Nekünk írták, Darvas Ivánról írták

Balázsovits Lajos: Korál

Amikor a Játékszín igazgatója lettem, őt hívtam először telefonon. Tudni kell, hogy az akkor már a Vígszínházból eljött, és fellépést csak ritkán, kivételes esetekben vállaló Darvas Iván nem állt az igazán könnyű emberek hírében. Igazgatókat reggelizik, rendezőket ebédel, színészpartnereket vacsorázik, tartotta róla a fáma, ami nyilván azon alapult, hogy művészi téren nem ismert kompromisszumot, hogy nála a tökéletesség csupán kiindulópont volt, ahhoz kellett mindig azt a személyes többletet hozzátenni, amitől estéről estére valami felragyog a színpadon, és ezért mindig, mindenkitől a maximumot követelte, leginkább magától. Tehát több barátom is kellő óvatosságra intett, én mégis úgy gondoltam, a legelső teendőm, hogy őt megnyerjem a színháznak. Tehát felhívtam, elmakogtam, hogy szeretném, ha együtt tudnánk dolgozni a továbbiakban, hogy milyen sokat jelentene a színház, a közönség számára, és persze számomra a puszta jelenléte is, de nem reagált semmire. Megvárta a mondandóm végét, aztán szárazon csak annyit kérdezett: van valami konkrét elképzelésed is? Volt, persze, hogy volt, rögtön el is küldtem neki a Jakubovszkij ezredes egyik példányát, és vártam, hogy jelentkezik, és igent mond, vagy nemet. Napokig semmit nem mondott, aztán egyszer csak megjelent a színházban. Végigjárt mindent, a nézőtértől a folyosókon át az öltözőkig, mindent alaposan megnézett, aztán azt mondta a szokásos érdes eleganciájával: rendben, kérlek, próbáljuk meg egy évre. Ebből az egyéves próbaidőből lett másfél évtizedes szoros együttműködés, azt hiszem, mindannyiunk örömére…

Hegedűs D. Géza: „Fantasztikus! Fantasztikus!”

Álltam egy kisszéken, a gépházban, nagyapám ibrányi mozijában. Surrogott a vetítőgép, pergett a film, fénynyalábok röpítették a mozgóképet a



gyöngyvászonra. A lámpa égette a bal arcomat, nagyon meleg volt, de én néztem a filmet a gépház ablakából. Minden filmet. Itt, nagyapám mozijában tanultam meg Darvas Iván nevét. Emlékszem hajlékony alakjára a Liliomfiban, a Bakaruhában című filmben bűntudatos arcára, kettéhasadt lényére a Gázolásban, romlott nevetésére a Pacsirtában, maró iróniájára A tizedes meg a többiekben, gyötört tekintetére a Hideg napokban, elveszettségére a Próféta voltál, szívemben és kifosztottságára a Szerelemben. Ott volt a vásznon, illetve itt van szemgolyóm boltívére égetődve, mint egy freskó, amíg élek.
*
Debreceni diákként, a nyári termelési gyakorlatot Pesten abszolváltam. A várost nem ismertem, mégis az első szabad hétvégémen, ösztönösen a Vígszínház előtt találtam magam. Plakát hirdette, hogy az évad utolsó előadása Krúdy Gyula Vörös postakocsija lesz. Alvinczy Eduárd szerepében Darvas Iván! A meggyszínű, bársonyos székek egyikéről láthattam egy lenyűgöző alakítást. Költészet, mély filozófia, humor és lemondó fájdalom. Szemem előtt árultatott el a szellem, szerelem, vér és hús. És süllyedt el ifjúságunk Atlantisza. Lótuszülésben ült Darvas Iván a színpadon, buddhai nyugalomban: benne és körötte már a semmi. Kamasz szívemnek ez nagyon fájt…





Müller Péter: Jó éjt, királyfi!

Amikor tizennyolc évesen beléptem a Madách Színházba, Darvas Iván a Rómeót játszotta.
Tolnay Klárival.
Varázsbirodalomba léptem.
Nemcsak a két zseni miatt, nem is a fiatalkorom ámulata, hanem a korszak miatt, amelyben akkor a színház művészei éltek: a színházak teli voltak még varázslókkal, lángelmékkel, csodálatos egyéniségekkel.
A Szerelem ott volt a színpadon. De még a folyósón és az öltözőkben is. Shakespeare ott lakott nálunk, s amikor játszottunk, sűrű volt a levegő a csodálkozó angyaloktól.
Darvas Iván körül valami egészen különös légkör lebegett. Azokban az időkben még nem volt aurafotó, de ha lett volna, szivárványfénye betöltötte volna nemcsak a színházat, de szerintem Budapestet is.
Szinte berepült Júlia erkélye alá, és a szó szoros értelmében elvarázsolta Klárikát. Nemcsak Júliát, hanem a színésznőt is, sőt, a nőt is. És a közönséget is.
Mindenki beleszeretett.
Én is.
Nem lehetett mást tenni: varázshatalma volt.
Kint, az utcákon kommunizmus volt, s hogy az milyen, azt Darvas hamarosan megtapasztalta.
De bent Shakespeare élt. És Csehov és Gorkij és Molnár Ferenc és Victor Hugo. És költészet. És szépség.
És persze: szerelem.
*
Negyvenöt év múlva színdarabot írtam neki.
Lugosi Béla, a világhírű filmszínész, Drakula alakítóját vittem színpadra.
Eljátszotta.
Öregen. Betegen. Csodálatosan.
Amikor a bemutató után összecsapódott a függöny, s ott állt az egész lihegő, boldog társulat a rendezővel, Szabó Istvánnal együtt, Cseke Péter, aki a színdarabbeli barátját, Ed Woodot alakította, csöndet kért, és egy rövid kis beszédet tartott.
Azt mondta: az előadás próbái jelentették számára az igazi főiskolát. Többet tanult, mint ott. Hálás a sorsnak és Istennek, hogy ezt megérhette.
Én is így éreztem. Mintha egy magasabb világból való meteor csapódott volna közénk, hirtelen leckét kaptunk valamiből, amit Igazi Művészetnek nevezünk.

A teljes cikket a Nők Lapja június 20-án megjelenő számában olvashatjátok!

Még több az e heti Nők Lapjából: • Varnus Xavér, aki mindenkit ismer » • Angyalka olykor bemos » • Ki a te szexgurud? » • Nekünk írták, Darvas Ivánról írták » • Fantasztikus regény a falusi papnőtől » • Pirulák, receptek, remények » • Tinik a városon kívül » • És színre lép az ellenállhatatlan újkrumpli » • Egyiptomban mosolyogni kell »