Taps kontra paradicsom

Kedves Soma!

22 éves nő vagyok (talán inkább lányt kellene írni, de én máris kinőttem ebből), Szűz csillagjegy Skorpió aszcendenssel, tehát szerencsés, mert nem annyira behatárolt, mint egy „egyszerű Szűz”. A legnagyobb problémám az, hogy nincs egy kialakított képem saját magamról. Alapvetően nagyon egyszerű, női allűröktől mentes, férfias felfogásom, gondolkodásom van. Csináltam magamnak egy imázst az elmúlt években, amikor sor került az első komoly kapcsolatomra, és azóta sem tudtam levetkőzni. Amit falként építettem magam köré, az egy megbocsáthatóan naiv, térben és időben elveszett, olyan szőkenő-féleség, de mindez egy kis felsőbbrendűséggel, szóval valójában fekete. Mégis mindig szőkén sül el.

Kitaláltam, hogy a férfiak soha nem fognak nőnek tekinteni, ha belül férfiagyam van. Így kialakítottam az örökösen segítségre szoruló nő szerepét, aki annyira szerencsétlen, hogy nem talál haza az utcán, képtelen normális emberhez mérten megnyilvánulni, mindenhonnan elkésik, és még el is magyarázza, hogy tizenötször hagyta el a megbeszélt helyet, de sajnos újra és újra eltévedt. Belül – óriási energiabefektetéssel – százszor elpróbálom, és gondolkodom, mivel lehetnék még jelenség. A férfias gondolkodás, a puritán egyszerűség nem elég érdekes, nem eléggé jelenség, és nem kelt akkora feltűnést. Én imádom a feltűnést, de még soha életemben nem mertem kibújni az árnyékom mögül.

Egyszerre vagyok hihetetlenül félénk és erkölcstelenül vakmerő. Folyton azt lesem, melyik kell, pereg a film, és a szemem sarkából lesem a nézőket. Tesztelem, mi kell nekik. Minden lélegzetvételemben egy zsák megfelelési kényszer lapul, és nem vagyok elégedett a visszajelzésekkel. Betegesen rettegek a butaságtól, és küzdök az ellen, hogy butának tartsanak. Mindig annak tűnök pedig, de beüt az ördögi kör, hogy engem valójában nem érdekel, mert egyszerű férfiagyam van, ugyan, mit számít, ha nem megy a nyakkendő az öltönyhöz, a cipő a zoknihoz.

Nőként nem ismerem magamat, nincs elég önbizalmam ahhoz, hogy a külsőmről pozitívan nyilatkozzak, de nem merek előhozakodni a negatív verzióval sem, mert a külcsín soha nem lehet annyira mérvadó, hogy ne lehessen módosítani a megnyilvánulásokkal, kisugárzással. Alapvetően sokat és egyszerre végtelenül keveset is foglalkozom a külsőmmel. Aktívan sportolok, egy időben betegesen sokat edzettem mind konditeremben (napi 5 órát), mind pedig otthon, magamtól végeztem tornagyakorlatokat, de ezt is a végletekig vittem, és képes voltam a nyaralást, osztálykirándulást kihagyni amiatt, hogy nem fogok tudni este tornázni, és remegtem a tudattól, hogy megszegem a saját szabályaimat. Édesanyámat anno kikiáltották a legszebb lánynak az egyetemen (a nagynéném, aki az ikertestvére, csak a „Szép Lány Húga” nevet viselte, mikor összesúgtak a folyosón mögöttük). Anyukám ma is húsz évet letagadhatna, gyönyörű, és mindenki azt mondja, nagyon hasonlítok rá, ugyanakkor nekem mindig problémám van a súlyommal, mert alacsony és inkább zömök, izmos felépítésű vagyok, helyenként látható zsírpárnákkal. Ez ma már nem jelent akkora gondot, és túl vagyok az étkezési rendellenességeken is (bulimia), amivel egyedül, magamtól hagytam fel, mert egyszerűen nem tartottam kellőképp hatásosnak a sporthoz képest, és előjöttek a szabályaim: az önhánytatás gyávaságra és akaratgyengeségre vall, nekem pedig erősebbnek kell lennem ennél. Tehát most sportolok, és így jó. A végtelenül kevés szépítkezés pedig abban nyilvánul meg, hogy sosem sminkelem magam, néha meg sem fésülködöm, de ha meg kell jelenni valahol (ez nem csak estélyi ruhás bál lehet, lehet akár egy mozi is), inkább profi sminkeshez megyek, és mekkora a változás. Megjegyzem, a közönségnek ez mindig bejön.

