Önámítás, hogy segítjük egymást
Évek óta küzdöm ezzel a betegséggel, és az egyik internetes fórumnak én is tagja vagyok meséli egy huszonéves lány. Hivatalosan egymást segítjük, mert meg akarunk gyógyulni, de ez szerintem is csak illúzió és önámítás. Mégsem valljuk be magunknak, és nem akarjuk észrevenni, hogy valójában egymást rántjuk be a mélybe
Mindenki tudja, hogy hazudunk önmagunknak és egymásnak is, hiszen nem segítjük egymást, hanem éppen ellenkezőleg: riválisok vagyunk, és ha valaki jobban le tud fogyni, akkor példaképpé válik
Tisztában vagyok vele, hogy ez nem jó, de nem tudok mit tenni, beleestem a saját csapdámba. Azt hittem, enyém a kontroll, és mire észrevettem, hogy nem, addigra késő volt. Nem tudom, mások is ezt érzik-e, ha belekerülnek egy ilyen ördögi körbe
Azzal is tisztában vagyok, hogy az anorexiába fogok belehalni, és talán jobb is lenne feladni, hogy gyorsabban vége legyen, de ezt valami nem engedi. Közben pontosan ismerem az okokat, amelyek ide juttattak, a trükköket, a következményeket és a hibát a mátrixban, valami mégsem engedi, hogy szabaduljak ebből az egészből. Néhány hónapja egy nagyon kedves szerettem is belecsúszott ebbe a rettenetbe. Nem tudom, hogyan segíthetnék rajta, ha még magamon sem tudok
 |
Kövér malac a gyönyörű flamingók között
Edit nevű, huszonéves olvasónktól a következő levelet kaptam: Magam is tapasztaltam hasonló szövetséget, amely segítségnek indult. Egyik barátnőmön szerettem volna segíteni, aki több éve anorexiás volt, és amikor megismertem, nem evett már többet napi egy almánál. Hamar közeli barátságba kerültünk, mert én soha nem piszkáltam az evéssel, nem tettem megjegyzést a soványságával kapcsolatban, és ha néha egy pici súlyt esetleg magára szedett, nem mondtam ki az utált, gyűlölt, ostoba De jól nézel ki! mondatot, amelynek hallatán még az étkezési zavarban nem szenvedő nőnek is elmegy a kedve néhány napra az evéstől Azt gondoltam, ha segítség kell neki, szólni fog, és így is történt. Egyszer kórházba került, kritikus volt az állapota. Naponta meglátogattam, ígéretet tettem arra, hogy segítek neki gyógyulni. Vele mentem a pszichiátriai kezelésekre, súlymérésekre, találkoztunk hasonló problémával küszködőkkel. És egy idő után kezdtem úgy érezni, hogy kövér malac vagyok a gyönyörű flamingók között. Valójában nem kezdtem fogyókúrázni, hanem egyszerűen úgy alakítottam a programomat, hogy ne legyen időm enni, amikor pedig ráértem, minél több időt töltöttem a barátnőmmel. Néhány hónappal később pedig a barátnőm felhívta a figyelmemet a kóros soványságomra ezen én megsértődtem, és összevesztem vele.
Ezután folyamatosan változott a súlyom: nagyon le tudtam fogyni, és azután megint tudtam hízni, persze ilyenkor igen erős volt bennem a lelkiismeret-furdalás. Legutóbb akkor tört rám a betegség őrült erővel, amikor egy lelki trauma miatt antidepresszánsokat kellett szednem. Napi másfél órát edzettem, nem ettem, és a végén már nem volt rendszeres menstruációm.
Ma boldog párkapcsolatban élek, de még mindig problémám van az evéssel. Nem vagyok csontsovány, rendszeresen sportolok, és legalább kétszer eszem naponta nem magamtól, hanem a barátom hatására. Én megfőzöm neki a megfelelő tápanyag-tartalmú ételeket, de megenni ezeket már nem igazán szeretem Bevallom, akkor éreztem jól magam, amikor az összes S-es, illetve XS-es ruhám szinte lógott rajtam Ma 36-os méretet hordok, elfogadom, de nem vagyok boldog azzal, amit a tükörben látok. Nem kezelt orvos, nem tudom, valójában ez anorexia-e, mert én sosem szedtem fogyókúrás tablettákat, has-, illetve vízhajtószereket, és a gyerekkorom is boldog volt.
