Indira Gandhi vendége voltam

Nem gondoltam, hogy ilyen hűvös az indiai reggel. Fázom, ahogy várok itt, Delhi kormányzati negyedének egyik parkjában Indira Gandhira. Nehéz idők járnak mostanában Indiára, bár néhány hete sikerült elfojtani a szikhek lázadását, a helyzet még mindig roppant feszült.
Mielőtt a titkárával beléphettünk volna a kertbe, a kapuban álló testőrök alaposan átvizsgáltak, még a magamnál felejtett pesti villamosbérletet is elvették, mondván, távozásomkor visszaadják. A titkár cinkosan hozzám hajolt, és fülembe súgta: ezek mind szikhek, és ők nagyon szigorúak. Hirtelen nagyon elcsodálkoztam: szikhek a testőrök? Hiszen nemrég volt velük az az ádáz összecsapás! Kiderül, többen is ajánlották már az elnök asszonynak, hogy legalább egy időre alkalmazzon inkább hindukat a biztonság kedvéért, ám ő haragosan kijelentette: csak nem képzelik, hogy különbséget tesz akármilyen szempont alapján ember és ember között?! Hogy annak alapján választ testőrt, hogy az illetők szikhek, hinduk, muszlimok, zsidók vagy protestánsok-e?
 

Néhány perc múlva nyílik a ház ajtaja, és megjelenik Indira Gandhi. Fehér háziszőttes szárit visel, egyszerű sarut. Halvány mosoly fut végig az arcán, amikor látja, hogy dörzsölöm a hidegben kezeimet, és biztat, hogy rögtön hoz jó forró teát az alkalmazottja.

– Biztosan nagyon rossz véleménye van most rólam – fűzi hozzá halkan –, hogy alkalmazottam van. Én is utálom, hogy valaki takarít, mos, főz rám, meg főleg a fiamra, Radzsivra, csak ezekben a hetekben annyi, de annyi a munka! Az emberek manapság különösen érzékenyek, mindenkit meg kell hallgatnom. Honnan is érkezett maga? – fordul felém hirtelen.

– 2007-ből, Magyarországról…

– 2007… Akkor én már rég nem leszek itt, ezen a Földön.

– Ugyan! Fantasztikusan néz ki!

– Ne próbáljon bókolni, fiatalember! Tudom, nem leszek hosszú életű. Mindenkinek megvan a maga karmája. Tudja, mi az?

– Nagyjából. Olvasok Müller Pétert, meg Izing Klárit.

– Őket sajnos, nem ismerem. De Kőrösi Csoma Sándorról sok nagyszerűt hallottam… Meg drága mesterem, a mi nagy nemzeti költőnk, Rabindranáth Tagore töltött hosszabb időt maguknál. Van egy híres szívkórházuk…

– Igen, Balatonfüreden! Most is róla van elnevezve a parti sétány, és áll a fa, amelyet ő ültetett.

– Megvan? De jó! Igen, Tagore volt az egyik nagy tanítóm. A másik Gandhi ő is gyakran járt hozzánk. Apám mélységes tisztelete jeléül nevezte el Mahatmának, azaz tiszta léleknek, de ő mindig haragudott, amikor bárki így szólította. Gőgösnek tartotta az elnevezést, úgy érezte, hogy sokat kell még fejlődnie ahhoz, hogy méltán tartsák annak… Nálunk apámmal mindig bevonultak a szobába, és órákig beszélgettek, de egyszer néhány napra elhívott magához. Én, elkényeztetett kis majom, azt hittem, hogy nála még jobb dolgom lesz, mint odahaza. Hát nem az lett. December volt, és nekem is fűtetlen szobában kellett aludnom, mint a ház minden lakójának. Hajnali négykor keltünk, imádkoztunk, utána nekiálltunk kimosni ruháinkat. Itt találkoztam először az önmegtartóztatással és a lemondással, amiről annyit beszélt, de az ő szellemi és fizikai közelségében az első napok után teljesen természetesnek éreztem mindezt… Látja azt az épületet ott, a kerítésen túl?

– Az a fehér?

– Igen. Annak a kertjében ölték meg 1948 januárjában. Előző este még üzent, hogy menjek el hozzá. Azt mondta, hogy azért, mert régen nem jártam nála. Kisebbik fiammal, Radzsivval mentem, és nagyszerűen eljátszottak a földön ülve… Másnap imádságra menet érte egy őrült fanatikus pisztolygolyója. Korábban többször is elmondta, hogy azt szeretné, ha Isten nevével a száján halna meg. Örültem, amikor megtudtam, hogy ez megadatott neki…

A teljes képzelt interjút a január 3-án megjelenő 1-es Nők Lapja számban olvashatjátok!