Beleszerettem a férjem testvérébe

Kedves Soma!

Nem egy új brazil sorozat forgatókönyvét írom le sajnos, hanem a saját életemet. Igaz, eddig minden nagyon szépen alakult velem – úgy is mondhatnám, túl szép volt ahhoz minden, hogy igaz és tartós legyen ez az állapot.

Én egy intelligens, fiatal, kisgyermekes anyának tartom magam, bár újabban nem nagyon szeretek tükörbe nézni. A párommal elég gyorsan házasodtunk össze, és jöttek is a gyermekek. Különböző a mentalitásunk, a vérmérsékletünk, de azt gondoltam, én szuper vagyok kompromisszumkötésben, és szerelmes is voltam persze, nem utolsósorban.

Viszont van valaki, akivel újra szerelmesnek érzem magam, sőt úgy tűnik számomra, talán ezt megelőzően még nem is ismertem a szerelmet. Úgy érzem mellette, mintha többet érnék. Azt hiszem, elég jól ismerem már, hogy bízhatom benne, és ő is ugyanígy érez irántam. Pechemre ő a párom testvére, ugyanígy kisgyermekes családdal a háta mögött. Többnyire csak erről folyik a beszélgetés közöttünk, vajon miért történt ez így. Kicsit bedarálta az élet a kapcsolatainkat, pedig igazi mintacsaládként tartanak minket számon.

Természetesen a kérdés az, a családtagjaink boldogsága elé helyezhetjük-e két ember boldogságát, és ez alatt sajnos a nagy családunk tagjait is értem. Vagy valóban túl késő már a boldogságunkhoz?

Köszönöm a lehetőséget!

Andi






Kedves Andi!

Úgy gondolod, hogy őt megelőzően nem is ismerted a szerelmet? Hát ezek szerint azt hiszed, a szerelemnek csupán egy bizonyos fajta domináns arca van? És képes vagy most úgy dönteni, hogy azt választod, hogy a férjeddel való kapcsolat, amiből a gyermekeitek születtek, nem is volt igazi szerelem? Most ezt a csacsi érzést táplálod magadban? Mintegy negligálva és lehúzva mindazt, ami köztetek akkor volt? Hát, kedves asszonytársam, el kell, hogy mondjam, a szerelemre való képességünk, nyitottságunk velünk együtt változik és nyílik. Ráadásul felhívom a figyelmedet arra a törvényszerűségre is, hogy ez a bizonyos „szerelemnek” nevezett érzés igen hamar véges, a jó hír viszont az, hogy ha valódi, tehát lélektársi alapokon működik, akkor magasabb szinten reprodukálódhat, leképeződhet, újjáéledhet.

Magam sem tudom, hányadszorra ütöttem be a Google kereső rovatába „a szerelem kémiája” kifejezést, mindenesetre most tudományos szempontok szerint is újra böngésztem azt, amit megtapasztaltam és tudok, mégpedig azt, hogy az ún. „szerelem” csodálatos és egyben vak érzése általában egy év alatt lecseng, és utána megint ott vannak az ún. „hétköznapok”. Ezért hosszú távon nem a „szerelem lovagjai” számítanak győztesnek, hanem a hétköznapok küzdelmében levő valódi lelki társak, az egymást emelni tudó szövetségesek.
Úgyhogy számomra az, hogy te azt írod: „Viszont van valaki, akivel újra szerelmesnek érzem magam, sőt úgy tűnik számomra, talán ezt megelőzően még nem is ismertem a szerelmet. Úgy érzem mellette, mintha többet érnék”, csupán annyit jelent, hogy a saját, belső, önazonosságodból és önismeretedből fakadó önmagaddal való kapcsolat még labilis, erősen külső kontrollos. Ez persze nem baj, csak éppen tudd, hogy önértékelésed még ingatag, külső visszajelzéseken alapul. Hálás vagyok érte, hogy intenzív médiaszemélyiségként meg kellett tanulnom az állandó végletes külső visszajelzésektől függetleníteni az önértékelésemet.

Vagyis hogy megtanultam azt, hogy ha rajonganak értem, nem jelenti azt, hogy értékesebb vagyok, vagy ha éppen utálnak, akkor értéktelenebb. Vagyok, aki és amilyen vagyok. Úgyis mindenki csak szeletkéket lát, ráadásul a saját személyes szűrőjén keresztül, ami igen szubjektív. A lényeg: hogy én tudjam, ki vagyok, és szembe tudjak magammal nézni. Tehát én a következőket javaslom. Ne vedd most mértékadónak azt, hogy úgy gondolod, először vagy igazán szerelmes, és ez milyen nagyszerű, visszajelzésszintű érzés. Egyrészt ez egy állandóan változó és fejlődő érzés, másrészt a kisgyermekes létben gyakorta följövő illúzió.

