Szegő András színészeket, sportolókat, zenészeket, közéleti személyiségeket
ragad karon, hogy a múlt helyszínein járva-beszélgetve többet megtudhassunk a jelenükről. Ezúttal Kern András színművészről.
– Indulunk? kérdi poharát kiürítve.
– Induljunk! felelem poharamat fenékig kiürítve.
Némi nehézség árán lekászálódunk a kedves, családias minibár a mi méretünknél bizony egy számmal magasabbra sikeredett bárszékjéről, miközben azon tűnődünk, mi is volt itt annak idején. Én úgy emlékszem, valami szabóműhely. Ő azt állítja, az a szomszédban volt, itt egy leredőnyözött, üres helyiség állt, ugyanilyen rácsos ablakokkal. Éppen szemben a bolttal, ahol pulóvereket árusítottak
Vagy lehet, hogy az kicsit arrébb volt, és itt kis közért működött? Vagy az is előfordulhat, hogy itt volt a rádiószerelő, aki később tévéket is javított? Az a szemüveges bácsi? De ha nem ő, hanem az a duci néni, akkor mégiscsak pulóverüzlet? Miközben kifelé menet ezen vitatkozunk, a pultnál álló hölgy elmeséli: be szokott járni ide Ruttkai Iván, Éva testvére, amikor itthon van Svédországból. Pont itt szokott állni, és még mindig tökéletes úriember.
 |
Állítólag egyszer, egy ködös októberi reggelen elindult errefelé az Idő
A Nyugatinál érdeklődött, merre kell mennie a Váci út felé, ám a kérdezett atyafi tévedésből az ellenkező irányba, a Váci utca felé irányította. Egyesek nem sokkal később látták a Pozsonyi út táján, amint nagyon piheg, és dolgavégezetlenül visszafordul. Én ugyan éppen szemben lakom, de csak annyit érzékeltem, hogy a Nyugati és a Pozsonyi út között, a körúttól a Csanády utcáig történt valami szerfelett rejtélyes dolog. Vagy valóban elkerülte az Idő ezt a környéket, vagy járt ugyan erre, de megállt és visszafordult rögtön az elején. Merthogy a történelem ezeken az utcákon ugyanúgy keresztülgázolt, oda-vissza az elmúlt 70-80 évben, mint bárhol másutt a fővárosban, az országban ezen a környéken azonban valahogy nem fogott. A városnak ez a szeglete érintetlen maradt. Megőrizte arculatát, hangulatát, kisvárosi jellegét. Boltjait, műhelyeit, presszóit, kocsmáit, kisvendéglőit, romos balkonjait, sötét kapualjait, szecessziós bérházait, giccses ornamentikáit, szűk utcácskáit és tágas parkját, avitt modernségét és hetyke konzervativizmusát.
Egy kis terület ez Pesten, amely igazából nem is tartozik sehová. Közvetlenül a Belváros és Angyalföld, a hivatali és az iparnegyed között terül el, de erre a néhány száz négyzetméterre sem egyik, sem másik nem hatott. Olyannyira, hogy míg a hivatali negyed és a gyárváros is rég a múlté már, ez a rész megmaradt olyannak, amilyen. Újlipótvárosnak. Vagy ahogy a szleng tartja: Újlipóciának.
Lakott itt Radnóti Miklós, Kabos Gyula, Domján Edit, Sulyok Mária, Örkény István, Kellér Andor és fivére, Dezső, Major Tamás, Székely Éva, Kovács Margit, Sándor Csikar, Márkus László, Kovács Kati, lakott itt Benedek Tibor és fia, Miklós, Takács Marika és Kazimir Károly, Fischer Annie és Tóth Aladár, Ruttkai Éva és Gábor Miklós. Valaha, gyermekkorunkban ugyanoda jártunk 3,60-ért máglyarakást enni az akkori Marx téri Tejcsárdába Hernádi Judittal, Fenyő Mikivel, Székely Julival, Kocsis Zolival, a Szörényi fivérekkel, Leventével és Szabolcscsal és Kern Andrissal. Ő is itt lakott, itt élt, itt nőtt fel, és bár azóta átköltözött a Duna túlsó partjára, a szememben soha egy pillanatra sem lett budai. Számomra változatlanul ennek a fura, sajátos, rejtélyes, kicsit fanyar, kicsit romantikus, kicsit időtlen, kicsit nosztalgikus, kicsit távolságtartó, de szeretni való világnak legjellegzetesebb egyénisége.
Tudod, miért kértem, hogy itt találkozzunk? teszi fel hirtelen a kérdést, amint kilépünk a Hollán Ernő (korábban Fürst Sándor) utcára. Azért, mert egyéves koromtól egészen felnőtté válásomig itt, ebben a házban laktam. Bár elég régen nem jártam errefelé, gyakorlatilag minden ide, ehhez a környékhez köt. Minden ház, üzlet, sarok, kapualj egy történetet mesél. Ahol most állunk, éppen itt, a házunk előtt találkoztam R. Katival, akibe rögtön halálosan és reménytelenül bele is szerettem.
Folytatás a Nők Lapja Évszakok nyári számában!
