Mi lesz veled, óvoda?

Gyorsan szeretném leszögezni: sokakkal együtt nagyon fontosnak tartom az óvodát. Mert ott a kisgyerek még gyerek lehet, és a pedagógusok tudják, hogy ebben az életkorban a legfontosabb a játék. Volt idő, amikor egy téves pedagógiai koncepció szellemében megpróbáltak „kisiskolát csinálni” az ovikból, de szerencsére nem sikerült. A szülők többsége nemcsak azért akarja óvodába járatni a gyerekét, mert dolgoznia kell – ez is roppant fontos! –, hanem azért is, mert a kicsik jelentős része hároméves kora körül már igényli a kortárs közösséget.

Gyomorgörcs a diplomáig?

Amikor találkozom a fővárosban élő, harminchárom éves Erikával, aki egy hároméves kislány és egy másfél éves kisfiú édesanyja, megmutatok neki jó néhány olvasói levelet, amelyet óvoda-ügyben kaptam. Sokáig tanulmányozza az írásokat, majd az egyiknél felnevet. – No, ez igaz! – kiáltja, és már olvassa is: „Négy-öt évvel ezelőtt elképzelni sem tudtam, hogy 2007 nyarán pánikban várom majd a döntést, hogy felvették-e a kisfiamat egy távoli óvodába. Akkoriban azt hittem, hogy majd csak az egyetemi felvétele idején fog a gyomrom görcsölni az izgalomtól…”


– Te is írhattad volna? – kérdezem, mire dühösen legyint.

– Sok-sok kortársam jár egy cipőben a levélíróddal. Korábban azt hittem, hogy szülőként jogom lesz arra, hogy alaposan megnézzem, hová adom a kislányomat. Mondjuk, nem óvodát, hanem óvónőt választok. Mérlegelem, hogy milyen típusú pedagógus lenne jó neki – a háromévesek sem egyformák! –, begyűjtöm az információkat, aztán döntök. Ehhez képest a jelen arról szól, hogy a szülő legyen boldog és hálás, ha felveszik a gyerekét. Bárhová!

A konténer-ovi kertje épp olyan jól felszerelt, mint bármelyik másiké

– Van olyan kolléganőm, aki kinézett egy óvodát, és egyből felvették a kisfiát – vetem közbe.


– Előfordul, de biztosan nem lakóparkban él, ahol rengeteg a gyerek, ám új bölcsődéről-óvodáról szó sincs… Van a közelünkben egy óvoda, de azt már tavaly mondták a játszótéri anyatársak, hogy nem érdemes próbálkoznunk, hiszen három rosszponttal indulunk. 1. A kislányom nem volt bölcsődés (én örülök annak, hogy az első három évét velem tölthette). 2. „Rosszkor” született: júniusban. Helytelen! Szeptemberben azok lehetnek óvodások, akik 2007. május 30-áig betöltötték a harmadik évüket. 3. Otthon „lébecolok” a kisfiammal gyesen. A lébecolásomról csak annyit mondanék, hogy fordító vagyok, tehát sok éjszakámat végigdolgozom, mert nem akarok kiesni a munkából, és szükség van a keresetemre…


– Mégis próbálkoztál?


– Először tavaly ősszel érdeklődtem, de kihajtottak. Kategorikusan közölték: majd felveszik, ha négyéves lesz. Aztán a beiratkozás idején a férjem ment be talpig öltönyben, ez sem használt. Még szerencse, hogy a bátyám hatására beiratkoztunk egy távoli óvodába is, oda, ahová az ő gyerekei járnak. Ez utóbbi jópontnak számított… A vezetőnő, amikor az adataimat felvette, finoman kacsintott: „ugye, dolgozik, anyuka?” „Anyuka” bólintott, közben átvillant az agyamon, hogy gyesen vagyok, és utálok hazudni. Szóval így lesz néhány nap múlva óvodás a kislányom… Azt már csak zárójelben jegyzem meg, hogy kaptam olyan tanácsot is „útközben”, hogy tagadjam le (!) a kisfiamat, vagy jelentsem be egy olyan rokonom lakásába, aki „szellősebb” kerületben él, hogy ott körzethez tartozóként felvegyék. Mindkét ötlet elképesztő! Persze mindenkinek a gyereke a legfontosabb, és ha valamiből hiány van, akkor az emberek variálnak… Jelzem, a mi vágyott óvodánkba is felvettek olyan gyerekeket, akikről tudom, hogy egy közeli vidéki városkában élnek. Szóval a lányom lelkesen várja az óvodakezdést, és fogalma sincs arról, hogy én félve gondolok a jövőre: mindig ilyen kiszolgáltatott leszek szülőként?

