Afrodité adta, Kõszív Kisasszony elvette

Éjszakai landolás – mindig különleges élmény. Most is az. A nap még jócskán pihenőben (vajon megtisztel-e minket néhány óra múlva?), fényszigetek, fényfüzérek a magasból, majd mind közelebbről. A bőrönd hamar érkezik, ritka vendég a repülőgép ily korai órán. A kisbusz valósággal röpít minket a szállodába. Egy-egy alvászavarban szenvedő autó fényszórója közelít – te jó ég, ők is, mi is rossz sávban! –, sötét ablakok, házak sorban, pálmafák sziluettje. Valahol a feketeségben csak sejtjük, ott a tenger. Aztán leparkolunk a hotel előtt, természetesen jó sávban, hát persze, itt Cipruson baloldali a közlekedés! Bejelentkezés, alig fél óra, és már ismerkedem is az ággyal. Furcsamód, jó időbe telik, mire elaszom.

Mikulás napernyővel
A nap velünk van. Melenget, mellénk áll, kísér is, szeret minket végig a három napban. Egyszínkék az ég, még csak kilenc óra, a parton egyre-másra nyílnak az ernyők, a napozóágyakon törülközők, a törülközőkön emberek, fürdőruhában. Kicsit később már meg is mártózik a merészebbje.
Famagusta felé indulunk. Agia Napa a célpont. Valaha kis halászfalu volt, most mondén üdülőváros. A part több kilométer hosszú aranyhomokja valóban aranyat ért a szerencséseknek, akiknek itt volt földjük. Dúsgazdagok lettek a vételárból ezek a “vörös falusiak”. (Nevüket az itteni, vasoxidtartalmú talajról kapták.)
Agia Napa nyaranta a fiatalok kedvenc üdülő- és szórakozóhelye. A diszkók este tizenegykor nyitnak, hajnalban zárnak. Az itteni Waterworldnél állítólag nincs különb csúszdabirodalom Európában. Az Adrenalinpark neve pedig önmagáért beszél. Nos, így utószezonban inkább a csöndes karácsonyi készülődés jellemző, műfenyő, Mikulás, rénszarvasszánon. A homokozóvödröket, frottírtörülközőket már októberben az ünnepi díszek váltják az üzletek polcain. Béke lengi be a velencei uralom alatt épült kolostort, kertjét, kerengőjét. A kikötőbe már visszatértek hajnali útjukról a halászbárkák. Egyetlen elárvult napernyő vet árnyékot a homokos fövenyre.

Élet, öröm
Este Larnakában az Odos Seferi tavernában terítenek a csoportnak. Jó ötlet. Semmi idegenforgalmi műfolklór. Ide csak a helyiek járnak, már esznek-isznak a hosszú asztaloknál, mire odaérünk. Hamar mi is bekapcsolódunk: az elmaradhatatlan saláta az előétel, kis tálkákban, padlizsánszósz, humus, tzatziki, meleg pita, majd megindul az ételáradat, hosszan érkezik a meze – tíz-tizenötféle étel, finomságok végtelen sora: parázson sült húsok: csirke, kecske, bárány, sertés –, grillezett sajt, jaj…! Na és borok, na és törkölypálinka…

Szól a zene, három férfi, egy nő, buzuki, baglama, gitár, szerelmes dalok. Még üres középen a tánc helye. Majd egyszer csak már ott egy fiatal pár, hétköznapi “szerelésben”, farmerban, pulóverben. Gyönyörűen táncolnak, tartással, méltósággal. Kezük a másikat nem érinti, csak a szemük kapcsolódik össze, de abban minden benne van. Idő után férfiak váltják őket. Egyikük középen, a többiek körülötte guggolnak, vagy fél térdre ereszkednek. Kezük tapsra mozdul. Aztán másikuk kerül a kör közepére. – Rebetiko – mondja helyi idegenvezetőnk, Melinda. – Férfitánc, még abból az időből, amikor a görögök barlangokba menekültek a törökök elől. Ha a veszély időlegesen elmúlt, előbújtak, tagjaikat a napon megtornáztatták, először görnyedtek, majd mindinkább kiegyenesedtek. Nézzétek csak, a tánc is erről mesél. És az az öltönyös férfi, ott köztük, látjátok? Az igazságügy miniszter.
Nem fáradnak a zenészek. Később szirtakira váltanak, férfiak-nők összefogódzva, kört formálva lejtik, visszafogottan, majd mind vehemensebben. Éjjel egykor már asztalokon, székeken is táncolnak. Életöröm, vegytiszta, irigylésre méltó.

