Írólányok születtek!

A verseny varázsát az is fokozta, hogy nemcsak az ismert szakemberekből álló zsűri döntött, hanem az olvasók szavazatai is. Ismerjétek meg a három győztest (azt sem bánjátok meg, ha a köteteket megvásároljátok a könyvesboltokban…), fogunk még hallani róluk!

„Hogy nevessenek az emberek!”
Tímea Gallard


Különös lány, akivel élvezet a beszélgetés. Utálja a közhelyeket, az előre gyártott érzelmeket, fura-sajátos szemüvegen át szemléli a világot és önmagát. Sok humorral – szomorkásan, dühösen, fintoros jókedvvel – beszél arról a kalandról, amelyet francia férje oldalán él át. (Ez a humor szövi át a „Zsötem, avagy a trópus a mumusom?” című regényét is.) Tímea Magyarországon ismerte meg a párját – a fiatalember útépítő mérnökként nálunk írta a szakdolgozatát –, szerelem, esküvő, boldogság. Csakhogy utakat nemcsak itthon, hanem a világ minden pontján építenek, tehát elkezdődött a vándorlás. Románia, Szlovákia, aztán egy nagy ugrás: a férjet az Indiai-óceán kicsiny, trópusi szigetére: Réunionba szólítja a munkája. Ez csudára irigylésre méltó egy felületes szemlélőnek – napfény, óceán, pálmafák… –, ám ha figyelembe vesszük, hogy Tímea imádja a telet, miközben a szigeten harminc fok a „normális”, akkor a helyzet már nem túl egyszerű. Ráadásul tizenkilenc éves kora óta önálló, így a „csak feleség” szerepet sem viseli könnyen.

– Reklámgrafikusként dolgoztam itthon – szerettem! –, bár azt sem tagadom, hogy sokféle területen próbálkoztam, csak akasztott német katona nem voltam… – mondja nevetve. – Ma már tudom, azért keresgéltem a helyemet, mert csak olyasféle tevékenységekben találok örömet, amelyekben valami kézzelfoghatót hozok létre. Fennköltebben fogalmazva: alkotok. Valószínűleg ezért terveztem és varrtam ruhákat a szigeten – a kutyának se kellettek! –, ezért kezdtem naplót írni. Persze én nem tudok ömlengeni arról, hogy távolba révedő tekintettel csodálom az óceánt. Nem révedtem a távolba, inkább kidugtam az orromat a teraszra, megéreztem, hogy őrületes a meleg, és sürgősen visszamenekültem a házba. Az ismerőseim többsége romantikus nászútnak képzelte a réunioni tartózkodásunkat, ahol mi a naplementében gyönyörködünk. Ha jól meggondolom, a világot két részre lehet osztani: az egyik fele szereti a naplementét, a másik nem. Én az utóbbi csapatba tartozom. Rám a napfelkelte hat, amikor kezdődik valami… – mondja furcsa kis grimasz kíséretében.





Szóval a napló, amelyben szépen lejegyezte a szerencsétlenkedéseit, mérgelődéseit, betegségeit, a szeretett „pasival” (emígyen becézgeti a férjét…) folytatott küzdelmeit, nem az örökkévalóságnak készült, inkább az volt a terve, hogy majd maga betördeli, és meglepi a szeretteit. Édesapját, ikertestvérét, pótmamáját, a barátait, hadd tudják meg, hogyan küzdött a hétköznapokkal az itthoni szokásaihoz ragaszkodó Tímea az idegen kultúrákat könnyedén befogadó férje oldalán. Aztán értesülvén a pályázatról, gondolt egy nagyot, szépen átfésülgette a naplót, és elküldte. Lesz, ami lesz! Utóbb megtudta, hogy a könyv szerkesztője, Jánosa András mindössze három szót javított… Az már megint amolyan „tímeás történet”, hogy az előkelő második helyezéséről csak egy hét csúszással értesült. Mert újból „költözőben volt”: csomagolt, dobozolt, ugyanis a férjét váratlanul áthelyezték egy másik trópusi szigetre: Mayotte-ra. Egy még kisebbre – számára kedvesebbre –, ahol otthonosan érzi magát a fekete őslakosok, a maorik között, ahol bájosak a makimajmok, és már a második napon magyar barátnőre talált, ráadásul rögtön megvették az általa varrt ruhákat.