Egyrészről nagyon önálló tudok lenni, mert senkinek nem hagyom, hogy beleszóljon a dolgaimba. Nyolcéves korom óta gyakorlatilag egyedül élek – belül. Az édesapám egyedül nevelt föl, mert nem hagytam ezt az édesanyámnak. Mikor elváltak, közöltem vele, hogy tulajdonképpen nincs szükségem rá, és egyedül is boldogulok. Azóta külön élünk, és eltelt tizennégy év. Ma a kapcsolatunk harmonikus, soha nem lesz olyan, mint egy igazi anya-lánya kapcsolat, de azt hiszem, mindketten boldogok lehetünk, hogy már idáig eljutottunk. Apukám a csillagokat is lehozná nekem, nem tudok elég hálás lenni mindazért, amit értem tesz, és tudom, hogy túlzottan és betegesen kötődöm hozzá, leginkább talán azért, mert számomra gyerekkoromban ő testesítette meg mindkét szülőt egy személyben. Egyáltalán nem vagyok hétköznapi ember, de folyton attól tartok, hogy minden, amin dolgozom, balul sül el magammal kapcsolatban. Nagyon extrovertált, nyitott, társasági ember vagyok, de meghalnék, ha nem lehetnék egyedül.

Óriási igényem van az egyedüllétre is, talán a magányra is vágyom, és óriási szeretethiány tombol bennem. Minden erőmmel azon vagyok, hogy megfeleljek másoknak, félek a saját véleményemtől, de szembeszállok másokéval, keményen küzdök, gyűlölöm feladni… Aztán néha belátom, hogy megint minimum az életemet kellett volna adnom a harc során, és megint kevés voltam, tehát megint feladtam. Bevallom, ez az utóbbi években az egyetemen (jelenleg harmadéves joghallgató vagyok) gyakran előfordult. Ha csak duplaannyit tanultam volna, mint amennyit végül is kihoztam magamból, már sikerült volna minden, ami végül kudarcot hozott. Szóval inkább görcsösen imádok küzdeni, de csak azért, hogy megmutassam, hiszen figyel a közönség, és néha bevallom magamnak, hogy meghaltam, elvesztettem a csatát. Más ember, aki nem a nézőknek küzd, talán nagyobb sikerrel veszi az akadályokat. Úgy gondolom, hogy az ember legyen felszabadult, őrült, de soha ne térjen le a középútról. Én mindig letérek, de mindig belefér.

A saját generációmat, bár talán inkább a húgom (20) korosztályát óriási iróniával és keserű, mély irigységgel bírálom, ezt soha nem vallottam még be, irigy vagyok például a cigarettára, a vakmerőségre, a „tojjunk a világra” életérzésre. Megfulladok a felelőtlenségtől, a nemtörődömségtől, a sznobságtól és az igénytelenségtől is. Küzdök ellene, de hasonlítani akarok rá, ezt persze csak tudattalanul. Határozottan pejoratív véleménnyel vagyok a mai értékrendekről és a 21. század „kulcsos gyerekeiről”, aki a rózsadombi hiperközpont
mögött stikában tekeri a marihuánát, mielőtt hazamegy, hogy tanulás gyanánt legújabb pornóképeit küldözgethesse a hipertelefonjáról, és várja a szüleit, akik újabb adag erőt hajítanak az aktatáska mögül a pénztárcájába, hogy aztán ezen bankók százszorosát ölhessék csemetéjük taníttatásába azokban az intézményekben, ahol az újgazdag értelmiségnek sört csapolnak két fejtágítás között.

