Éppen a Bakonyba vittem néhány napos osztálykirándulásra a tanítványaimat, és a kellemesre sikeredett első nap végén egy csárdánál álltunk meg vacsorázni. Ismert volt az erdők mélyén meghúzódó vendégfogadó, a szóbeszéd szerint betyárcsárda volt egykoron. Két specialitása: a káposztás csülkös bableves és a kemencében sült talpaspogácsa.
Természetesen mindannyian e híres betyármenüt rendeltük, illetve majdnem mindannyian, mert észrevettem, hogy hárman félrehúzódtak. Nem vagyunk éhesek tanár úr, mondták zavartan, de én biztosra vettem, hogy sajátos ok lehet e kamaszos étvágytalanágnak, hiszen 4-5 testvér manapság is sok helyütt okoz gondot Magyarországon.
Szeretném és megköszönném, ha ma kivételesen velem vacsoráznátok invitáltam őket barátsággal -, s kifejezetten jól éreztem magam, amikor láttam, hogy némi zavar és tanácstalanság után keményen nekiláttak a kondéros kemencés betyárok kedvencének.
Ezt követően sok év telt el, és én már régen megfeledkeztem erről a kirándulásról, amikor a felhők felett, egy Budapest-Helsinki járaton sajátos körülmények között köszönt vissza a múlt. A stewardess noha nem kértem tőle egy különlegesen szép tollat és egy üveg Otard konyakot tett le elém.
Ez az Öné, tanár úr mondta kedvesen, mosolyogva, előre tudva a reakciómat. És nincs szó tévedésről folytatta egy úr küldi mindezt Önnek az első osztályról, egy Amerikában élő egykori honfitársunk.
És üzeni egyúttal: azt a bizonyos káposztás-csülkös bablevest és a talpas pogácsát azóta sem felejtette el.
A mellékelt névjegy hátoldalán pedig egyetlen szó szerepelt: Köszönöm!
