„Aggódósanyuka” jelenti

D. Tóth Krisztina vagyok, harminckét éves. Betegesen aggódós anyuka. Mára elfogadtam az állapotomat, nem küzdök a megbélyegzés ellen. Mint az alkoholisták vagy drogfüggők esetén, az „aggódósanyuka” szindrómánál is a beismerés az első lépés a gyógyulás felé vezető úton. Persze esetemben a gyógyulás még nagyon messze van. De most nem is az az elsődleges feladat, hogy teljesen tünetmentessé tegyünk, inkább az, hogy mikro- és makrokörnyezetem számára elviselhető állapotba hozzunk. Mert ez így nem mehet tovább.

Szenvedélybetegségem első jeleit akkor tapasztaltam, amikor öthetes gyermekemen heveny bőrkiütések jelentek meg. Hűséges Lola-rovat-olvasók talán emlékeznek Lola első becenevére, amelyet a mai napig szégyellünk. „Brezsnyev”. A csöppnyi kisbaba szemöldökén ugyanis egyik napról a másikra hófehér pikkelyesre száradt a bőr. A jelenség kezelhetetlennek bizonyult. Akkor borultam ki először. A nap huszonnégy órájában bújtam az internetet, orvosismerősöket és mamabarátnőket zaklattam. És közben kombináltam. A gyereknek csúnya kiütései vannak. A kiütések semmilyen kezelésre nem reagálnak. A vedlés megállíthatatlan. Távozik a bőr a testéről. Ergo, mindössze öthetes magzatom életveszélyben van – legalábbis maradandó betegség tüneteit hordozza. Forrongó gondolataim ilyen ívet futottak be, és nem hagytak nyugodni.
Alex viszont, mint egy ülő bika, olyan nyugodt maradt. Van az angoloknak egy figyelemre méltó tulajdonsága, amely szögesen ellentétben áll a magyarok hasonló esetben tanúsított hozzáállásával. Nevezetesen, nem drámáznak a betegségeken. Ha valaki orrváladékban fuldoklik, a torokfájástól egy falatot nem tud lenyelni, a hőmérő higanyszála pedig katapultál, na, talán akkor elismerik, hogy az illető „nincs túl jól”. Nálunk a fenti tünetegyüttesre nagycsaládi siratókórus lenne a válasz. Ebből tehát levezethető, hogy Alex és én homlokegyenest másként reagálunk Lola betegségeire. A fönti, Brezsnyev-szemöldökös esetben például én már szinte a hátamon pörögtem az izgalomtól, mire Alex elgondolkodva annyit mondott: valószínűleg tényleg nem a fürdővíz ütötte ki a gyereket. Végül kiderült, hogy Lola ekcémás, tünetei kezelhetők, és hamarosan kinövi.







És ez így megy azóta is. Lolababa körülbelül kéthavonta egyszer belázasodik, kerek homloka fénylik az izzadságtól, boci szemekkel néz maga elé, forró tenyerét a mama arcára teszi. Aki ettől teljes transzba esik. Pánikol, gyermekét lelki szemeivel ájultan látja. Aztán az orvost tárcsázza, és zaklatja naphosszat. A verdikttel hívja apát, aki percekig szóhoz sem jut a részletes és drámai beszámoló közben. Amikor megszólal, annyit mond: „Oké. Lola most hogy van?” A gyerek addigra általában a.) alszik, b.) Túró Rudit majszol, c.) Minimaxot néz, mert betegen ezt is lehet. Egyszóval jobban van, vagy legalábbis úton van a „jobban lét” felé. És akkor, az elmúlt három órában először, aggódósanyuka végre kezdi reálisan látni a helyzetet: a gyerek néhány hónapja közösségbe jár.

Te is „Aggódósanyuka” vagy?  Hogyan lett az ártatlan hintőporfoltból halálos betegség? Milyen vészjeleket véltél felfedezni egy unalmas vasárnap délután? • Írd meg nekünk a legemlékezetesebb aggódásodat! » A legjobb történeteket megjelentetjük!

Lelke már hozzászokott a távolléthez, immunrendszere azonban még nem. Így aztán minden lehető kórokozót magához vesz. Ezek negyven százalékát sikeresen leküzdi, a maradék hatvan viszont tüneteket okoz. Amely tünetek leggyakoribbja, bizony, Hölgyeim és Uraim, a láz. A láz, amely huszonnégy, de legfeljebb negyvennyolc óránál akkor sem tart tovább, ha a gyerek – ne adj’ isten – skarlátos. Mint éppen most. Bizony, e vallomásnak ez a közvetlen kiváltója. Az elmúlt három nap riadalma, és az a mérhetetlen mennyiségű anyai energia, amit az aggodalmaskodásba fektettem. Khm, a felesleges aggodalmaskodásba. Mert Lola nemcsak hogy lázas volt, de nem is evett, állandóan aludni akart, vagy ha nem aludt, akkor csak úgy lézengett. Még Thomas, a gőzmozdony sem érdekelte.

Ma délelőtt viszont, amikor már a teljes idegösszeomlás szélén álltam, mohón nyúlt a gyümölcsöstál felé. És addig abba sem hagyta a falatozást, amíg egy fürt szőlő, egy jókora marék áfonya és egy fél alma el nem fogyott. Én meg csak néztem tátott szájjal. És magamban, nehogy valaki még meghallja, megfogadtam, hogy utánanézek, hol lehetne kezeltetni ezt a bizonyos „aggódósanyuka” szindrómát…

Még több az e heti Nők Lapjából: • Érzelmes utazás » • Szépségsebészet a piacon » • 7 érv a kapor mellett » • Csisztu Zsuzsa és a kis Kókuszfejű » • Senora, jövőre is lesz Carnaval! » • „Aggódósanyuka” jelenti » • Kóstoló a teaházak utcájából » • Hála lopásért, betörésért » • Hétköznapok a vizeken »