 |
Lolánknak szép hosszú, kalandos nyara volt. Egy hét a nagypapánál vidéken, két hét a nagymamánál Angliában, és még két hét itthon, mama-papa váltásban. Helyszíntől és felügyelő személyzettől függetlenül, ez gyakorlatilag permanens rajongást jelentett. A figyelem egész napos, osztatlan középpontját és a hódolat kifogyhatatlan forrását. A Lola-akarat öt hétig tartó, diktatórikus uralmát. Hajaj, de jó világot! Egy világot, ahol mindig van Túró Rudi. Egy világot, ahol az a legnagyobb dilemma, hogy a kertben kergessük a bogarakat, vagy az állatkertben simogassuk a kecskéket. Na és persze egy világot, ahol a nagyszülővel való boltlátogatás kivétel nélkül minden alkalommal egyet jelentett különböző szükségtelen, de annál izgalmasabb játékok megvásárlásával. A nyár végére Lola gazdagabb lett egy alulról hajtható, beleülős kisautóval, egy újabb öltöztetős babával, egy szappanbuborék-fújó géppel, megszámlálhatatlan mennyiségű homokozójátékkal, két kerti kiscsúszdával, azonkívül mindenféle göncökkel hogy a szülői felügyelet hiányát kihasználó nagyszülők által megvett nyalánkságokat már ne is említsük. Mert bizony, a gyermek elrontásában élen járó nagymama és nagypapák, valamint dédnagymama egyáltalán nem hallgatnak a józan szóra. Alex és jómagam annak idején elhatároztuk, hogy Lolát, ameddig lehet, nem rontjuk el. Nem veszünk neki felesleges dolgokat, nem ajándékozunk neki nap mint nap drága játékokat, sőt, ajándékot csak akkor kap, ha valamilyen különleges alkalom van. Ezzel szemben a gyermek idősebb felmenői az a nagyszülő azért van, hogy elrontsa a gyereket alapelvet szem előtt tartva cselekednek. Az eredményt ki lehet találni.
 |
A nyár végi melegben még be sem kanyarodtunk a bölcsőde utcájába, amikor Lolám már hangos és kétségbeesett baba, nem!-mel jelezte, hogy pontosan tudja, hova megyünk, és neki ez egyáltalán nincs ínyére. Összeszorult a szívem. Én lettem volna a legboldogabb, ha a nyár még évekig tartott volna. Ha a szabadságom nem fogyott volna el. És ha Lolát továbbra is egész napos, osztatlan és kifogyhatatlan rajongásban és hódolatban részesíthettem volna. De sajnos, az élet legalábbis a mi életünk nem így működik. Úgyhogy elkezdtem neki magyarázni, mennyire várja már őt Ani néni, Panni néni, Illés bácsi és Maci kutya. A pajtikról nem is beszélve. De ő csak rázta a fejét és kiabálta, egyre könnyesebben, hogy nem, nem nem, nemmm!. Amikor befelé sétáltunk, fölkéredzkedett, és úgy csüngött rajtam, mint egy kismajom. Szinte egy pillantást sem volt hajlandó vetni Panni néni jóságos arcára. Na jó, azért a vajas-lekváros kiflicsücsköt elfogadta Aznap tíz percig sírt (én is, kint a kocsiban). Másnap öt percig. Harmadnap két percig, negyedik nap pedig legfeljebb harminc másodpercig. Délutánra, amikor érte mentünk, persze már semmi baja nem volt, általában a feje búbjától a lába hegyéig homokosan és mosolygósan kaptuk vissza.
Ma délelőtt aztán valami furcsát érzékeltem az autóban, a bölcsőde felé menet. Ellenőriztem a motort, a műszerfalat, a rádiót, a táskámat, minden a legnagyobb rendben volt. Aztán rájöttem: az a furcsa, hogy Lola nem panaszkodik, hanem dudorászik a gyerekülésben. Amikor bementünk, nem tiltakozott, sőt, röviden pá-t intett még mindig tátott szájjal csodálkozó anyjának, majd belevetette magát a játékba. Lolababánk tehát újra boldog bölcsődés, vagy ahogy itthon szoktuk mondani, hat órában visszament dolgozni. És még új jelet is kapott! Amikor tavaly csatlakoztunk a csoporthoz, már csak a fésű volt szabad, úgyhogy erősen hajhiányos lányom kénytelen volt ezzel az iróniától sem mentes helyzettel együtt élni. Mára viszont igazi bölcsődés jele van: Lolababa a pöttyös bögre!
Még több az e heti Nők Lapjából:
Oláh Ibolyával mentora, Anyácska beszélget » Verhetetlen tízóraik! » Mentsük meg a férfiakat! » 10 őszi sminktipp » Exkluzív interjú John Travoltával » Miss Tökéletesek » Szeptemberi pénztárcafrász » |
