Tinik a forró flaszteron

Találomra ültem le egy csapathoz, a belvárosi fűbe. Cigaretta és pipafüst felhőjébe, bandázni…

Az első forró nap az idén, délután hat. Mindenfelé lányok, fiúk csoportjai a fővárosi téren. Lábat lógatnak a szökőkútba, nyújtóznak a padon, a fűben, kacagnak, méláznak. Egy szöszi lánynak könnyes az arca, egy barnának unott. Jobbra csupa-fekete társaság, hajuk arcuk elé húzzák, szemük fekete tussal meghúzott kerete borúsan kivillog mögüle. Balra egy másik, színes csapat, vízipipát ülnek körül a fűben, mellettük félredöntött biciklik, tökmaghéj és sörös dobozok. Olyan „áltagos tinik”. Kínálnak engem is, hellyel és pipával. Közéjük kuporodom. Kérdezem, kik ők, mi köti össze a csapatot. Hogy osztálytársak talán.

– Mi? Bicósok vagyunk. (Bicó=bicikli) Ennyi – közli egy szálas, pattanásos fiú természetesen. – Kijössz, aztán mindig megismersz valakit. Én például úgy ismertem meg őt – mutat egy göndör hajúra –, hogy elszakadt a fékem…

– Ja. És aki a bicót szereti, rossz ember nem lehet. Ez komoly – teszi hozzá amaz, s mélyet szív a vízipipából. A többség fiú, tizenhárom és tizenhét között. Szinte mindennap itt vannak, suli után. Főleg így, mikor az égre telepszik a nyári nap. Csak két lány van köztük, ők néha lelkesen-szégyenlősen felkuncognak valamelyik srác poénján. Ők nem bicósok.

„Úristen, te ezzel jártál?!”
– Elegem van a suliból… Apácát akarnak csinálni belőlünk… – robban most közéjük egy festett szemű fruska, és már galoppozik is tovább.

– Ó, mindenhol azt akarják! A mi sulink egy börtön! – Kata tornacipős, lógópólós. Tizenhárom éves. – Közben meg az igazgatónk egy pedofil. Ötöst ad a miniszoknyáért, meg imádja, ha kilátszik a lányok bugyija.





– És a tanárok?

– Utálom mindet! Egy-kettőt kivéve. Azok fiatalok, és lehet velük beszélgetni. De az öregebbek! Begyepesedett az összes, és állandóan hazudoznak, ok nélkül. Utálnak minket, valószínűleg ezért. Meg anyámról is mondanak mindenfélét, hogy nem törődik velünk, meg hogy a mi családunkban mik történnek! Pedig fogalma sincs róla! – elhallgat, közel a könnyek. – Anyu mindent megtesz értünk… De nem mondhatok ellent az ofőnek. Mert akkor fenyeget, hogy beír, vagy megbuktat. És én nem akarok megbukni… Csak szabadulni innen. És nem akarok csöves lenni… Bár azt mondják, most már vannak olyanok, hogy végzettség nélkül is lehet sokat keresni… Anyut szeretem. Jó, persze… Ha mondjuk, járok valakivel, azt elmondom, de nem mutatom be neki. Meg nem is mesélem el, hogy mi van velem.

– Miért?

– Múltkor megmutattam neki az előző barátom, ő meg fogta a fejét, hogy „Úristen, te ezzel jártál?!” Na ezért, soha többet. Hiába kéri.

– Azért a Gézu száznyolcvan centi volt, és rapper, vasláncokkal… Úgysem illettetek össze – kuncog közbe Réka. Összebólintanak, hogy valóban, a stílus az fontos, és Kata nem rapper. Réka meg nem emós, ezt hangsúlyozza. A méterekkel arrébb heverésző, csupa-fekete, világfájdalmas banda felé bök.

– Azok szánalmasak… Divatból vagdosni az ereiket! De néha cikiznek, hogy az vagyok. Emo. Csak, mert ilyen a hajam, meg halálfejes cuccokban járok… – Réka vékonyka lány, haja egyszerűen szőke és egyenes. Tizenöt éves. Sima, fehér pólóján egy-egy apró, fekete koponya. Tetszik neki. Látta Angliában.

– Mert az ilyen gót… – magyarázza mentegetőzve. – De nem vagyok gót, csak…

– Mi nem vagy?

– Gót. – Kicsit most szemrehányó. – Gótikus. Az egy stílus. Régebbi, mint az emo. Azt hiszem. Most inkább rocker vagyok. Alvin és a Mókusok… Őket imádom. – Valaki hallgatózik mögöttük, és most dúdolni kezd: „Mire vársz?/Már benőtt a fejed!/Önálló lettél, /Tudod, hol a helyed!/ Meghülyít majd/Egy csuhás szekta/Vagy egy ribanc leszel,/ Meg minden extra.”





– De ti nem…

– Mi még fiatalok vagyunk… – nevet sejtelmesen Kata. Aztán tizenhárom év tapasztalata gyűlik a szemébe. – Nekem van egy elvem. Hogy tök mindegy, hogy mikor, de nem mindegy, hogy kivel… De remélem, már nem sokáig leszek szűz. Csak ne fájjon… Régen azt gondoltam, úgy lenne a legjobb, mikor részeg vagyok, és akkor legalább nem érzem annyira, és túl vagyok rajta. De már más az elvem. Meg az a jó, ha a fiú is szűz, mert akkor vigyáz. Mert ha nagyon tapasztalt, akkor lehet, hogy a végére meghalsz. – Szív egyet a vízipipából. Kata arca most rózsaszínre vált. – Tudod, mit szeretnék a világon a legjobban? Szerelmesnek lenni, nagyon-nagyon! Volt nekem már egy óriási szerelmen, tizenkettő voltam. Sokat szenvedtem miatta. – Göndör hajú, angyalarcú gyerekférfi közeledik, lepacsizik a többekkel, egy fának támasztja szélesedő hátát. Kata ránéz, arcába szalad a vér. – Félisten… – sóhajtja, majd folytatja. – Az a baj, hogy mindig túl gyorsan akarok mindent. Mert tudod, nekem szükségem van valakire.

– Miért?

– Hát, hogy megvigasztaljon, ha szomorú vagyok…

– Ez a szerelem?

– A szerelem az, hogy nem veszekszünk egymással annyit, és egyetértünk.

Ők most ilyenek – a teljes cikket a Nők Lapja június 6-án megjelenő számában olvashatjátok.
Mások meg másmilyenek. Két hét múlva a „szembenálló” társasággal, az emlegetett fekete, „érfelvágós” tini-őrület képviselőivel, az „emósokkal” bandázom…

Még több az e heti Nők Lapjából: • „Ne kongassunk vészharangot a család felett!” » • Mentsük meg a férfiakat! » • Szívünk királya, Dada! » • Padlizsán, a megunhatatlan » • Epres Panni, Benedek Tibor + 1 kisfiú »  • Kolumbiai csavargások » • Tesó Kft.  » • Híres emberek, három családból »