne akarjon aludni! Döntsön úgy, hogy akár ki is mehet a konyhába pakolászni, vagy belefoghat bármilyen más tevékenységbe, tulajdonképpen bármibe, csak aludni ne akarjon. Ne foglalkozzon az alvás gondolatával, egyáltalán ne legyen központi kérdés. Akarjon ébren maradni, tevékeny lenni!
Tehát ennek értelmében akarjál lebénulni, akard, hogy még inkább ne jöjjön
ki hang a torkodon, próbálj meg még bénább, merevebb, görcsösebb, szorongóbb lenni! Figyeld meg ilyenkor magadat kívülről (emlékezz rá vissza), és gyakorold otthon! Játszd el azt az énedet, amivé ilyenkor válsz! Törekedj arra, hogy megvalósítsd, megjelenítsd azt, amitől a legjobban tartasz!
Ha ezt a technikát nincs kedved kipróbálni, akkor nézzük, milyen módszerek
állnak még a rendelkezésedre! Vagyis menjünk mélyebbre! Az igazi megoldást
szerintem ez fogja adni. Mivel már mindegyikről írtam, most csak arról fogok, hogy melyik milyen mechanizmussal működik. Aztán te eldöntöd, neked melyik szimpatikus.
Ha a kineziológiát választod, az egyből a probléma gyökeréhez fog lenyúlni. Mint ahogyan egy hagyma közepét ha kiveszik, leperegnek a héjak. A kineziológus az alkarod izmain keresztül kiteszteli, hogy hol van a problémád gyökere, az az alapstressz, ami miatt újra és újra ugyanazt a viselkedésmintát
produkálod. Ez esetenként változó, de nem jellemző (a kineziológia bizonyos
ágaiban inkább, pl. one brain módszer, más ágakban, pl. touch for health
viszont egyáltalán nem), hogy tudatos szintre kerüljön az ok. Legfőképpen
energiákkal dolgozik, és nem szempont, hogy lépésről lépésre megértsd az
okot. A változáson van a hangsúly. Ez egy gyors és nagyon direkt módszer.
A pszichoterápia vagy az analízis a lehető legvékonyabb rétegekben jut el a
hagyma közepéig. Hónapokig eltarthat, míg fölhozza a tudatos szintre a
viselkedésminta okát, és ezáltal el is indul a változás. Lassabb folyamat, viszont alaposabb megértést és önismeretet hoz. Egy pszichodrámacsoportban a csoport többi tagjának a segítő játékában szembesülhetsz a viselkedéseddel, tehát itt valaki megjeleníti az imádott férfit, te pedig eljátszhatod saját magadat, illetve ahogy a drámacsoportot vezető pszichológus instruál, akár a szüleidet vagy mást is. Itt a megértés mellett az érzelmek megélése is megjelenik.
 |
rokonod, akár eltávozott ősöd sorsát éled a magadé helyett. Amikor én voltam
ilyen terápián, emlékszem, volt egy 38 éves, kifejezetten csinos, kedves, nőies
teremtés, aki elmondta, hogy nem talál, nem vonz be magának férfit. Külső és
belső tulajdonságait tekintve ez elég abszurdnak tűnt, az ok nem is fizikai
szinten volt. A családállításnál (merthogy itt ilyen van), ki is derült, hogy a
meghalt nagymama félelmeit vitte tovább. Anyai nagymamája szülés után
gyermekágyi depressziót kapott (akkor még ezzel nem nagyon foglalkoztak), amiből nem tudott kijönni, és öt év múlva öngyilkos is lett. Ez csapódott le nála, így nem csoda, hogy nem mert, nem tudott bevonzani senkit sem. A tudatalattijában ott volt a félelem, hogy ha megtalálja a férfit, a párját, akkor bizonyára anya lesz, és rá is ez várhat. Ki tudja, hogy nálad nincs-e ilyen a mélyben? Hiszen anyukád megtalálta a férjét, de meg is halt. Benned ez az asszonyi, anyai sorsminta él. Nem csodálom, hogy tudat alatt mindent elkövetsz, hogy távol tartsd magadtól a kompetens férfiakat. Egyébként ugyanezt kineziológus is ki tudja tesztelni. Viszont a Hellinger-terápiában olyan elképesztő érzéseket él meg az ember, ami katartikus. A katarzis pedig gyógyít.
Ebben a témakörben ajánlom Thomas Schafer: Ami a lelket megbetegíti és meggyógyítja című könyvét (Bioenergetic Kiadó, Bp., 2001). Szóval igazából én azt gondolom, hogy mélyebb szintre kell lemenned. (Jut eszembe a transzlégzés is, ami egészen elképesztő, intenzív és gyors belső utazás, ezzel kapcsolatban a múlt heti levelemben már ajánlottam site-ot.)
Bármit is választasz, dolgoznod kell magadon, ha változtatni akarsz. Érezd
meg, álmodd meg, mire van szükséged, mi a te utad, hisz tudod, azt senki nem
mondhatja meg neked. Annyiban még tudok segíteni, hogy ha rájöttél, mi a
módszered, és nincs, aki ajánljon gyógyítót, akkor egy privát e-mailben ezt
megteszem. (És még azt is elárulom, hogy én mindegyik módszerrel élek, illetve
pszichoterápia helyett szupervízióra járok, ami azt jelenti, hogy hetente egyszer a pszichológusommal boncolgatunk, a lényeg az, hogy az összes felsorolt módszert használtam, használom, mert önazonos és boldog ember szeretnék lenni. Van, akinek könnyebben, kevesebb munkával is megy, de engem izgat a megértés is.) Szóval meglátod, klassz az egész folyamat! És van választás! Hajrá!
