Vitorlánkba fogtuk a BÉCSI SZELET!

Egy magam eszkábálta ősi legenda szerint, amikor anno Bécs alapítói, a Snitzel törzs tagjai meglátták ezt az Alpoktól körülvett, Duna által szabdalt kies területet, ahol akkoriban csupán néhány konfliskocsi, magyar üzlet, és kolbászsütő stand állt, annyira fellelkesültek, annyira siettek birtokba venni a területet, hogy a nagy kapkodásban az utolsó érkező elfelejtette becsukni az ajtót, és ennek lett a következménye, hogy azóta is állandóan huzat van Bécsben.
Huzat a foteleken, kanapékon, és legfőképpen huzat a bécsi utcákon. Jöttek a történelem viharai, jöttek a rómaiak, a németek, jött Mátyás, Napóleon, jött József, a kalapos király, jött Sissi, lett Európa nagyhatalma a császárság, omlott ripityára a monarchia, alkothatott itt Mozart és Beethoven, Klimt és Schiele, Freud és Zweig, az állandó fuvallat változatlanul maradt. Az állandó légmozgás a város egyik alapvető jellegzetessége lett. A másik a Snitzel törzs korszakos felfedezése, a panírban kisütött hús, amely a fantáziadús „bécsi szelet” nevet kapta. És mi a harmadik? Például a bécsi villamos. Amely piros, amely csilingel, és sínpárai a 19. század vége óta az egész várost behálózva Bécs lüktető életének hajszálerei lettek.

A szabadság mámora

A bécsi villamos számomra mindig fogalom volt, amióta a hatvanas évek közepén először – azzal a bizonyos százdolláros turistaútlevéllel – először Bécsben jártam. Idehaza, Pesten a vezető volt az úr, ő nyitotta és csukta a maga kénye-kedve szerint az ajtót, tőle függött, hogy ki szállhatott még fel. Valahogy azt hittem, ez a világ rendje, a vezető dönt, mi, utasok örüljünk, hogy egyáltalán felszállhatunk a pénzünkért. Ott viszont Bécsben, no lám, az utas nyomta meg lentről a gombot, ha fel akart szállni, és amikor már mindenki rajta volt, csak akkor indíthatta el a vezető a villamost. Valami gyermekes mámort éreztem. Valahogy úgy gondoltam, hogy ez a szabadság. Ha a vezető van miértünk, és nem mi a vezetőért, ha a vezető indul akkor, amikor az utas akarja, és nem az utasnak kell alkalmazkodnia a vezetőhöz. Persze mindezt csak és kizárólag a villamosra értettem.
Régebben, diákkoromban, amikor minden fitying számított, és három megspórolt villamosjegy árából lehetett venni két Fa szappant, bizony előfordult, hogy blicceltem, míg rajta nem csípett egy ellenőr. Menten oroszul kezdtem el neki beszélni, hogy ne a hazámat blamáljam, hanem a nagy testvért. Persze ma már nem kell bliccelni, mert vesz az ember egy turista vonaljegyet, és ezzel annyit lehet Bécsben villamosozni, amennyit csak akar, illetve a kirándulásba időben belefér. Utazni, nézelődni, figyelni, és hallgatni, amit a villamos mesél. Merthogy a bécsi villamos nem csupán jön, visz, barangol, hanem mesél is. Pszt! Tessenek hallgatni!

Mesél a bécsi villamos

Az 5-ös villamos az elmúlt időkről mesél. Ahogyan megérkezés után kijövünk, rögtön a Westbahnhoftól indul a Ferenc József pályaudvarhoz. Ez volt Bécs legelső villamosjárata. 1875-ben építették, hogy összekösse a monarchia fővárosának két nagy vasútállomását. A klasszicista, méltóságteljes Bécs patinás bérházai közötti kis utcákon siklik, elhagyva a régi városi kórház szélesen elterülő épülettömbjét – ahol Semmelweis is dolgozott –, amíg elér a végállomásra. Robert Musil magával ragadó leírással rajzolta meg a pályaudvar nyüzsgő életét, most néhány helyi érdekű kocsi ácsorog ott. Így lett sivárabb a világ? Vagy így nem tudjuk érzékelni benne, ami szép?