Az idősebb korosztály sokkal közelebb áll hozzám, mert belül már régen hozzájuk hasonlóan gondolkodom. Szeretem az extrém dolgokat, de néha túl földhözragadt vagyok. Túlbonyolítok minden létező problémát, és újakat alakítok ki. Azért nem tudom fölvállalni önmagam, mert nem tudom, milyen legyek, nem tudom, milyen vagyok. Ha megkérdeznének öt embert a családomból, a baráti körömből, a tanáraim, ismerőseim közül, valószínűleg két gyökeresen eltérő választ adnának: a család egy eminens, kötelességtudó, törtető minifelnőttnek, sajnos egyre inkább vénasszonyaggyal gondolkodó, komoly, határozott és két lábbal a talajon álló szerencsétlenségnek állítana be, míg a barátaim sajnos a nem ezen a világon élő, tíz méterrel a föld felett lebegő, tulajdonképpen butácska, naiv szerencsétlenségnek gondolhatnak, aki azért tud komolyan és agyi képességeihez méltón is megnyilvánulni, tehát értelmes és – megkockáztatom – okos is, de ezt az oldalt csak elképzelik, nem nagyon látható.

Soma, szerinted meddig lehet elmenni, feszegetni a saját határaimat ahhoz, hogy megtaláljam önmagam? Mi van, ha sosem találok rá? És te mint közönség mit gondolsz? Normális, hogy nem tudok így együtt élni saját magammal? A színpadon mekkora taps jár ezért és hány rohadt paradicsom?

Köszönettel: Taps kontra paradicsomok






Kedves önmagát megismerni vágyó lány!

Úgy gondolom, hogy az én feladatom nem több, mint hogy tükröt tartsak neked abból, amit ez alapján a levél alapján megláthattam belőled, és javasoljak néhány önismereti technikát és módszert.

A második bekezdést ezzel kezded: „A legnagyobb problémám az, hogy nincs egy kialakított képem saját magamról.” Ez a mondat nagyon is jellemző rád a levélben leírtak alapján. Hiszen miről is írsz? Nincs kialakított képed saját magadról. A „kialakított”, az egy tudatos és mesterséges folyamat végeredménye. A „kialakult” már nem, hiszen ez magában rejti a dolgok öntermészetéből fakadó folyamatát, illetve annak lezárását. A „kialakított” viszont csinált, megteremtett. Tehát te nem azt írod, hogy nincs kialakult, avagy valós énképed magadról, hanem hogy nem sikerült még azt az énképet megtalálnod és következetesen végigvinned, amit te a legoptimálisabbnak tartanál. Úgyhogy még nem tudtad kialakítani a saját képedet. És ebből egyenesen az következik, hogy ami van, az nem elég jó, vagy valamiért nem szeretnéd megmutatni, felfedni. Csinálni kell a sajátod helyett egy képet. Lehetőleg olyat, ami minél több embernek megfelel, és „okosan”, hasznosan lehet működtetni.

Tele vagy különféle védekező és elhárító mechanizmusokkal! Ebből fakad az is, hogy: „Ha megkérdeznének öt embert a családomból, a baráti körömből, a tanáraim, ismerőseim közül, valószínűleg két gyökeresen eltérő választ adnának.” Tehát szerepeket játszol, nem mered és a különféle benned levő zavarok miatt jelenleg nem is tudod magadat adni. A leveled telis-tele van ellentmondásokkal, zavaros kijelentésekkel. Csak néhány közülük: „Alapvetően nagyon egyszerű, női allűröktől mentes, férfias felfogásom, gondolkodásom van.” Te tényleg azt gondolod, hogy ez a levél egy egyszerű (???), férfias gondolkodású nő levele? Tényleg ezt hiszed? Mert akkor azt kell, hogy mondjam: nagyon tévedsz! Ez egy zavarodott, konfliktusokkal és ellentmondásokkal teli, nagyon is nőnemű lény, akarom mondani lány levele! Ráadásul egy olyané, akinek alapvető problémája a saját nőiségével való azonosulni tudás, a saját nőiségének a megélése és felvállalása. Ezen kell neked dolgoznod: a benned levő nő- és anyaképen. Vagyis a benned levő nővel és az édesanyáddal való kapcsolaton!