Citromszüret, liftkaland
Másnap még Larnacában megnézzük a gyönyörű ikonosztázt a Szent Lázár templomban (VI. Leó bizánci császár alapította a 9. században), és sosem látott gyümölcsöket kóstolunk a kőhajításra lévő piacon. Aztán Limassolba menet letérünk az autópályáról Tochniba, a kis hegyi üdülőfaluba. Egyszerű, puritán házak, minden igényt kielégítő felszereléssel és panorámával a teraszaikról. Lehet itt lovagolni, kerékpártúrát tenni, autóval mindössze tíz perc a tenger. Megnézzük, hogyan sajtolják az olajbogyóból a olivaolajat, megállunk pár percre egy citrusligetben – nagy élmény! – citromot, mandarint szedni.
Este, meglehetősen leharcoltan, hívom a liftet a limassoli szálloda ötödik emeletére. Ajtó nyílik, harminc körüli férfi, erősen borostás, a szeme sem áll jól. Ijesztő. Nincs mit tenni, beszállok. Látom, óvatosan méreget ő is. Nem kétséges, tart tőlem. Ez megnyugtat kicsit. Azért föllélegzem, amikor kiszáll a másodikon. Mit lehet tudni, annyi mindent hall, olvas az ember.
Másnap a csupafény reggelizőteraszon, hölgytársaságban, viszontlátom. Fülig érő szájjal üdvözöl. Visszaintek. A barátságok a liftben köttetnek.





Óluxus, újluxus
Reggeli után irány Pafos. Megálló Kourionban. Szépen restaurált görög-római színháza a 2. századból való. Nézőteréről, miként a mellette lévő Eustolios házából, egy korabeli, minden igényt kielégítő “wellnes-központból” – hová máshová? – a tengerre látni. Meglehetősen nagy a kontraszt a romváros és a közeli Aphrodité Hills golfklub között. Luxus ma, luxus ezernyolcszáz éve – ennyiben azért hasonlatosak.
Pétra tou Romíou. Terasz, szédületes kilátással a híres sziklákra, ahol legenda szerint a szépség és a szerelem istennője, Afrodité kiemelkedett a habokból. Két órával később három vállalkozó kedvű csoportbéli lány be is úszik, hogy a híres sziklát megkerülje. Ha igaz, ettől szépek lesznek és boldogok. Rejtély, miért szeretnének még ennél is szebbek lenni. A boldogságot – rajtam se múljon semmi – pedig szívből kívánom nekik…

Az istennő mellbősége
De előreszaladtam. Most még itt ülünk fönn a teraszon – mondtam már, hogy a panorámára minden jelző kevés? –, a vége felé jár az ebéd, a mezét ezúttal, sokféle kincsével, a tenger szervírozta. A fehérboros palack címkéjéről, ki más lehetne, maga Afrodité néz rám, a maga gyönyörűségében. Korábban nem volt szerencsém ismerni őt, összehasonlítási alapom nincsen, de lehet abban valami, amit a helyiektől halottam. Mármint abban, hogy a mai kor divatjának megfelelően újabban mellben kicsit erősebbnek ábrázolják, csípőben meg mintha kevesebbet mutatna. Hm…




Ebéd után aztán le is látogatunk szülőhelyéhez. Amíg a lányok – a november végi tengerben – sziklakerülésre indulnak, én szebbnél szebb kavicsokra vadászom a parton. Sikerrel. Egyikük egészen különleges, szabályos szívalakot formáz. Persze, hogy haza kell vinnem őt, és még néhány hasonlóan szép testvérét. Büszke vagyok és boldog – anélkül is, hogy körbeúsznám a nevezetes sziklát. Ekkor még nem sejtem, mi történik majd a hazatérés hajnalán a larnakai reptéren…
Mert az is elérkezik. A hazautazás. Mindjárt másnap. Sötétben érünk a repülőtérre, hajnalban landolunk majd Pesten. De addig még jegyellenőrzés, útlevélmustra, kézipoggyász-vizsgálat. És ekkor lép színre Kőszív Kisasszony. Elkobozza a kavicsaimat. Mindet. Egy szálig. A szív alakút is. Mert hogy azokat nem szabad felvinni a gépre. Kemény nőszemély, látszik rajta: Dávidtól még a parittyáját is elvenné. Vigasztalan vagyok, lebukott terrorista. Később, már tízezer méteren, a gépen jut eszembe, hogy tán csak azt akarta, visszatérjek a szigetre. Kavicsokért. Minden másért. Megfogadom: így cselekszem. De – mire való a bőrönd? – legközelebb már ügyesebb leszek.

(A tanulmányúton a Ciprusi Idegenforgalmi Hivatal vendégszeretetét élveztem. Köszönet érte.)