A 49-es villamos a világ kavargó tarkaságáról mesél. A Siebenstern Gassén keresztül visz dévajul a belvárost körülölelő Ringig. Útközben vaskos, díszes sarokház. Itt lakott a népszerű komponista, Zeller. Rokokó, karcsú szálló. Itt meg Mozart húzódott meg pár hónapot, amíg az adósok elől nem kellett megint továbbmenekülnie. Robosztus rendőrkaszárnya. Ugyan ki gondolná, hogy hétről hétre itt játszódik a Rex?! Az utolsó előtti állomásnál kezdődik a múzeumnegyed, ahol tucatnyi pompás kiállítás zsúfolódik egymás mellett. Érdemes lenne megnézni egyet, csakhogy kedden éppen szünnap van. Pech. Szemben a Volkstheater áll, több Molnár Ferenc-darab világsikerének kiindulópontja. A végállomásnál a Népkert. A bejárat mellett a padon idős pár ül. Mintha több száz éve ülnének ugyanitt együtt, egymásért, egymás mellett.
A J járat a bécsi könnyedségről mesél. Valamelyik mellékutcából fut ki, terem ott a Belvárost körülölelő körgyűrűn, a Ringen, és suhan könnyedén egészen az Operáig. Balra a császárok gőgös, veretes lakhelye, a Burg, jobbra a Mária Terézia-szobor, mellette a Szépművészeti Múzeum. Egy újabb kanyar, és máris itt az Opera, mögötte a másik híres múzeum, az Albertina.

Az 1-es villamos változatlan változatosságáról mesél. Körbe-körbe-körbe járja folyamatosan a Ringet, és közben ezernyi szépség, titokzatosság sejlik fel. A görög negyed sejtelmes ornamentikája, a zsidónegyed göcsörtös misztikuma, a Schwarzenberger Platz hivalkodó pompája, a Városháza mesevilágba illő palotája, a Földművelési Minisztérium rideg racionalitása. És ami a síneken belül van, az a nyüzsgő belváros. A híres bevásárlóközpont, a Karntner, az elegáns Graben, az ég felé törő Stephansdom és az ultramodern Steffl áruház. Csakhogy van itt egy másik belváros is. Kevésbé nyüzsgő, kevésbé csillogó, de éppen olyan megkapó. Vagy még inkább? A Steffl mögött, a hátsó bejáratnál márványtábla hirdeti, hogy itt, ebben a házban élte utolsó napjait, és halt meg Mozart. Arrébb, macskaköves sikátorban remek bécsi falatokat kínáló heuriger. Szűk utcán továbbhaladva egyszer csak előttünk a Franziskaner Platz. Jobbra takaros, égszínkék templom, balra a párizsi latin negyedet idéző romantikus terecske. Továbbmenve faajtós, faburkolatos régi teakereskedés, az 1800-as évek közepéről. Bódító illat, pattogó zománcú, kecses teásdobozok, több mint félezer fajta különleges tea. A Herrengassén Széchenyi szülőháza, szemben vele varázslatos kis üzlet. Különleges ékszerek, szőnyegek, dísztárgyak, bútorok Afganisztánból. Arrébb kopottas templom. Itt imádkozott a Teremtőhöz Joseph Haydn.





A 38-as villamos a szellem nagyságáról mesél. Az első megállónál jobbra lejtős utca. A híres Berggasse. Ezeket a köveket rótta sétái során, itt élt fél évszázadon át, és alkotta meg korszakos elméletét Freud. Jobbra komor, szürke épület, a Schwatzspanierhaus. Itt halt meg Beethoven. A következő sarkon lévő kis kávézó volt Stefan Zweig törzshelye. Feljebb, a Nussdorfer Strassén kis, jelentéktelen, egyemeletes szürke ház. Schubert szülőhelye.
A 44-es villamos ifjúságomról mesél. Csapongásaimról, boldogságaimról, kétségbeeséseimről, reményeimről, kiábrándulásaimról, gyönyöreimről, fájdalmaimról, élőimről, halottaimról. Valamikor sokat utaztam rajta az Alser Strasse és a Ring között. Most hárman zötyögünk, Bulla Beával és Molnár Gabival. Mi az, amit te keresel itt Bécsben? – teszi fel a kérdést Gabi. Talán azt az embert, aki lehettem volna… – motyogom magamnak…
Eltelt a nap, este van, ülünk a vonaton, indulunk vissza Pestre. Bámulok kifelé, és látom a sín mellett a faágakat, amint cudarul hajlítgatja őket a bécsi szél. Oké, minden rendben, nyugtázom magamban. Az ajtó változatlanul nyitva van…