Azt írod: „női allűröktől mentes, férfias felfogásom van”. Mert szerinted a női gondolkodás allűrös? A férfias pedig a letisztult? Akkor el kell, hogy mondjam neked, amit a legalapvetőbb különbségnek tartanak a két nem gondolkodásában (millió szempontból elemezték már, de mind egyezett abban), hogy a jobb féltekei, vagyis női gondolkodás jellemzője, hogy alapvetően érzelmi és intuitív beállítottságú, míg a bal agyféltekés férfidominanciát a szárazabb, ám megfoghatóbb racionalitás, logika jellemzi. Gondolj a nemeket szimbolizáló bolygókra! A Hold változékony, hat a vizekre (érzelmek), a Nap felszárítja azokat. Tehát a nő nem „allűrös”, hanem másképpen működik, más a feladata a világban, mint a férfinak. És bár tudjuk, hogy mindannyiunkban él az anyma és anymus, azaz női és férfi én, alapvetően mégsem véletlenül születünk nőnek vagy férfinak. Te rendszeresen visszatérsz ahhoz a tévképhez, hogy férfiagyad van: „Kitaláltam, hogy a férfiak soha nem fognak nőnek tekinteni, ha belül férfiagyam van.” Vagy: „A férfias gondolkodás, a puritán egyszerűség nem elég érdekes…”

Hát te minden vagy, csak nem puritán egyszerűség és férfias gondolkodás! Annyira elutasítod az anyádat, hogy ezzel együtt a benned levő nőt is! „Azért nem tudom fölvállalni önmagam, mert nincs ilyen, nem tudom, milyen legyek, nem tudom, milyen vagyok.” Hát azt hiszed, azt lehet csak fölvállani, amilyen már van? Valami szabvány, ami már létezik, amibe be lehet kategorizálni magad?

Van egy jó hírem: elkezdődött az individualizáció kora! Vagyis már nem lőnek le minket, nem kerül balta az agyba, ha másképpen gondolkodunk, mint a többiek. (Idevonatkozó ajánlott irodalom: Orwell: 1984.) Már többször írtam a könyvemben is, hogy úgy az előző rendszer, mint a bigott vallások, mely sok társadalmi rend alapját adták, megegyeznek abban, hogy lenyomorították az egyedi gondolkodás, a kételkedés, az önismeret és az egyéni önmegvalósítás lehetőségét, hiszen ez ütközött a manipulatív érdekekkel, kevésbé lettek volna irányíthatóak az emberek. Nyilvánvaló, hogy az önálló gondolkodás nélküli birkákat lehet könnyen terelgetni, és mindig épp arra, ami az adott kormánynak, rendszernek, uralkodó osztálynak épp érdeke.





Most eljött az idő, hogy fölvállaljuk magunkat akkor is, ha nincs ilyen! Én is ezt tettem, teszem. Ezért lettem és vagyok „Soma”. Mint valami külön természeti képződmény. Lehet szeretni, utálni, attól még ilyen vagyok, amilyen. Viszont most már negyvenéves koromra – nagyjából – tudom, hogy ki vagyok. Ebben rengeteg munkám fekszik. Ez az, ami évek, sőt évtizedek óta a leginkább érdekel: az önismeret. Nyilvánvaló, hogy huszonéveim elején nekem sem volt letisztult énképem. (Bár, ahogy mindenben, itt is vannak kivételek, tehát vannak koraérett, kialakult, letisztult személyiségek ilyen fiatalon is, de nem ez a jellemző.)

Nagyon fontosnak tartanám, hogy elkezdd tudatos szintre hozni és megfogalmazni azt, hogy kinek és vajon miért akarsz megfelelni? Én tizenöt éves korom óta, mind a mai napig folyamatosan írok naplót, nagyon sokat adott az önismeretben. Kezdd el tudatosan, koncepciózusan írni a naplódat, mondok rá ötleteket, hogy milyen szemszögből: mi az, amit aznap tettél? Ezt a cselekedetet hogyan értékeled órák vagy napok múlva, kívülről nézve? Ha újra benne lehetnél a helyzetben, vajon mit tennél? Kinek akartál megfelelni? Vajon miért? Milyennek látod ezt az embert? Mi az, ami irritál benne? (Az mindig probléma magadban is.) Milyennek látod magad ebben a helyzetben? Mi az, ami nem te vagy?

