Két férfi közt õrlõdve

És július végén Velencében megkérte a kezemet…

Kedves Soma!

Magamról csak annyit, hogy harmincéves, sikeres színésznő vagyok, szép, szexi, jókedvű, sportos, állatbarát, aki a létezés minden percében megtalálja a boldogságot. Mindennek örülök: a reggeli napsugárnak, egy jó könyvnek, egy finom vacsorának, egy korty bornak, egy baráti ölelésnek – a környezetem „Napsugár”-nak szólít, mert folyton mosolygok. Hát ennyit dióhéjban magamról, csak hogy érezd meg, mi az életfilozófiám: örvendeni minden percnek, és vállalni önmagam. A párkapcsolataim mégis kudarcba fulladtak: olyan férfiakat választottam, akik nem értékeltek, de hálás vagyok minden szerelmemnek és szeretőmnek, mert általuk váltam olyanná, amilyen vagyok. 

A 2006-os év küszöbén elmondhattam, hogy lassan kezdek tetszeni magamnak, és akkor megérkezett a Szerelem. Interneten ismerkedtünk meg, ő több ezer kilométerre volt tőlem (ugyanis egy luxushajón dolgozik), és hét hónapot vártam arra, hogy a karjaiba zárjon. (Időközben többször is éreztem úgy, hogy képtelen vagyok annyi ideig egyedül lenni, találtam is magamnak valakit, de tőle nem bírtam elszakadni… ő meg soha nem kérdezte, hogy mi történt, amíg nem volt velem.)

Szóval hét hónap után elcsattant az első csók, addigra én már szerelmes voltam az agyába, az intelligenciájába, az egyéniségébe, ami átsütött azon az 580 levélen, amit küldött. Úgy éreztem, megtaláltam a lélektársamat. Eltöltöttünk együtt egy csodálatos nyarat, és július végén Velencében megkérte a kezemet. Aztán egy hét múlva elrepült újabb hat hónapra, amiből még kettő hátravan. Tehát ismét magamra maradtam, de már nem voltam egyedül, mert éreztem a szeretetét… és így teltek a hónapok.

És akkor a sors különös fintoraként megismertem egy férfit – egy kivételes, fantasztikus embert, aki tele van szeretettel, és akivel még a szürke hétköznapok is bíborvörösben ragyognak. Szexuális kalandnak indult, a vőlegényemmel meg is beszéltem ezt, mi ugyanis nagyon nyíltak vagyunk egymáshoz, és ő azt mondta, hogy ha erre van szükségem, legyek szabad, tegyem meg, amire vágyom, érezzem jól magam (sőt bevallotta, hogy neki is van egy szeretője a hajón), ő nem akar bezárni, csak arra kér, hogy ne legyek szerelmes.
Müller Péter szerint a szerelem egy döntés – van egy pillanat, amikor eldöntjük, hogy beleesünk-e az illetőbe, vagy sem… Hát én azt a pillanatot nem vettem észre, és most már elragadott az ár. Már régen nem a szexualitásról szól kettőnk viszonya, hanem a meghitt, békés estékről – megnézünk egy jó filmet, készítünk valami finomat, bort iszunk és hajnalig beszélgetünk. Egy hosszú, mozgalmas nap végén csak az ő csókja tud megnyugtatni… Ha tíz percre látom, már akkor is boldog vagyok, és úgy érzem, nem tudok élni nélküle.

Sose fogok tudni így táncolni senkivel…

Drága Soma! Több ezer kilométerre van egy harminchat éves férfi, aki rajong értem, akivel márciusban lesz az esküvőm, aki családot akar velem, meg gyereket, de aki áprilisban ismét visszamegy és magamra hagy, mert szerinte az anyagi biztonság megalapozása jelenleg a legfontosabb. És karnyújtásnyira tőlem van egy huszonhét éves gyönyörű férfi, akinek minden gondolata én vagyok, aki a karjaiban tart, ha beteg vagyok, aki minden gondolatomat lesi, aki – ha rólam van szó – nem ismer lehetetlent, akivel együtt töltöttem a születésnapomat, akivel együtt voltam karácsonykor meg szilveszterkor, akit kényeztethetek és aki kényeztet, akinek a családja is imád engem, bár pontosan tisztában vannak a helyzettel, és aki szintén el tudja képzelni velem az életét. A hónap végéig döntenem kell, hiszen készülni kell az esküvőre…

Néha arra gondolok, hogy egyáltalán mi az én problémám? Hiszen párkapcsolatban élek, de az ő beleegyezésével tulajdonképpen élvezhetem a
szingliélet minden előnyét (és ez még egy jó évig így lesz… micsoda ajándék a sorstól!), úgyhogy nincs más dolgom, mint jól érezni magam, és februárban várni őt a repülőtéren, tervezni a közös jövőt, és kitörölni a másikat (csak attól félek, hogy amikor újra elmegy, repülni fogok vissza a másikhoz). Kedves Soma, hogyan törölhetem ki, ha bennem van? Akik láttak minket együtt, azt mondják, olyan harmónia van közöttünk, hogy beragyogjuk a környezetünket. Jaj, és istenien táncol – sose fogok tudni így táncolni senkivel. És ugyanolyan fiatalos lendület van benne, mint bennem (rám mindenki azt mondja, hogy huszonkét éves vagyok).