Hamarosan kisbabát szeretnénk a párommal, ám neki ezzel kapcsolatban van egy kikötése: mindennap reggeliznem kell, különben szóba sem jöhet a babakérdés. Fél éve tehát reggelizem Attól viszont félek, hogy nehezen fogom viselni a testem megváltozását, ha elkezdek hízni. Ám mivel a babavárás során a hormonok megváltoztathatják az ember gondolkodásmódját, bízom benne, hogy képes leszek boldogan megélni a kismamaságot
Anorexiás akarok lenni!
A tizenéves Beától meglepő levelet kaptam, amely szinte ordít a segítségért: Mostanában nem szeretem a testemet, túl dagadtnak érzem magam, és sok csinos, vékony lány van a közelemben, akikre ránézek, és irigy leszek. Elhatároztam, hogy lefogyok, méghozzá annyira, hogy anorexiás legyek. Tudom, hogy sok problémával küszködnek az anorexiások, viszont tetszik, hogy olyan vékonyak, hogy minden ruha jól áll nekik, és minden fiúnak tetszenek. Két hét alatt négy kilót fogytam tavaly, de mindenki észrevette, és szóltak, mert látták, hogy nem eszem. Ezért most titokban fogyókúrázom, a szüleimtől kapott kaját kidobom, vagy újabban csak megrágom az ételt, hogy érezzem az ízeket, azután pedig kiköpöm. Így nem hízom. Azonban valami gyorsabb módszert szeretnék, hogy a 167 centimhez elérjem a bűvös 40 kilós álomsúlyt. Hétvégenként rettegek, nehogy a családdal együtt kelljen ennem. Azt hiszem, ezután jön majd a hashajtó
 |
Mit tehet a szülő?
Jött egy levél egy édesanyától is, aki éveken át figyelte tehetetlenül, miként zuhan bele a lánya a betegségbe: Sokáig a homokba dugtam a fejem, nem akartam tudomást venni az ordító jelekről. Egy közepes általános iskolában jó teljesítményt nyújtó gyerekünknek a gimnáziumba kerülve beilleszkedési problémái támadtak, ezért megsokszorozott energiával temetkezett a tanulásba. Az osztályban barátnője lett, egy anorexiás lány. Tudom, hogy ezt a betegséget nem lehet elkapni, mégis ötletet meríthetett tőle a lányom. Akkor kezdődött nála a betegség, amikor átesett egy téli vírusfertőzésen, lefogyott ötvenöt kilóra (167 centiméter magas), és ezután lassan megváltoztak az étkezési szokásai. Nem evett vajat, kenyeret, aztán többször megtaláltam a szemétben az uzsonnát, amit csomagoltam neki, majd gyanússá vált, hogy elmesélése szerint az iskolai menzán mindig húst adtak neki krumplival. Szövetkeztem egy tanárával, akitől mindennap megérdeklődtem telefonon az aznapi menüt és kiderült, hogy persze más az étel, mint amit mondott. Nem tudtam, mit tegyek, szembesítsem-e a hazugságával.? Majd amikor elmaradt a menstruációja, és láttam a fürdőszobában a kihullott hajtincseit, orvoshoz fordultunk. Egy kísérleti programba kerültünk, ahol a napi súlygyarapodásért a betegek jutalmat kaptak (például beszélhettek a szüleikkel telefonon), a súlycsökkenésért pedig megvonás járt. Nem sokat ért a bent töltött idő, bár a közvetlen életveszélyt elhárították, hiszen alig volt több mint negyven kiló, amikor kórházba került. Azután családterápiára jártunk, éveken át. Kemény pillanatokat éltünk ott át, súlyos és fájó dolgokkal kellett szembesülnünk, de legalább tudtunk beszélni a vélt és valós sérelmeinkről.
Évek alatt rendbe jött a lányunk, már együtt él egy fiúval, normális a súlya, egészséges a bőre színe, jó a kedélye. A megfelelni vágyás ma is benne van, de már nem annyira kényszeresen. Sajnos, nem olyan mély már a kapcsolatunk, félek őszintén beszélni vele, mert tartok tőle, hogy félreérti a gondolataimat. Nagyon örülnék, ha lenne egy fórumuk azoknak a szülőknek, akik gyermekei anorexiában vagy bulimiában szenvednek, ahol segíthetnék, támogathatnák egymást, ahol megbeszélhetnék problémáikat akár egymással, akár a szakemberekkel. Én például még most sem tudom, hol volt az a pont, amikor elrontottam a lányom nevelését, mikor hibáztam ekkorát, aminek az anorexia lett a következménye Sajnos, én nem látok megnyugtató megoldást az anorexiás fiatalok gyógykezelésére, a tapasztalataim inkább azt mutatják, hogy a gyógyulás sokszor a szerencsén múlik, illetve azon, hogy az érintettek saját maguk felismerik-e a gyógyulásuk szükségességét.
