Schell Judit

Ugyanis, miközben telefonnal a kezemben kinézek az ablakon, és melankolikusan végigbámulok a körúton, mindenütt csak őt látom. A hirdetőoszlopon, a házfalon, az állványon. Az egyik óriásplakáton feszeng, a másikon elbűvölő kacérsággal kihívóan szemez, a harmadikon bölcs, békés nyugalommal figyel… Közben lassan rájövök, hogy ugyanazt az egy képet látom Schell Juditról, a rövidesen bemutatásra kerülő új magyar film, a Konyec reklámfotóján. Hát igen, talán ez az ő igazi varázsa, ettől csodálatos színésznő, ettől egy korszak meghatározó művésze, mert lelkének, lényének izgalmas, szenvedélyes nagy titkait soha nem adja ki, nem fecsegi el – hanem magán hordja. Gesztusaiban, mozdulataiban, tartásában, tekintetében, arcában.

– Halló! Halló! – hallom a telefonban. – Ott van még? Csak annyira elhallgatott…

– Persze, persze – szabódom –, csak most fedeztem fel, hogy akármerre nézek az ablakon, mindenütt önt látom a plakátokon…

– Ne is mondja! Pár napja kis híján bele is csúsztam az egyikbe, annyira meglepett. Előadás után este mentem haza, amikor szembetalálkoztam önmagammal, ráadásul sokszoros nagyításban. Szerencsére késő volt már, nem járt senki az utcán, így kiszálltam, és közelről is jól megnéztem.

– Milyen érzés volt?

– Nagyon vicces. De azóta is, amikor látom magamat, elvigyorodom. Mégiscsak furcsa egy állapot.

– Látta már a filmet?

– Egy korábbi állapotban, amikor még nem volt teljesen összerakva. De nagyon élveztem. Nagyon szerethető a film, és ennél nagyobb dicséretet el sem tudok képzelni… A rengeteg sokkoló, arrogáns film közepette egy igazán szerethető… Hozzáteszem, hogy ezt jó volt csinálni is. Egyrészt, mert az igazi főszerepeket idősebb, mármint nálam idősebb, nagyszerű színészek alakítják, így nem volt rajtam akkora felelősség, szabadabban próbálkozhattam, másrészt az egész forgatás alatt jó légkör volt. Sok jó ember vett körül, és rengeteg kedvességet, szeretetet kaptam. Ilyenkor arra gondolok, hogy bár az egész élet egyetlen nagy forgatásból állna! De hát sajnos, nem csak abból áll! Nagyon nem csak abból…

Igen, ez is ő. A legemelkedettebb pillanataiban is megjelenik valami recés fanyarság, és a legkeserűbb mondatai végét is oldja valami mókás poén… Mindenesetre megbeszéljük, hogy este a színházban találkozunk. Két jelenete között van félórányi ideje, akkor leülhetünk majd a társalgóban beszélgetni.
És innentől a nap hátralevő részében azt találgatom, hogy vajon a sok arca közül melyiket fogom este viszontlátni?

Hát egyiket sem! Ül velem szemben az egyik asztalnál kicsit fáradtan, kicsit talányosan – fején egy lombkoronával. Tudom, az előbb jött le hatalmas taps kíséretében a színpadról, ott szerepe szerint ezt a kalapot viselte, de én mégis képtelen vagyok elvonatkoztatni az ide-oda, többek között az arca elé tekeredő ágacskák, zöld levelek látványától. Hogyan lehet majd beszélgetni, ha közben ott mocorog az agyamban a kérdés, hogy vajon mikor érik be rajta a cseresznye? Legfeljebb olyasfajta kérdésekre futja, hogy őt nem zavarja-e ez a furcsa öltözék?

– Nem! – feleli határozottan. – Egyrészt nem látom magamat, másrészt megszoktam már, hogy rajtam van… Egyébként szeretek jelmezben lenni. Ez is része a játéknak.

– Tulajdonképpen miért játszunk, vagy mivel…?

– Azt hiszem, a lehetőségeinkkel, vagy amit annak gondolunk… Régebben, gyerek- meg iskoláskoromban ez a szenvedély sokkal erősebben élt bennem. Minden érdekelt, mindenre kíváncsi voltam, mindent kipróbáltam, mindenben benne voltam. Hajtott valami lázas nyughatatlanság. Képes voltam mindent egy lapra feltenni, és mindent nyerni, vagy az esetek többségében, mindent veszíteni.

– És most?

– Már nem vagyok ennyire vakmerő. Félek a megszokottságtól, megbéklyózna a színpadon, ha nem tudnék szárnyalni. A színpadon kívül viszont homlokegyenest ellenkezője lettem. Mindent jobban megfontolok, és a döntéseknél többnyire elgyávulok.

A teljes cikket a Nők Lapja 4., január 17-én megjelenő számában olvashatjátok!