– Képzeld el, hogy ezt a meseszép szigetet áthatja a matriarchátus levegője! A családokban ma is az anya szava dönt. Közben a lakosság muzulmán. Ugye  érdekes?

– Azért mesélsz erről, mert már a következő könyvedet tervezgeted?

– Ugyan! Azt hiszem, még nem vagyok író, bár a könyvem borítójára ráírták: „Az év könyve”. Ettől kicsit zavarba jövök. Persze a férjemmel együtt nagyon örülök ám a „Zsötem” megjelenésének! Elsősorban azért küldtem el a pályázatra, hogy nevessenek rajta az emberek. Nem komponáltam a mondatokat, csak az volt a célom, hogy éljék át a trópusi őrületet, vagy vágyakozzanak velem gyerekre egy ilyen kicsomagolok-becsomagolok életmódban… Mert nagyon más egy hétig nyaralgatni az óceán partján, mint ott élni! Például harmincfokos hőségben ünnepelni a karácsonyt, ahol nyoma sincs meghitt hangulatnak, hiszen mindenki mulat…

– Idézek egy véleményt a netről: „Nekem ettől a műtől jókedvem támad, elfelejtem a mindennapok gondjait, egyszerűen kikapcsolódom. Nagyon várom a folytatást!”

– Ó, ez remek! De azért legközelebb egy olyan könyvemről szeretnék kritikát hallani, amelyet egy jeges-hideg országban írtam…

• Nyerd meg a könyvet!

„Az írás velem marad…”
Turbuly Lilla


Remek regény az „Eltévedt hold”. Míg a győztes szerzőre várok, csöndesen tépelődöm magamban: ilyen jól ír egy bíró? Irodalmi eleink között akadnak ugyan jogászok, mégis… Eszembe jutnak olyan periratok és ítéletek, amelyeknek ötször-hatszor is nekifutottam, hogy megértsek valamit. Egy ügyvéd ismerősöm szerint az ügyiratokban számtalan gyilkosságot követnek el az anyanyelvünk ellen. Ezzel szemben Turbuly Lilla – Sopronban dolgozik bíróként – szabályos, gyönyörű magyar mondatokat gördít elém.

– Egyrészt tudatosan vigyázok arra, hogy az ítéleteim szövege tökéletes legyen – mondja a magas, elegáns szerző, miközben a kapucsinónkat kavargatjuk –, másrészt az is „védi” a nyelvezetemet, hogy én olyan furcsa jogász vagyok, aki a magyar szakot is elvégezte…
Hallgatom Lillát, és egyre inkább úgy érzem, hogy olyan első könyves íróval ülök szemben, aki gyerekkora óta két életet él. Az egyikben már tizennégy évesen megtörtént vele a csoda: nyomtatásban láthatta egy írását a Kincskereső című folyóiratban, 1990-ben a Nők Lapjában is megjelent egy novellája. Beküldte, szabad utat kapott. Most pedig az első díj. És miről szól a másik élet? Kitartó tanulásról a jogi egyetemen, ügyiratokról, perekről, az árnyékos oldalról…

– Szeretem a munkámat, bár néha nagyon emberpróbáló, a felelősségét is érzem – mondja komolyan. – Magam döntöttem el, hogy a jogi egyetemre jelentkezem – senki sem terelgetett e pálya felé –, és nem bántam meg. Az irodalom? Az más. Az szerelem. Mindig rengeteget olvastam, ráadásul remek magyartanárom volt a zalaegerszegi Zrínyi Miklós Gimnáziumban, ahol később magam is tanítottam évekig a bírói munkám mellett. Élveztem. A tanítás iránti vonzódást örököltem a pedagógus szüleimtől. Én még osztatlan első osztályba jártam, méghozzá úgy, hogy édesanyám volt a tanítóm!

