„Gyermekágyi depresszió? Erre nem számítottam!”
„Micsoda hülyeség! Csak az lesz depressziós, aki nem aktív, akit nem érdekel a világ – gondoltam kismamaként. Én világ életemben kíváncsi, tevékeny ember voltam, nem létezik, hogy ez velem megessen… És mégis megtörtént” – kezdte levelét Vargha Zsuzsa (mellesleg a Nők Lapja Cafe szerkesztője). Azonnal felkaptuk a fejünket Hoppál Bori testtudat-oktató szakértőnkkel. Erről a sok nőt érintő, súlyos problémáról eddig elfelejtkeztünk! Megkértük kolléganőnket, beszéljen nekünk a keserves hónapokról.
Zsuzsa: Nem hónapok voltak, hanem évek! Hat évembe került, mire a szülés után újra magamra találtam. Ma már hétéves a kisfiam, de a gyes alatt rám rakódott kilóktól máig nem szabadultam meg teljesen… Kismamaként hagytam, hogy leereszkedjen a rózsaszín köd a szememre. Gondoltam, lesz három gyönyörű évem, amikor nem érdekel majd a munka, a határidők, az olvasói levelek. Tévedtem.
 |
| Vargha Zsuzsa, a Nők Lapja Cafe szerkesztője |
Lilla: Vártátok a babát?
Zsuzsa: Nem. Váratlanul jött. Bár már harmincnégy éves voltam, addig soha nem került ez szóba. De amint megtudtam, hogy várandós vagyok, azonnal éreztem: ez sorsszerű. December hetedikén este a szerkesztőségben – akkor még egy soproni újságnál dolgoztam – elbúcsúztunk a kolléganőmmel, aki sietett haza a kislányához. Akkor csúszott ki a számon: „De jó lenne már nekem is egy kisbaba!” Ahogy kimondtam, tulajdonképpen meg is fogantam. December 8-án történt… Hátborzongató.
Lilla: Ennyire tudatos ember volnál?
Zsuzsa: Ha az lennék, nem ért volna olyan felkészületlenül mindaz, ami később történt velem. A világ legboldogabb kismamájának éreztem magam, nem volt semmi baj, gyönyörű kisfiam született. Aztán egyszer csak, hat hónap elteltével valami megváltozott. Elfelhősödött az ég, és bennem állandósulni kezdett valami megfoghatatlan rosszkedv. Nem volt kedvem elkezdeni a napot, csak feküdtem a kanapén, néztem a plafont, és persze álló nap nasiztam. Visszagondolva szinte hihetetlen!
Bori: Álljunk csak meg itt! A szülésedre azért még kíváncsi lennék.
Zsuzsa: Nem úgy sikerült, ahogy elterveztem. Addigra már elolvastam a Gyöngéd születés című könyvet, tisztában voltam vele, hogy a babának óriási munkájába kerül, hogy a világra jöjjön. Azt is tudtam, hogy az első együtt töltött órának milyen nagy szerepe van az anya és a gyermek későbbi kötődésében. Érthető, hogy alig vártam a pillanatot, hogy a mellemre tegyék a kisbabámat. Óriási csalódás volt, amikor ez elmaradt! Egy nappal a szülés előtt toxémia jeleit észlelték rajtam, és azonnal megcsászároztak. Csak egy nagy hullámot éreztem, amikor kivették belőlem a fiamat, aztán még hat órán keresztül nem láttam őt. Mivel ki voltam kötözve, akkor is csak az ujjammal érinthettem meg a kis arcát… De nem keseredtem el. Megfogadtam, hogy a következő hónapokban igyekszem majd helyrehozni ezt az első megbicsaklást.
Bori: Nagyon jól tetted. A szülésfelkészítő tanfolyamaimon én is mindig hangsúlyozom: szép lenne egy háborítatlan szülés, szép lenne, ha hagynák az embert lassan, a saját ritmusában tágulni, nem végeznének gátmetszést, ha odaadnák a gyereket az édesanyának, ha, ha, ha… De azzal tisztában kell lennünk, hogy egy lélek életkezdése soha nem a mi irányításunk alatt áll. Amit tehetünk, az az, hogy az adott körülményekből a lehető legjobbat kihozzuk. A keleti bölcsességgel élve: benne maradjunk a pillanatban! Azaz megéljük azt, ami akkor és ott történik.
Lilla: Tudtál szoptatni?
Zsuzsa: Ez volt a következő megpróbáltatás, hogy nem. Már-már ott tartottam, hogy feladom, amikor egy távoli ismerősöm telefonált, akinek végre elpanaszolhattam a bajom. Örökre hálás leszek neki, amiért lelkesen biztatni kezdett: abba ne hagyjam, fejjek, igyam a teákat, küzdjek meg érte, meglátom, beindul a tejem! És így lett. De addig ezt senki sem mondta nekem… Ettől eltekintve az első pár hónap diadalmenetnek tűnt. Mindenki gratulált, ezrek hívtak fel telefonon. Később azonban egyre ritkábban csörrent meg a mobilom, úgy tűnt, teljesen elfelejtkezett rólam a világ. Hiába lapozgattam az újságomat, furcsa mód senki nem írta ki, hogy ez itt a Vargha Zsuzsa cikkének helye. Nem is tudom, mit vártam. Rosszulesett, hogy nem hiányzom senkinek. Eltelt fél év, a baba körüli teendők már nem jelentettek különösebb kihívást, és én irigyelni kezdtem a páromat, aki reggel felkelt, s ment a dolgára, készítette a riportokat, mint én azelőtt. Egyre inkább nehezteltem rá, ha nem ért haza időben. Szóval szépen lassan elsárkányosodtam, ráadásul időközben felszedtem vagy húsz kilót. Akkor meg már ez zavart, de nagyon. Egyre rosszabbul éreztem magam a bőrömben.