Tipikus, hogy sokaknál éppen akkor jelenik meg, amikor kisgyermekeik vannak, vagyis a leginkább kondicionálva vannak az alázatra, önfegyelemre, a szabadság egyfajta korlátozására. Ez a léleknek egyfajta „menekülő útja”. Ilyenkor aztán hajlamosak vagyunk oly sok mindent belevetíteni a másikba. Próbálj egy kicsit kívülről látni! Képzeld el, hogy beteljesül a szerelmetek, megélitek, szabad, nincs semmiféle gát, viszont ott vannak a hétköznapok! A gyerekek, a hétköznapok, hétvégék, szervezések, konfliktusok, az önkifejezés és önmegvalósítás konfliktusai, egyszóval mindaz, amit amúgy is az életben meg kell oldani, amivel amúgy is szembe kell nézni.

A szerelem kémiája igen hamar véges (illetve valódi lélektársi kapcsolatnál magasabb szinten újjászülethet), próbáld meg egy kis időre most úgy nézni a kapcsolatotokat, hogy ezt az egész túlhevített érzelmet most leszámítod, és megnézed, hogy mi marad ezenkívül? Igen, az jó kérdés, amit föltettél: vajon miért történt ez így? Tanulságos ezzel szembenézni. Mi az, ami a másikból hiányzott, miért volt szükségetek egymásra? Mi az, amit a másik által meg kellett élnetek? És mi az, ami éppúgy számotokra, mint a férjetek, feleségetek, párotok számára ebből tanulság? Mi hiányzik a kapcsolatotokból? Mi hiányzik a boldogságotokhoz? Mi az, amit a másik is meg tudna adni, csak éppen segíteni kellene a felismerésben? És esetleg van-e olyan dolog, amit valójában nem is a másiknak kellene megadnia, hanem saját magatoknak kellene előbányászni saját magatokból? Mert sok partnerkapcsolatban látom azt hibának, hogy az illető a saját önmegvalósítani nem tudását nyomja rá a másikra, és egyszerűbbnek hiszi azt a megoldást, hogy a másikban keresse a hibát és hiányt, mint saját magában. Mindenesetre mielőtt bármilyen radikális döntést meghoznátok, én ajánlom, hogy ezt alaposan elemezzétek ki, gondoljátok végig!





A boldogsághoz sosincs késő, viszont azt nem hiszem, hogy a saját boldogságunk függetleníthető lenne a szeretteink boldogságától. Legfeljebb néhány percre. A szerelem örökidejűségében gondolkodni pedig ostobaság. A lélektársi, partnerszinti kapcsolat mélysége, őszinte szeretetteljessége, erős szálai számítanak igazán. A valódi szeretet pedig kiállja még ezeket a nehéz próbákat is. Sőt, csak még jobban elmélyül általa a szeretet, szerelem. Szóval várjatok még a döntésekkel, nyugi, türelem, és őszinte intenzív önvizsgálat az, amit javaslok.

Gondoljatok arra, hogy bárkit is választotok, a hétköznapok és a saját magatokkal való szembenézés akkor is eljön. Ha magatokkal nem vagytok rendben (mert mondjuk nem találtátok még meg a feladatotokat a világban, vagy nem azt teszitek, amiben kihívásotok, kiteljesedésetek lenne), akkor bárki is lesz mellettetek, akkor sem lesztek harmóniában magatokkal. Csak akkor felelősségteljes bármilyen további lépésetek, ha mindezt magatokkal is megbeszéltétek. Ha mindezt kihagynátok, és ehelyett az egymás karjába való menekülést választjátok, csak halmozni fogjátok életetek nehézségeit! Nemhogy semmit nem oldotok meg vele, hanem a másoknak való fájdalomokozás súlyos és nehéz karmáját is cipelni fogjátok. Szóval a lényeg az, hogy gondoljátok végig: valójában mi hiányzik az életetekből? Mi az, amiről azt gondoljátok, hogy csakis a másik tudja megadni? És vajon ez valóban így van? 5-10-15 év múlva vajon tényleg könnyebb életetek lenne a másik mellett? Lényegében mi oldódna meg, ami most a saját párotokkal nem megoldható? És mi az a gyermeteg illúzió, ami miatt most azt hiszitek, hogy ha a sok másoknak okozott fájdalmat hozzáadjátok az évek múlva levő hétköznapokhoz, akkor az nem fogja „bedarálni” a kapcsolatotokat?

Ezzel persze most nem azt akarom mondani, hogy a hosszú távú párkapcsolatokban ez az érzés törvényszerű, csupán azt, hogy minden kapcsolat bedarálódik előbb-utóbb, ha nem helyeznek a felek bele energiát. Induljon az bármekkora szerelemből, ha a kapcsolat egy idő után csak a feladatokról, hétköznapokról szól, az el fog laposodni, „be fog darálódni”. Egy idő után ez is egy döntés. Lehet bele energiát rakni. Szóval szerintem mielőtt bármit is lépnétek, gondolkodjatok előtte perspektivikusan, felelősségteljesen és a többiek iránti szeretetből, együttérzésetekből fakadó érzéseket átélve is!


Soma Mamagésa

Tipp: Somának a következő e-mail címre írhattok: soma@nlcafe.hu

Ha inkább személyesen beszélnéd meg problémáidat Somával (és vállalod, hogy a beszélgetésről készült anyag – amelyben személyed természetesen titokban marad – bekerül a Nők Lapja magazinba), akkor erre a címre írj: somaval@nlcafe.hu Bővebb információért kattints ide! »