Tánc – gúzsba köve

Hihetetlen gyorsasággal fejlődik Dunakeszi. Aki öt-hat évvel ezelőtt járt utoljára a városban, az ma ámulva néz körül: jó helyen vagyok? Új házak, üzletek, lakóparkok, építkeznek a Duna partján, rövidesen beépül a Dunakeszi és Göd között található terület is. Nem véletlen, hogy Langmayer Katalin, az önkormányzat főtanácsosa gondterhelten néz rám, amikor az óvodai felvételekről érdeklődöm.

Langmayer Katalin, a Dunakeszi Önkormányzat főtanácsosa és Faith Éva

– Gondolja csak el, hogy az utóbbi években öt-hatezerrel nőtt a város lakossága, ma már a harmincnégyezren vagyunk! A tulajdonosok (akad közöttük külföldi is) eladják a hatalmas területeket, és most itt van öt új lakópark tele fiatallal! Erre nem lehetett felkészülni, nincs a városnak kétszázmillió forintja egy tízcsoportos óvoda építésére. Szóval az országos tendenciával szemben nálunk megduplázódott a kisgyermekek száma, körülbelül kétszázötvennel vannak többen, mint pár évvel ezelőtt. Persze erőlködünk: pályázunk, új csoportokat alakítunk ki, most például egy régi iskolaépületben. Anyaként-pedagógusként tökéletesen megértem az aggódó szülőket, de közben tudom, hogy hét óvodába nem lehet felvenni nyolcóvodányi kicsit, ráadásul az az előírás, hogy huszonöt gyereknél ne legyen több egy csoportban. Nálunk (engedéllyel) huszonkilences csoport is indul.

– A százhatvankilenc férőhelyre százkilencven gyereket vettünk fel – veszi át a szót az Eszterlánc Óvoda vezetője, Faith Éva –, de még így is el kellett utasítanunk ötven jelentkezőt. Nincs ennél nehezebb, de tizenhét év tapasztalata alapján állítom, hogy emberi hangon, jó diplomáciai érzékkel meg lehet értetni, hogy boldogan felvennénk mindenkit, de most kénytelenek vagyunk „súlyozni”. Először felvesszük az ötéveseket, akiknek az iskolakezdés előtt kötelező a napi négyórás óvodai foglalkozás, elsőbbséget élveznek még a hátrányos helyzetűek, és azok, akiknek mindkét szülője dolgozik. Ezután mérlegelhetünk: beférnek-e olyan gyerekek, akiknek az édesanyja gyesen van, vagy kisbabát vár… Tulajdonképpen büszke lehetek arra, hogy szót tudtam érteni a szülőkkel, és az elutasított ötvenből csak hárman – 2005-ben született gyermekek szülei – adtak be fellebbezést.

Faith Éva, a dunakeszi Eszterlánc Óvoda vezetője a kicsik gyűrűjében

– Jó néhány helyen azért nehéz a helyzet, mert az előző években – pillanatnyi érdekekből kiindulva – megszüntettek óvodákat.