Te mit tennél a helyemben? Hogyan választanál: racionálisan vagy szentimentálisan? Gyakran tűnődöm azon, hogy mit akarnak velem az égiek, hogy utamba hozták ezt a férfit, amikor minden olyan egyszerűnek és tisztának tűnt? Próbatétel, vagy mégis ő az igazi, csak nem merem vállalni? (Őszintén, kicsit tartok attól, hogy a szüleimnek meg a barátaimnak ismét csalódást okozok, mert nem tudok kitartani egy férfi mellett.) Az is előfordulhat, hogy megjön a másik, és ő nem is fog hiányozni? Nem tudom, kedves Soma… de van egy visszatérő rémálmom: távolodom az autóval a várostól, közeledem a repülőtér felé, és érzem, hogy megszakad a szívem. Lehúzok egy parkolóba és ordítok, hogy kiordítsam magamból a fájdalmat. Nagyon kérlek, szakíts rám egy kis időt, és válaszolj a levelemre, hátha megkönnyíted a döntésemet.

Válaszodat előre is köszönöm!
Szeretettel: Napsugár

Ha szeretnél Somával személyesen is találkozni, a koncertjein megteheted. Következő fellépéseinek időpontját megtalálod a honlapján. Kattints ide! »

Drága Napsugár!

Hogy én hogy döntenék, annak semmi köze nincs a te döntésedhez! Úgyhogy egyáltalán nem biztos, hogy én azt tenném, ami a te utadban, életedben a „helyes”. Én biztos, hogy nem kapkodnék, és nem presszionálnám magam egy ilyen korán kitűzött esküvőnek a közeljövőben lebegő időpontjával. Úgy beszélsz erről a tervezett esküvőről, mintha valami hegy lenne, valami, ami annyira fix, hogy elmozdíthatatlan! Ráadásul nem is értem az egésznek a logikáját, hiszen menyasszonyként jelenleg is mással szeretkezel és osztod meg az életedet, akkor innentől kezdve az egész menyasszonyosdi-vőlegényesdi, tehát az egész esküvő elvesztette a klasszikus jelentéstartalmát. Nem több, mint egy szerepjáték! Ha a menyasszony és a vőlegény néhány hónappal a tervezett esküvő előtt már szeretőznek, akkor miről szól az egész? És ha ez már most így van, akkor miért szólna másról a házasság? És akkor mire az egész?

Persze megértem a fiút, aki a hajón van a szeretőjével (ráadásul folyamatosan összezárva), hogy számára biztosan erőt adó lehet egy „fix pont” a szárazföldön, egy stabil nő, aki folyamatosan fenntartott figyelmével táplálja őt az energiájával, de valahogy az egész helyzet zavaros számomra… Miért is akar ez a férfi ilyen gyorsan feleségül venni? És legfőképpen mi is fog változni, ha összeházasodtok? Az biztos, hogy még nagyobb lelkiismeret-furdalással bújsz majd néhány hét vagy hónap után annak a férfinak a karjaiba, aki hússal-vérrel-öleléssel-odafigyeléssel-közös élményekkel jelen VAN az életedben.

Természetesen van olyan, hogy hűségesen várjunk egy másik emberre hónapokon át. Ezt szépnek és tiszteletre méltónak találom – ez sokat adhat egy kapcsolatnak. Na de most itt miről is van szó? Amíg a hajón volt, hét hónapon át leveleztetek, 580 levélváltásban sok mindent megélhettetek. Ezt a felfokozottságot nyilvánvalóan még könnyedén lehetett tovább húzni és pörgetni, hiszen ezután jött az első testi találkozás. Ráadásul nyár, Velence. Regénybe, filmbe illő hatásvadász elem, hogy ekkor megkérte a kezed. Hogy a kapcsolat felfelé ívelése továbbra is megmaradjon, ez egy remek döntés volt: még egy lépés fölfel頖 szinte kifeszíti az eksztázist… Aztán ugye megint hat hónap találkozási szünet, de a tudat, mint egy pluszkötelék, hogy már vőlegény és menyasszony vagytok, az egy további fenntartó erőt hozott a kapcsolatba.