Bori: Ezek egyértelműen a gyermekágyi depresszió jeleinek tűnnek. A lehangoltságnak rengeteg oka lehet: negatív szülésélmény, intenzív hormonális változások, egyéni hajlam, egy nyűgös baba, a frusztráció és kialvatlanság okozta stressz. Szülés után néhány nappal többnyire jelentkezni szokott egy kis rosszkedv. A mamák levertek, kialvatlanok és sírósak lesznek. De ez teljesen normális, és szerencsére hamar elmúlik. Amiről Zsuzsa beszél, az már egy hosszan elnyúló, komolyabb lehangoltság. Anyaként az első néhány hónapban szinte ösztönlényként élünk, minden percünket kitölti a pelenkázás, fejés, szoptatás. Később egyre inkább marad időnk gondolkodni, és hiányérzetünk támadhat. Kellene egy kis „saját idő”, amikor a napi rutinból kicsit kilépve töltődhetünk, mert sokszor nehéz megélni azt, hogy „korábbi énünk” szinte teljesen eltűnik. Ez az énfeladás persze az anyaság nagy beavatása is, de azt látom, hogy egy idő után a „régi én” is kezd helyet követelni az életünkben, és ha nem veszünk róla tudomást, bizony megkeserítheti a mindennapjainkat.
 |
Zsuzsa: Nekem eszembe sem jutott, hogy lepasszoljam a családomat, hiszen azért maradtam otthon a gyerekemmel, hogy csak rá figyeljek. Lelkiismeret-furdalásom támadt szinte minden perctől, amikor nem vele foglalkoztam. Úgy éreztem, rossz anya vagyok, és nagyon bántott, hogy minden várakozásom ellenére nem tudok felhőtlenül örülni a gyesen töltött időnek. A másik ok, amiért nem kerestem a hasonszőrűek társaságát, az, hogy a játszótéren minden édesanya fiatalabb volt nálam. Nem találtam velük a hangot, öreg szülőnek éreztem magam mellettük. Hozzáteszem, ez egy kisvárosban történt, ahol a nők még mindig korábban vállalkoznak gyerekszülésre, mint a fővárosban.
Lilla: A férjen ilyenkor nagyon sok múlik. Az enyém például, amikor látta, hogy egyre nyűgösebb vagyok, felajánlotta, hogy a következő évben majd ő otthon marad a fiunkkal, menjek csak el nyugodtan tanítani. Utólag értékelem csak igazán a nagylelkűségét.
Zsuzsa: Nálunk ez szóba sem jöhetett, mert a szerkesztőségben addigra betöltötték a helyemet. Már amikor a cuccaimat összepakoltam, ült a számítógépem előtt valaki. Emlékszem, elbőgtem magam. És a főnököm se hívott fel a szülés után gratulálni, és biztosítani arról, hogy visszavárnak. Mindez együtt azt éreztette velem: nincs szükség rám. Később is óriási erőfeszítésembe került, mire munkát találtam. Igaz, már negyvenéves voltam, és az is megkérdőjeleződött bennem, hogy egyáltalán újságot kell-e nekem írni.
Lilla: Folyamodtál segítségért?
Zsuzsa: Kétszer is. Elmentem egy homeopatás tanácsadásra, ahol szöget ütött a fejembe egy mondat: „Ön arra született, hogy folyton létrehozzon valamit. Családot, lakást, cikkeket, bármit.” Azonnal jelentkeztem önkéntes feladatra egy lakóhelyi kampányban. Csakhogy ez kevésnek bizonyult. Már ötéves volt a fiam, amikor egy reggel arra ébredtem: ez így nem fog menni! Még mindig nem férek bele a ruháimba, és meg se mozdulnak a kilók. Valamin változtatni kell! Akkor jött ez a budapesti állásajánlat, és én hálás vagyok a páromnak, hogy szó nélkül követett. Azt hiszem, az áttörés akkor történt meg, amikor először fértem bele egy normális ruhaméretbe. Bármilyen nevetséges, úgy éreztem, visszafogadott a társadalom.
Bori: Egyáltalán nem nevetséges. Ha egy ilyen időszak után, amikor az ember már önmagát sem tudja szeretni, sikerül leadni pár kilót, az óriási sikerélmény! És bár a kilók és a ruhaméret szembetűnő, az igazi változás, mint mindig, most is legbelül történik. Annyi év elteltével Zsuzsa rátalált egy olyan útra, ahol kreatív női énje és az anyasága végre összhangba került. Talán, ha akkoriban többet tudott volna a gyermekágyi depresszióról, korábban fordul segítségért. Én mégis úgy érzem, hogy ő – nagyon bölcsen – nem bánja ezeket az éveket, mert tapasztalatot, érettséget hoztak az életébe. Ezáltal születhetett meg ez a bátor döntéseket hozó, az élet kihívásaival szembenéző, csillogó tekintetű nő, aki ma – elsőként a sorozatban – megosztotta velünk a történetét.
A Nők Lapja augusztus 15-én megjelenő, 32-es számában Koronczai Lilla és Hoppál Bori további két beszélgetését olvashatjátok. Az egyik címe “Miért nem tudtam szoptatni?”, a másiké “Gyűlölöm a menstruációmat!”…