– Bírói munka? Tanítás? Mikor írsz?

– A tanítással már felhagytam, de így is kevés a szabadidőm. Maradnak a hétvégék… Nem írok sokat, de azért vannak kész novelláim, verseim – utóbbiak rendszeresen megjelennek a zalaegerszegi Pannon Tükörben, a Holmiban, a Parnasszus című folyóiratban és a Dokk.hu internetes oldalon. Évek óta írok naplót is, és mindig lejegyzem a regény- vagy novellaterveimet, így nem vesznek el. Az „Eltévedt hold” már készen volt, amikor értesültem a pályázatról. Próbálkoztam én több kiadónál: vagy udvariasan elutasítottak, vagy válaszra sem méltattak. Egyszóval nagy öröm, hogy a könyvet a kezemben tarthatom! Az is jólesett, hogy a családom, a nevelt fiam, a kollégáim, a barátaim drukkoltak nekem, és a zalai szülőfalumból – a neve Gutorfölde – is sokan szavaztak rám.





– A regény központi figurája fiatal bírónő.

– Nem én vagyok a hősnő – tiltakozik –, azért választottam e közeget, mert alaposan ismerem. Több emberből, benyomásból szövődik össze egy szereplő. Persze nem véletlen, hogy a főszereplőm Stuttgartban ismeri meg a kedvesét, hiszen magam is jártam ott ösztöndíjasként. És tényleg láttam egy fiatalembert, aki a parkban zsonglőrködött…

– A hősnőd a regény végén ráébred, hogy mi igazán fontos számára, arra is rájön, ki a neki való társ.

– Én még nem vagyok a „regény(em)” végén. Számomra furcsa-szélsőséges volt a tavalyi esztendő. Hozott tragédiát: elvesztettem valakit, aki nagyon fontos volt az életemben. Erről nem akarok beszélni. Legyen elég annyi, hogy a gyászt nem lehet megspórolni! És hozott boldogságos sikert…

– Maradjunk a sikernél! Idézek az egyik zsűritag, Hidy Tamás véleményéből: „A költői érzékenység és a jogászi, kérlelhetetlen pontosság fogta a tollat… Ha bíróság előtt állnék, ilyen bírónőtől fogadnám legszívesebben az ítéletet.”

– Kaptunk mi, valamennyien hideget és meleget. Nem baj! Nincs olyan ember, aki mindenkinek tetszik. Persze az idézett vélemény nagyon jólesik, és megerősít abban, hogy a két életem igenis élhető együtt, és akárhogy alakul majd a sorsom, az írás mindig velem marad…

• Nyerd meg a könyvet!

„Az álmok nem hagynak cserben…”
Vitkolczi Ildikó


– A mesekönyvednek csuda-fura a címe: Chorum Sieram (varázslatos repülés dobbantással). Bevallom, még a latinszótáramat is megnéztem, hogy megfejtsem, mi ez a Chorum Sieram… – mondom, miközben mindketten belekóstolunk a kávézó finom pogácsájába.

– Ne akarj olyasmit megfejteni, amit nem lehet! – néz rám nevetve. – Megálmodtam ezt a varázsigét, ahogy a mesém végét is. Hiszen álmomban én is gyakran repülök ám, éppúgy, mint a tizenkét éves főszereplőm, aki az utolsó fejezetben felkapja az öccsét, és huss, lerepülnek egy felhőkarcoló tetejéről. Amúgy e varázsige ahhoz kell, hogy egy roppantul tehetséges nagy család tagjai – ki repül, ki átmegy a falon… – működésbe hozzák mágikus képességeiket. És a Gonosz épp e különös képességeket akarja megszerezni. De nem mesélek el mindent, inkább olvassák el sokan, nyolcévestől fölfelé…!