De vajon miért kellett ez a hirtelen – néhány hónapos ismerkedés után – jövő „fenntartó erő”? Talán attól félt a barátod, hogy az eljegyzés rituáléjának az ereje nélkül nem lenne olyan „komoly” a kapcsolatotok? És te, te mit gondolsz erről? Gondolom, azt te is tudod, hogy a rituáléknak és szimbólumoknak hatalmas erejük van! (Egyébként még az is lehet, hogy épp ez az erő kellett ahhoz, hogy bevonzzad azt a másik férfit…) Ki tudja? És most itt őrlődsz a két férfi között. Illetve őrlődsz és örülsz…

Szóval én azt mondom: ráértek még azzal az esküvővel! Ne stresszeld magad
elhamarkodottan kitalált időpontokkal! Vannak az életben valós és kitalált
időpontok. Nyilván a valós időpontok, amiket a természet diktál, mint a napfordulók és napéjegyenlőségek – és ehhez kötődő ünnepek –, az aratás és vetés ideje, az apályé és dagályé, a szülésé, születésé stb. De a kitalált, emberi időpontoknak is megvan az ideje. Egy esküvőnek is megvan az optimális időpontja. Meditálj rá, nézz befelé: vajon tényleg ez az? Az álmod mindenesetre nem ezt üzeni! Távolodsz az autóval a várostól, vagyis a jelenedtől, a nyüzsgő életedtől, amiben most élsz, és ahol ott van az a férfi, aki a karjába vesz, és közeledsz a reptér felé, a vőlegényed felé. „…és érzem, hogy megszakad a szívem. Lehúzok egy parkolóba, és ordítok, hogy kiordítsam magamból a fájdalmat…” Ez a sor nem arról árulkodik, hogy repülnél a fiú felé, hogy igazán rá vágynál! Ti „ráflasheltetek” magára a „flash”-re, arra a folyamatosan emelkedő és impulzív energiára, amit előbb a szellemi, majd érzelmi, harmadik lépcsőfokként pedig testi megismerés hozott számotokra. Fokozni akartátok mohón: még, még… De vajon ez a döntés a mohóság stílusának ívén kívül miről szól még? (Mert akinek van stílusa, még mohóságában is megtartja azt.)

Valóban tudtok annyit egymásról, hogy úgy döntsetek, hogy ásó, kapa, nagyharang és holtomiglan-holtodiglan? Vagy ti nem így gondoljátok az esküvőt? Akkor miről szól számotokra az egész? Eszembe jutott Britney Spears egyéjszakás esküvője. Neki vajon miről szólt? Polgárpukkasztásról? Kalandról? Hogy elmondja a véleményét, miszerint az esküvő, a házasság semmit nem jelent? Kamu az egész? Üres színjáték? Kitaláció? Most beugrott egy ismerősöm mondata, miszerint: „a monogámiát azért találták ki, hogy tutira tudják, ki örökli a biedermeier komódot”. Csakhogy azóta változtak az idők! Nem tizenéves gyerekek vagyona és egzisztenciális helyzete fölött döntenek a szülők (így aztán a felelősség is az övék marad), hanem felnőtt emberek dönthetnek a saját életükről. És eldönthetik azt is, hogy mire használják fel az ősi rituálék erejét.





Mondom, én még várnék a helyedben ezzel. Jelenleg azt sem tudod, mit és kit akarsz! Egyik férfit sem ismered még eléggé, szerintem egy csomó helyzetben azt sem tudod, melyik hogyan reagálna. Én a helyedben időt kérnék a vőlegényemtől. Megvárnám, míg úgy érzi, hogy elég pénzt gyűjtött, avagy hogy a kapcsolat fontosabb neki a további (és egyébként bármikor adódó) újabb pénzgyűjtési lehetőségnél, és összeköltözik velem. Merthogy igaz a mondás (a közhelyek igazságerejét sose becsüljük le!), hogy „lakva ismerszik meg az ember”. A mai társadalmi erkölcsök már minden szingli nagykorúnak megengedik azt, hogy megismerhessék egymást, mielőtt úgy döntenek, hogy megházasodnak. Vagy neked sem jelent semmit a házasság? Akkor meg végképp nem értem, minek erőltetni egy olyan férfival, aki mellett már mást is szeretsz? Addig biztos sokat tisztulna benned, hogy a másik férfi mit jelent számodra és mit jelenthetne hosszú távon. Szóval csigavér, Napsugár, bármennyire is szenvedélyes és mohó vagy, ne hagyd, hogy a türelmetlenség legyen a hajcsárod! A türelmetlenség, a kapkodás soha nem visz jó útra!

