Néhány hete eltűnt pár nem túl értékes, nekünk mégis fontos dolog a lépcsőházból. Kétség nem férhetett ahhoz, hogy a házon belül kell keresni a tettest. Vagyis kellett volna, mert persze nem kezdtünk nyomozásba, nem csöngettünk be minden lakásba nem láttuk értelmét. Mégis, mit mond ilyenkor az ember? Jó napot kívánok, nem ön vitte el véletlenül a vécépapírunkat és az edénykészletünket? Nem? Akkor további jó étvágyat az ebédhez, és elnézést a zavarásért. Szóval úgy döntöttünk, spongyát rá, megpróbáljuk elfelejteni az egészet. Első dühömben azért megírtam a történetet, ahogy ti is olvashattátok.
 |
Épp a bölcsődébe igyekeztünk, kicsit korábban a szokásosnál. A szemem éppen csak annyira volt nyitva, amennyi ahhoz kellett, hogy a lakásból biztonságosan az autóhoz navigáljam magunkat. Ezt a félálmos állapotot szakította meg Lola élénk rikkantása, hogy aszondja: Baba! Mama! A faliújságon felismerte saját magát és engem. Hirtelen azt sem tudtam, sírjak vagy nevessek az üzenetek láttán. Meghatottságomban aztán gyorsan fölhívtam Alexet, aki szintén nem jutott szóhoz a történtek hallatán.
Ugyanaznap elkezdtek jönni a levelek is. Ki szűkszavúan, ki bő lére eresztve adta tudtomra, hogy együtt érez velünk. Persze tudtuk mi, hogy nem vagyunk egyedül, mégis szinte ijesztő volt szembesülni azzal, hogy milyen sok emberrel történik hasonló nap mint nap. Az egyik kedves olvasó hölgy édesanyja például éppen aznap, ő maga pedig néhány hónappal ezelőtt élte át azt, amit mi. Egy másik olvasó férjét, aki az én Alexemhez hasonlóan szintén angol, és itt él velünk, Magyarországon, az elmúlt három évben sorozatban érték a méltánytalanságok. Ő ma már ott tart, hogy ha taxiba szállnak, előre megtudakolja, mennyi lesz a fuvar, a férjét pedig arra kéri, hogy ne szólaljon meg angolul az úton, mert a nyugat-európai pénzeszsákot biztosan megpróbálják átverni. De van, aki egészen az Egyesült Államok nyugati partjáig szaladt, miután tíz hónap alatt elege lett a magyarországi állapotokból lopásostul, kutyakakistul, kórházi ellátásostul, irigykedésestül.
Persze arról nincs szó, hogy nekünk máris elegünk lenne Magyarországból. Sőt, csak most kezdünk belejönni. Az első két hónap őrült költözködése, bölcsődei szoktatása, munkahelyi megszokása után végre néha-néha már képesek vagyunk föllélegezni. Még az is előfordult, hogy az egyik hétvégén nem csináltunk semmit. Igaz, azt Kaposváron, az édesapáméknál tettük, de a semmi az ott is semmi. Szóval eszünk ágában sincs Seattle-ig szaladni, Brüsszelbe sem vágyunk vissza egyáltalán, és Alex is beszélhet angolul a taxiban. Viszont, megmondom őszintén, boldogabb lennék, ha arra a bizonyos cikkre nem érkezett volna ennyi keserű levél, ennyi velünk is történt ilyesmi reakció. Ha a fejcsóválás helyett a bólogatás lenne a magyarok számítógépes nyelven szólva alapbeállítása.
Tudom én, tudom, hogy nehéz ma derűs arccal bólogatni, amikor enyhe volt a tél, mégis drágább a fűtés, amikor a nyolc hónapos terhes kismama nem tudja, hol születik meg a babája, vagy amikor vécépapírtekercsek tűnnek el bezárt lépcsőházakból. De látjátok, vannak még olyan emberek, akik cédulákat írnak. Akik kifüggesztik a bocsánatkérést, pedig semmi közük a bűntetthez. Akiket őszintén érdekel a másik ember bosszúsága és öröme. Hiszen ti is elolvastátok ezt a cikket, pedig nem is ismerjük egymást. Szóval én csak egyet kérek, ha már úgyis tavasz van: mosolyogjunk egymásra! Csak úgy.