– Igaz, de ez nem vonatkozik Dunakeszire! Mi egyetlen óvodát sem zártunk be – mondja Langmayer Katalin –, itt mindig sok volt a gyerek. Ha megnézi a gyártelep tízemeletes házait, talán nem kell magyaráznom, miért… Egyébként van a városban magánóvoda, aki teheti, kifizeti a havi harmincezer forintot – az országos átlaghoz képest nem drága –, de már náluk is nagy a túljelentkezés. Az alapítványi óvodában pedig százötven gyereket tudnak elhelyezni. De ez mind kevés! Mindennek fényében talán megérti, hogy néha úgy érzem, gúzsba kötve táncolunk, és arról álmodom, hogy kapunk kormányzati támogatást – tekintettel a rohamos növekedésre – egy új óvodára.


– Nincs már gondoskodó állam… De a lakóparkok építőit nem lehet kötelezni arra, hogy óvodát is építsenek? Mondjuk, csak akkor kapnak az önkormányzattól építési engedélyt, ha ezt teljesítik…


– Erről már esett szó nálunk is, de a gyakorlatban nem valósult meg.

Konténer-ovi

„Óvoda-gond” nemcsak a gyorsan növekvő városokban, hanem a községekben is van. Például a szép, Pest megyei településen, a hatezer-háromszáz lakost számláló Diósdon. Ám az önkormányzat nem nyugodott bele a helyzetbe, és egy furcsa, ám a szülők körében népszerű megoldást választott: a konténeres ovit. Aki soha nem látott még ilyet, valószínűleg elborzad a név hallatán, és rögtön elképzeli, hogy a gyerekeket rémes pléhdobozokba dugják. Óriási tévedés! A „legó-ovi” (így becézik a helybéliek) nemcsak több mint ötven kisgyerek elhelyezését teszi lehetővé, de kellemes látvány is. Kék színű, fűthető konténerek függönyös ablakokkal, ízléses-barátságos berendezéssel – van előszoba, melegítőkonyha, kismosdó, csoportszoba, minden, ami kell –, kerttel, játékokkal.

a diósdi konténer-ovisok Mihály Józsefné vezetővel és Hernádi Jenőné helyettessel

– Ez sem olcsó megoldás, de legalább gyors – mondja a vezetőnő, Mihály Józsefné. – Képzelje el, hogy tavaly, az első félévben döntött az önkormányzat, majd három hónap alatt felállították, és idén január nyolcadikán már jöhettek is a gyerekek!

– Hosszú évek óta gondot jelent a kicsik elhelyezése, hiszen egyre többen vagyunk – teszi hozzá Hernádi Jenőné vezetőhelyettes. – Általában huszonnégy gyerek van nálunk egy csoportban, de idén már harminc. És annak ellenére, hogy van konténer-ovink, sajnos, el kellett utasítanunk tizenegy gyereket.

Böjti Margit és családja elégedett a konténer-ovival

– Mi a huszonhetedikek voltunk a várólistán – meséli Böjti Margit, akinek a kisfia a legó-oviba jár. – Amikor megtudtuk, hogy az önkormányzat konténereket állít fel, nagyon örültünk. Végre mehetek dolgozni, Matyi pedig közösségbe (akkor már három és fél éves volt)! Nem zavart minket a konténer-megoldás: ha a hatóságok engedélyezik, nem lesz gond. A férjem is elfogadta, szerinte annak kell örülni, ami van. A többiek is így voltak ezzel, bár a téltől tartottunk. Feleslegesen, mert nem fáztak a gyerekek. Amikor januárban megnyitott ovi, mi, szülők virágot, játékot, szőnyeget hoztunk. Komolyan mondom, szinte kiváltság ide járni! Matyi remekül érzi magát, például a nyári szünetben nem is akart a régi oviba menni, ahol az ügyeletet tartották. Szóval én nagyon bízom abban, hogy iskolás koráig legó-ovis maradhat a kisfiam!


Kedves Olvasók, folytatjuk! A Nők Lapja jövő heti, szeptember 5-én megjelenő, 36-os számában bemutatunk még néhány „egyéb megoldást”, és kérdéseinkkel felkeressük az Oktatási és Kulturális Minisztérium munkatársát is!