Erről azt gondolom, hogy van az adott, jelenben levő énünk, és a mélyben van egy letisztult énünk, az isteni önvalónk. Az adott jelen levő énünkben benne vannak a betegségeink, sérüléseink, félelmeink, védekező és elhárító mechanizmusaink, amik persze mind hozzánk tartoznak, de nem az „ősmag”-énünkhöz, tehát mindezen lehet változtatni. Nagyon sok mindent, amiről még évekkel ezelőtt azt hittem, hogy én vagyok, ma már kompenzálásnak látom. Néha, ahogy nézem az embereket, úgy hámozom ki őket saját magukból, vagyis mindabból, amit akarva-akaratlanul magukra raktak. Nálad például azt látom és érzem, hogy mindaddig, amíg nem optimalizálod az anyáddal való kapcsolatodat, vagy legalábbis nem teszel érte valamit, hogy elinduljon valami változás, addig zavaros lesz a saját nőiségedhez való viszonyod is. Nagyon súlyos, amit leírtál: „Az édesapám egyedül nevelt föl, mert nem hagytam ezt az édesanyámnak. Mikor elváltak, közöltem vele, hogy tulajdonképpen nincs szükségem rá, és egyedül is boldogulok. Azóta külön élünk, és eltelt tizennégy év. Apám testesítette meg mindkét szülőt egy személyben.”





Ezek után egyáltalán nem csodálom azt a mérhetetlen bizonytalanságot, ami benned van. Vajon mért fordultál el anyádtól? Haragudtál rá, mert elvált imádott és azóta is idealizált apádtól? Túl szép volt? Úgy érzed, soha nem tudtál a nyomába lépni? Úgy érzed, az ő bűne, hogy szétzúzta a családi egységet? Vajon miért haragudhat meg egy nyolcéves kislány úgy az anyjára, hogy azt érzi, annyira eltolta őt magától, hogy egyedül maradt?

Én mindenképpen azt javasolnám, hogy ezen dolgozz egy pszichológussal. Ha csupán ezt a leveledet megmutatod neki, egy jó szakember tudni fogja, merre induljon. De persze magad is tehetsz magadért! Kezdd el végiggondolni, majd leírni a tulajdonságaidat! De nem ám egyszerűen úgy, hogy megállapítod, leírod és kész, hanem a következő módon: Leírod egy tulajdonságodat, amit te állítasz magadról. Majd leírod, hogy szerinted ennek mi lehet a forrása? Honnan eredhet ez a tulajdonságod? Majd a harmadik pontban fejtsd ki, hogy mit gondolsz ezen tulajdonságodról, a negyedikben pedig azt, hogy milyen érzéseket hoz fel benned ez az önmagadról való állítás? Ötödik szempontként azt írd le, hogy milyen reakciókat kapsz másoktól erre a tulajdonságodra vonatkozólag, végezetül hatodikként pedig tégy egy társas összehasonlítást, vagyis hasonlítsd össze ezt a tulajdonságodat más vagy mások ilyen jellegű tulajdonságával. Én magam is megcsináltam ezt több tulajdonságomra vonatkozóan. Nagyon izgalmas és tanulságos önismereti „játék”!

Eszembe jutott még önismereti támpontként, segítségképpen az asztrológia is. Hiszen az asztrológia egyik fő célja maga a karakterológia, vagyis az egyén karakterének, személyiségének feltérképezése. Épp a napokban lapozgattam újra Baktay Ervin Csillagfejtés könyve című munkáját, és mindig meg kell, hogy állapítsam: nagyon nagy tudású volt a mester. Én nem értek az asztrológiához, épp csak az alapokat sajátítottam el, amit őszintén mondom, ilyen szinten hamar meg lehet tanulni. Ennek tükrében – ha ismered a jeleket, a bolygók és a házak jelentőségét – Baktay Ervin könyvéből már csak ki kell olvasni, hogy mi jellemez akkor, ha az adott bolygó az adott házban és jegyben van. Nemcsak magamra, de a gyermekeimre vonatkozóan is végigolvastam, és azt kell, hogy mondjam, 90%-ban egyeztek a tapasztalataim a leírtakkal. Ez is lehet egy út, ami újabb támpontokat ad önmagad megismerésére vonatkozóan.





