„Észak-fok, titok…”

Rákötve rénszarvas-agancs, tetején vízhatlan kabát. Mellette egy pár bakancs.
Az utazó áll a színpadon, meggyújt két mécsest, aztán Adyval kezd. „Vagyok, mint minden ember: fenség, / Észak-fok, titok…” Észak-fok, titok. Ezt a címet adta Papp János, Lappföldön tett utazásáról írt naplójának és a belőle készült előadóestnek.

Utazót mondtam, de túrázót tessék érteni rajta! Mert itt több száz kilométeres gyaloglásról van szó terepen, tizenhat-tizennyolc kilós zsákkal, menedékházban vagy sátorban töltött éjszakákkal.
Túrázni persze sokan szeretünk. Mondjuk, vasárnaponként. Reggel indulva, este érkezve. De egy álló hónapon át? Ez a vágy vajon hol gyökerezik?
– Jobban szeretek a természetben lenni, mint a városban. Berzsenyi falujában nőttem fel, Niklán, már nyolcévesen jártam gazt irtani az állami gazdaságba, tízévesen meg mentem apámmal fát irtani a közeli Nyíresbe. Szerettem a hajnali párában mezítláb elindulni, aztán hazaporolni a fülledt nyárestében. Van, akinek egy életre elege lesz az ilyesmiből, én egy életre megszerettem. Ilyen helyeken és ilyen helyzetekben érzem jól magam… Meg aztán a példa! Leginkább talán Rockenbauer Pálé. Az a bizonyos másfél millió lépés. Az Országos Kék Túrát az ő filmje hatására jártam végig. Az El Camino? Ott, a kiindulópontnál ki lehet tölteni egy kérdőívet, hogy mi az út célja. Szakrális, spirituális, műemlék-látogatás, társaságkeresés vagy sport? Mi a feleségemmel a „spirituális” és a „sport” rublikába tettük az ikszet. Most már tudom, bármelyiket bejelölhettük volna, mert az út mindent tud. Igen, ezt mondom: mindent tud, nem azt, hogy mindent ad. Mert adni csak annyit ad minden út, amennyit én adok magamból.

Ketten az úton

A feleség, Zsuzsa, alapképzettsége szerint gyógypedagógus, de egy ideje inkább gazdasági vezetőként dolgozik.
– Hosszan menni, gyalogolni együtt, ketten, a szó szoros értelmében útitársnak lenni, ez hatalmas kapcsolatépítő erővel bír. A mi közös életünk tele volt ellentmondással, sokszor hebehurgyasággal, szétválásokkal és nagy összekapaszkodásokkal. Mostanra lett, a két útnak is köszönhetően: harmonikus. Ez a legjobb szó rá: tartása lett a kapcsolatunknak. Először csak figyeltük egymást, meg magunkat, hogyan is alakulunk mi ketten az út alatt, az egymásra utaltságban, sokszor kiszolgáltatottságban. Volt, hogy azt mondta az egyikünk: Most gondolkodni akarok, mire a másik: Akkor menj előre. Fontos, hogy ha valaki egyedül akar lenni, ki is mondja, és fontos az is, hogy a másik elfogadja. Zarándoklaton két utat jár be az ember. Egyfelől vannak a megtett kilométerek, másfelől a belső út. Belül is eljutok egyik ponttól a másikig. Az El Caminón és Lappföldön tudatosan átéltem anyám sorsát. El tudtam fogadni, megérteni, és ha későn is, de bocsánatot kértem tőle…

Egy másik világ

Túl a Sarkkörön, Lappföldön a táj nem kietlen, inkább zordan fenséges. Látványnak szép, de gyaloglásra iszonyúan nehéz terep. Alattomos mocsarak és kőmezők váltogatják egymást. Előbbi a bakancs állandó beázásával fenyeget, utóbbi pedig rendkívüli módon próbára teszi a bokát, a térdet, a csípőt. Legelésző rénszarvasokkal találkozni, és jó időben akár húsz fokig is emelkedik a nyári hőmérséklet. Rossz időben hideg van és esik. Nem véletlenül írta egy lapp kisfiú az őszi iskolakezdő dolgozatában: az idei nyár egy szerda délutánra esett… Éjszaka nincs sötét, legfeljebb szürkület, és az utazót sok menedékház várja, melyeket a térképen is jelölnek.