– Jön egy álom? Ilyen egyszerű? – nézek a druszámra csodálkozva, aki megint elmosolyodik.

– Valószínűleg sokaknak furcsa, de én bizony rengeteg más történetet is megálmodtam. Kicsi korom óta… Ma már le is jegyzem valamennyit. Az első, „publikussá vált” mesémet tízévesen írtam, amelyet előadtunk az osztálytársaimmal. Persze akkoriban főleg a magam szórakoztatására találtam ki történeteket. Elvarázsolt, saját világában élő, álmodozó kisgyerek voltam – a magyartanáraim kedveltek –, a kortársaim vagy szerettek, vagy ki nem állhattak, mert nemigen értettek… Jelzem, ez a „megosztó tulajdonságom” máig megmaradt, ahogy az a képességem is, hogy egyre-másra születnek bennem történetek. Hálás vagyok a sorsnak, hogy könnyen-gyorsan le tudom írni őket… És lám, most ez az álmomból szőtt mese itt van a kezemben könyvként, aminek velem örülnek a szüleim, a testvéreim és a családom aprónépei. A nyolcéves unokahúgom is, aki sokat segített azzal, hogy „kipróbálhattam rajta” az írásomat. Ha nem értett valamit, változtattam.





Ám az „elvarázsolt gyerek” jól tanult, tehát érettségi után felvették német–magyar szakra, és diplomázás óta tanítással, nyelvoktatással keresi a kenyerét. Szeret tanítani, közben vonzza az ezotéria, és rendületlenül jól érzi magát a képzelete teremtette „valóságban”. Öntörvényű? Nagyon. Magányos? Egy csöppet sem. Barátok, ismerősök Miskolcon, Budapesten, társaság mindkét városban. Csakhogy…

– Sokáig úgy képzeltem, hogy szinglinek lenni jó, hiszen nincs szükségem másra: épp elég színes számomra a saját világom. De mostanában rájöttem, hogy vállalnom kell a nőiességemet, mert az élet tényleg csak társsal igazi – jelenti ki tárgyilagosan. – De félre ne érts! Nem vagyok izgatott. Biztos vagyok abban, hogy előbb-utóbb mellém sodródik az, aki a másik felem. Mert kevesebbel nem érem be! – teszi hozzá, és újból rám ragyogtatja a mosolyát.

– Első könyves íróként sem érted be kevéssel: közel háromszázötven szerző közül lettél harmadik.

– Az életem telis-tele volt kudarccal, vívódással, gonddal (is). Bár a bajban mindig jött – ma is jön – valami jel. Valami jó! Például a regénypályázatról akkor hallottam egy barátnőmtől, amikor dühösen panaszoltam neki, hogy szükségem lenne egy laptopra az íráshoz, mert a számítógépem lassan cserbenhagy. A Nők Lapja Cafe pályázatán laptopot lehet nyerni, mondta ő „csak úgy”. Beküldtem a mesét… Ha az égiek segítenek, lesz egy laptopom!

– És gyerekeknek fogsz álmodni-írni szüntelen?

– Is. A mesém hatására (a siker mellé) kritikákat kaptam. Például azt írta valaki, hogy a sokadik Harry Pottert írtam meg – a történetem egészen más, mint az angol írónőé! –, és kaptam megtisztelő elismerést is: a zseniális Brunella Gasperini családregényeire emlékeztet a könyvem. Mindebből azt szűrtem le, hogy nem gyerekkönyveket, hanem egyszerűen történeteket kell írnom úgy, ahogy ezt kiskoromban tettem. Sikeres leszek az álmaimmal? Elválik. Ha tíz év múlva találkozol velem, biztosan többet tudok majd…

• Nyerd meg a könyvet!

Mindhárom kötetről bővebbet megtudhatsz a Révai Digitális Kiadó honlapján! Ugyanitt meg is rendelheted a könyveket! • Katt ide! »