Szóval az önismeret az meló, energiát kell belefektetni! És nemcsak meló, hanem bátorság is! Azt kell, hogy mondjam, hogy én nem túl sok bátor embert látok… De hát most jött el igazából az individualizáció és önismeret kora. Talán a mostani és az elkövetkező generációkban. Bízom benne!

Szóval kezdd el magad analizálni megadott támpontok szerint! Én is mind a mai napig keményen dolgozom magamon. A pszichológusom (akihez úgynevezett „szupervízióra”, azaz pszichológiai szempontokból önanalizáló, önismereti beszélgetésekre járok) szinte minden alkalommal ad föl „házi feladatot”, amit a következő alkalomra meg kell írnom, majd az ő vezetésével szétszedjük, értelmezzük. De jártam pszichodrámára is, amit nagyon ajánlok neked is. Kezdd el írni az álmaidat, egy szakembernek ez nagyon komoly támpont lesz!
Mennyi ellentmondás, belső harc, vívódás van benned: „Küzdök ellene, de hasonlítani akarok rá…”, vagy: „Minden erőmmel azon vagyok, hogy megfeleljek másoknak, félek a saját véleményemtől, de szembeszállok másokéval, keményen küzdök, gyűlölöm feladni, soha nem adjuk fel.” Mármint ti, vagyis te…
Bár már elmúlt (vagy ki tudja, hova és mibe ment át), de biztos tudod, hogy a bulimia és a kényszeresség nem nevezhető egészségesnek. „Aktívan sportolok, egy időben betegesen sokat edzettem mind konditeremben (napi 5 órát), mind pedig otthon, magamtól végeztem tornagyakorlatokat, de ezt is a végletekig vittem, és képes voltam a nyaralást, osztálykirándulást kihagyni amiatt, hogy nem fogok tudni este tornázni plusz a szokott kört itthon lefutni az utcában, és
remegtem a tudattól, hogy megszegem a saját szabályaimat.”

Ilyenek a tisztaság- és rendmániás emberek is. Rituálékat, kapaszkodókat gyártanak maguknak, amikhez görcsösen ragaszkodnak. Olyan nagyfokú a bennük levő bizonytalanság, hogy muszáj állandóan jelen levő vagy visszatérő kapaszkodókat, rituálékat gyártani, hogy ezek által stabilabbnak érezhessék magukat. Az egész leveledből süt a benned levő bizonytalanság. De ne aggódj, ez nem olyan dolog, amin nem lehet változtatni, amivel egy életen át együtt kell élni. Nagyszerű, hogy nyitva vagy a változásra, változtatásra! Kezdj el magadon dolgozni, és bátran kérj külső segítséget is! És figyeld (a naplódba jegyzeteld) a folyamatot! Meglásd, igaz az immáron közhellyé vált mondás: az út legalább annyira fontos, mint maga a cél. És egyáltalán mi a változásod célja, iránya? Fogalmazd meg! Szeretnél egy kiegyensúlyozott, harmonikus, egységben levő, boldog nő lenni? Vagy mit szeretnél? És az sem baj, ha változnak a céljaid! Írd le szépen ezeket is! Figyeld magad!

Szóval van mibe raknod az energiádat! És ez nagyszerű, biztos vagyok benne, hogy élvezni fogod, és a saját magadról kialakuló kép is folyamatosan változni fog. De előbb-utóbb ebben a keresésben ki fognak kristályosodni azon tulajdonságaid is, melyek önvalód, öntermészeted jellemzői. Meg fogod látni mindazt, ami téged jellemez, ami te vagy. Nem a szorongásaid, kompenzálásaid, zavaraid, hanem te magad! (Erről jut eszembe, hogy az extravertáltság – és nem extrovertáltság, hibásan szinte mindenki így mondja – és az egyedüllétre való igény nem zárják ki egymást! Tapasztalatból mondom, nagyon is megférnek egymás mellett…) Hajrá, drága, nagyon izgalmas, összetett személyiség vagy! Minden jót!

Soma Mamagésa

Tipp: Somának a következő e-mail címre írhattok: soma@nlcafe.hu