Könnyedén mondhatnám azt, hogy azzal ne foglalkozz, hogy a szüleidnek meg a
barátaidnak ismét csalódást okozol, mert nem tudsz kitartani egy férfi mellett! De hiába is mondanám, ha a mélyben úgy működsz, hogy meg akarsz nekik
felelni. Persze valahol mindannyian így működünk, ki jobban, ki kevésbé… Pedig hát tudjuk, hogy a szeretet nem arról szól, hogy elképzeljük, hogy milyen legyen a másik ahhoz, hogy szerethessük, hanem hogy pont úgy szeretjük őt, ahogy van. Mindenestül. Ez a te belső érésed és felnövésed útja is, hogy meg tudd emészteni, fel tudd dolgozni, ha ők nem képesek elfogadni olyannak, amilyen vagy. Legyél akár csapodár, bizonytalan, hedonista, bármilyen. Te vagy. Sokszor arra gondolok, csupa tökéletes „hibánk” van, hiszen éppen ezek tesznek éppen azzá, azzá az egyedi lénnyé, akik vagyunk.





Azt írod: „Müller Péter szerint a szerelem egy döntés – van egy pillanat, amikor eldöntjük, hogy beleesünk-e az illetőbe, vagy sem.” Ez az ő véleménye, az ő tapasztalata. És nem kételkedem benne, hogy igaza is van. Nekem más a tapasztalatom, az pedig nyilvánvaló, hogy egyetlen ember nem tudja, nem
tudhatja a teljes igazságot, hiszen azt mi valamennyien emberek, az egész planéta együtt tudhatjuk, „adjuk ki”. Mindannyiunknak a kezében van egy „igazságszelet” (van, akinek több, van, akinek kevesebb), valami olyan tudás, tapasztalás, ami csak az övé, amit csak ő tapasztalt meg a saját életén, szemszögén keresztül. Ezért is jó alázattal figyelnünk egymást, mert akkor legalább „elleshetünk”, megérezhetünk morzsákat abból, amit a másik tud. El tudom képzelni, hogy van olyan szerelem is, ami egy döntés. (Sőt most, ahogy írom, érzem, hogy meg is fogom majd tapasztalni.) De én eddig alapvetően kétféle útját ismertem a szerelemnek. És egyik sem tudatos választás volt. Amiről ő ír, az tudatos választás. (Hiszen a döntéshez tudatosság kell.) Bár végül is, ha már itt tartunk, nem csak tudatos, tudat alatti döntés is van…) Szóval én eddig kétféleképpen találkoztam a szerelemmel. Az egyik, ami berobban, lecsap, ahogy a villám sújt a fába, mintha valami elementáris erő, elektromosság rázna meg, itt nincs választás. Mielőtt dönthetnél, gondolkodhatnál, már a magáévá tett, rabja vagy. Ettől az érzéstől nagyon nehéz szabadulni (ha észérvekkel rájössz, hogy szabadulni akarsz tőle). Sőt, minél jobban szabadulni akarsz, annál inkább rabjává tesz. De ez egy másik téma, most ebbe nem megyek bele. A másik fajtája a szerelemmel való találkozásnak – az én eddigi ismereteim szerint – az, amikor szép lassan felépül, és mire észreveszed, már benne vagy. Ez jöhet barátságból, munkatársi kapcsolatból, laza flörtből, ezerféle útja van. A szerelem eljövetelének ezen útjában tudom elképzelni azt, hogy ha kívülről, éberen nézed, akkor még van egy pont, amikor talán eldöntheted, hogy továbbmégy-e ezen az úton, vagy sem? Hogy belemégy-e a szerelembe, vagy sem?

Ahhoz, hogy ezt valaki el tudja dönteni, nemcsak nagy éberség kell, hanem önismeret, az érzékeken és vágyakon való uralkodni tudás képessége is. Egy szerelem- és önbizaloméhes, fegyelmezetlen, tapasztalatlan és önmagát nem ismerő embernek ez nemigen fog menni.
Szóval nekem ez a véleményem arról, hogy a vőlegényed azt mondta: „ő nem akar bezárni, csak arra kér, hogy ne legyek szerelmes...” Ha úgy érzed, hogy a
kapcsolatod egy olyan stádiumban van, amikor még tudsz tiszta fejjel
gondolkodni, kívülről rálátni magadra, magatokra, a kapcsolat működtető
mechanizmusaira, és ismered is magad eléggé, tehát ismered a saját
belevetítésre, illúziógyártásra való hajlamodat, különbséget tudsz tenni aközött, ami tényleg van (minden szinten: testileg, érzelmileg, mentálisan, szellemileg) köztetek, és aközött, amire most épp úgy érzed, hogy szükséged van, amit „csupán” meg akarsz élni a másik által, akkor dönts! Mindenesetre erre nem egy hónapod van. Nem hajt a tatár… Szakíts időt arra is, hogy egyedül légy magaddal! Figyelj befelé! Figyelj az álmaidra! Jegyezd le őket! Az álmok nem
hazudnak, üzennek. Halld meg őket! Tőled, belőled és érted is vannak! Minden jót: Soma Mamagésa

Tipp: Somának a következő e-mail címre írhattok: soma@nlcafe.hu