„A boldog emberek mind egyformák…”

Nagy keleti bölcsek vallják, hogy egyetlen pillanatra, szituációra, életkorra születünk. Akkor érünk meg valamire, akkor teljesedünk ki, akkor vagyunk igazán elemünkben, éljük, értjük meg lényünkben a lét igazát és szépségét. Ami előtte történik velünk, az mind öntudatlan előkészület erre, ami utána fog történni, az mind nosztalgikus kapaszkodás valami elmúltba. Ettől vannak a koravén gyerekek, akik néhány hónaposan is tapasztalt öregember szemével tekintenek a világra, és vannak gyermeteg aggastyánok, akik nemigen képesek tudomást venni hatvanévesen, hogy vége a kamaszkornak. Szerintük tehát a legjobb, amit tehetünk, hogy éberen várjuk az eljöttét, majd bölcsen beletörődünk az elmúltába, amikor viszont itt van, akkor teljességgel kihasználjuk, kiaknázzuk, kiélvezzük, hiszen semmi nem volt, semmi nem lesz ennyire a miénk. Ekkor vagyunk, sorsunktól függően egy percre, egy napra, egy évre, egy évtizedre lelkileg-szellemileg-testileg önmagunk…
Szóval ilyesmikről próbálok firkálgatni, amikor csöng a telefon. Cserhalmi Gyuri hív Kékkútról. Jó ideje gyakorlatilag ott él, csak ha valami dolga van, akkor utazik fel Pestre, és dolga végeztével megy vissza Balaton-felvidéki kis házába. Generációnk számára évtizedeken keresztül ő volt a hős. Eszméiért, ideáiért mindig kiálló, igazáért a végsőkig harcoló, örökkön lázadó, lobogó, zabolátlan hős, aki szembeszegülésével, de akárcsak puszta jelenlétével sokunknak sokat jelentett, mind a színpadon, mind a filmen, mind az életben. Amikor mindenki hallgatott, ő hőzöngött. Amikor most mindenki hőzöng, ő hallgat, és éli mindennapi életét egy pár száz fős kis faluban.
***




Elbámészkodva bandukolok a Gerlóczy utcában, amikor bicikliző kislány suhan el mellettem a járdán, majd hirtelen keresztbeállva lefékez.
– Mi az, meg sem ismerjük az egyszerű kerékpározót? – szól oda pajkos hangon, hamiskás mosollyal. Ami azt illeti, valóban nem biztos, hogy rögtön megismerném. Amikor utoljára láttam, néhány hónapja lehetett, még több volt tíz kilóval, nem barna volt a haja, hanem vöröses, és tele volt feszültséggel, míg most harmonikus és derűs. Aznap este tért vissza a színpadra gyereke születése után. Most, hogy így, kicsit oldalra biccentve a fejét, jellegzetes félszeg-kedves, bájos-huncut mosolyával rám néz, persze, hogy megismerem. Ahogy megismerném hupilila hajjal, megismerném, ha grenadirmarsnak öltözne, ha szkafanderben repülne el egy űrhajóban fölöttem. Hogy miről? Mi a tökéletes önazonosság? A szuverenitás belső sugárzása? Az egyéniség varázsa? Nem tudom, csak azt, hogy bringájának kormányát fogva itt áll előttem Ónodi Eszter. Az elmúlt évtizedben olyanformán volt a hányattatott magyar film üdvöskéje, egyik legvonzóbb, legátütőbb, legszeretettebb jelensége, mint a maga korában Ruttkai Éva, Ferrari Violetta, később a fiatal Törőcsik Mari, Halász Judit lehetett, közben a Katona József Színház egyik emblematikus művésze lett, mégis mindannyiszor, amikor beszéltünk, éreztem benne valami folytonos bizonytalanságot, szorongást, nyugtalanságot… ahogyan most is, mégis ez most egészen más. Része valami sokkal átfogóbb egésznek: a harmóniának, kiteljesedettségnek.
– Hát maga itt, kerékpáron? – próbálom mamlasz csodálkozásba rejteni önfeledt örömömet.
– Persze. Megyek a színházba. És így tekerve gyorsabb is, élvezetesebb is, nem is szennyezem a levegőt, nem gond a parkolás, és még remélhetőleg fogyok is tőle…
***




Vajon eljön-e életünkben az a pillanat, helyzet, állapot, amikor úgy érezzük, hogy felértünk a csúcsra? Hogy itt és most meg szeretnénk állítani az időt, elapasztani a világ folyását? Megérezzük-e egy pillanatban az örökkévalóságot, vagy az örökkévalóságban a pillanatot?
Néhány hete egy koncerten hallottam énekelni Zsédát. Évek óta csodálója vagyok, mégis úgy éreztem, mintha először hallanám. Nem csupán az éneklése, előadásmódja változott meg, hanem a hangja, hangszíne is. Teltebb lett, melegebb, bársonyosabb. Akkor egy flegma csodálkozással elintéztem – „Jé, ilyen is van?!” –, most azonban úgy érzem, hogy kellene beszélnem vele. Felhívom, és másnap egy csendes kávézóban találkozunk.
Ahogy bejön, leengedett fekete hajjal, fekete zsákruhában, fekete harisnyában, fekete csizmában, különös megközelíthetetlenséggel, méltósággal, révülettel, mégis titokzatos kacérsággal – mintha egy reneszánsz Madonna lépett volna be a helységbe. Elmotyogom neki legutóbbi koncertélményemet. Rejtelmes mosoly suhan át arcán. Megszeppenek, lehet, hogy erről a megváltozott hangról valami nagy csacsiságot mondtam?
– Nem, nem! Ha ez tényleg így van, akkor olyat mondott, aminél szebb bókot aligha kaphattam volna…
– Nagyon is így van! – jelentem ki immár felbátorodva.
– Ugyanis szentül hiszem, hogy a hang, amely ugye a lélekből jön, és célja az, hogy utat találjon más lelkekhez, a leghűbb és legérzékenyebb tükör. Az pontosan megmutatja, hogy ki, milyen állapotban van belülről, csupán fül kell hozzá, hogy meghalljuk, megérezzük.
– Önnél mit jelzett?
– Mit? Miféle kérdés ez? Azt, hogy most már ketten vagyunk. Ketten éneklünk, dalolunk, vallunk, fohászkodunk, reménykedünk, csak éppen pillanatnyilag még én vagyok a szóvivő…

A cikket teljes virágában a Nők Lapja május 16-án megjelenő számában olvashatjátok!

Még több az e heti Nők Lapjából: • Meddig nő egy nő? »  • A címlapon: Karsai Zita » • Családi titkokra derít fényt » • Mosolyogjunk! » • 3 természetes módszer a pollenallergia ellen » • Felvirágoztattuk! » • Spárga: finom, egészséges és afrodiziákum egyben » • Dr. Jónás Brigitta naplója »