– Ezekben a házakban felaprított tűzifa, jó kályha, priccs, edények, evőeszközök várnak. Megérkezel, ott töltöd az éjszakát, másnap szépen kitakarítasz magad után, felaprítasz annyi fát, amennyit elhasználtál, szelektáltan hagyod ott a szemetet, és komposztálóanyagot öntesz a budiba. Aztán beírod a vendégfüzetbe, mikor jöttél, mikor indulsz tovább, és hová tartasz. Ez életet menthet! Ezt a sok apró kérést mindenki teljesíti. És nincs semmi összefirkálva, tönkretéve! Egy panzióban csónakot béreltünk, de az evezőt nem a recepción kellett elkérni. Másutt csak megkérdezték, hol fogjuk hagyni a bérelt biciklit a nap végén, mert odamennek érte. Az apró tájmúzeum tárgyait nem őrzi senki. Ilyenkor érez keserűséget az ember, hogy nálunk olyan sok értékőrző, értékmentő szándék veszendőbe megy, hogy a bizalom már meglepő… Ami pedig a finneket jellemzi, csak egy epizód: vödörrel a kezemben téblábolok egy este a menedékház körül, de nem találok vizet. Érkezik egy finn csoport, megtudják, mi a gond, és szó nélkül hárman-négyen a kulacsukból a vödrömbe öntik a vizüket… Aztán arról is beszélgettünk Zsuzsával, hogy mi mindent jelent nekünk az otthonunk. Az otthon, az unoka születése után kétgenerációssá bővített pilisborosjenői ház. Hogy igen, nagyon szeretünk úton lenni, de ehhez az érzéshez kell az is, hogy pontosan tudjuk: van otthonunk, van munkánk, visszavárnak minket. Igaz, a visszaindulás előtti napon elképzelni sem tudtam, hogy én másnap reggel kilenckor Kovakövi Frédi hangján szólalok majd meg a szinkronstúdióban.

Megtett utak

Külső és belső utak…
A zarándok lefogy, izmot és önbizalmat növel, tapasztal, emberekkel találkozik, világot lát, meg mer szólalni egy idegen nyelven. Vészhelyzeteket ural, bátorítja a másikat, legyűri a saját mérgét és a soványka vacsorát. Élményeket gyűjt. Művészemberről beszélünk, a kérdés adódik: hoz-e változást mindez a munkában, a színpadon?




– Szeretett és tisztelt egykori igazgatóm a Madách Színházban Ádám Ottó, nagyon bölcs ember. Egy mondását sokszor idéztem, de csak most értettem meg igazán. Azt mondta: „A színház nagyon fontos dolog. Nincs fontosabb, mint a színház. A világon a legfontosabb. Egyet kell tudni: nem annyira fontos…” Ez a lényeg! A dolgokat úgy kell kezelni értékükön, hogy ne nyomjanak agyon, ne öljenek meg, ne pusztítsák ki az alkotóerőt, hagyjanak megújulni, újratöltődni. Akinek csak a színház van, se család, se gyerek, se barátok, se semmi, az, egy másik általam ugyancsak szeretett és tisztelt ember, Szinetár Miklós szerint egy ügyű lesz. Vagyis együgyű.
Nagyon jól ír, mondom neki később, de lehet, hogy csak mondani akarom. Pedig tényleg jól ír. Szellemesen, könnyedén, élvezetesen. Nem véletlen, hogy a rádió rendszeresen felkéri, írja meg, és olvassa fel nagy utazásainak történetét.
– Azt tervezem, hogy könyvben is megjelennek együtt, négy kis füzetben. Az első, az Országos Kék Túra megtételének története, aztán az országjárás az Ekhós Színházzal, a tavalyi, az El Camino és az utolsó, a lappföldi. Illetve, nem ez volt az utolsó, most már minden évben megyünk, ez biztos! Hogy hová? Nem tudjuk még. Tényleg nem! Bele kellene kóstolni Japánba, én Indiába is mennék, de attól a feleségem fél. Olvastam, hogy megépült a tibeti vasút… Vagy az Andok mentén le, egészen a Tűzföldig?… Az is lehet, hogy Skócia lesz belőle. Igazából nem is annyira fontos, hová megy az ember… Egy biztos: a hatvanadik születésnapomon végigjárom az azóta teljessé vált Országos Kék Túrát!