Szántó Dávid megvalósította álmát – Soma írása

Izgatott zsizsegéssel pakoltam ki a finomságokat. Előző nap meggyes-szilvás lepényt sütöttem, hogy meg tudjam kínálni, s míg föltettem a teavizet, már belevágtam a kérdezősködésbe.

– Na, milyen volt a nászutad? – kérdeztem, merthogy tudtam, Dávid nyáron feleségül vette Dórát. Az emlékkönyvükbe is írtam, sőt, Dávid legénybúcsújára föl is énekeltem egy dalt.


– Két és fél hetet töltöttünk a Bahamákon, sose felejtjük el!

– A Bahamákon? Ez már majdnem giccses. Miért pont oda mentetek?


– Egy barátunk mesélt erről a szállodáról, és már elmondás alapján beleszerettünk. Egy kis szigeten van, egy önálló világ, saját akvaparkkal, kaszinóval, mozival, mindenféle szórakoztató színtérrel. Ezt a luxust csak azért engedtük meg magunknak, mert tudtuk, egy életre szóló esemény emléke lesz, egészen kivételes alkalom. És az is lett…
– Hát, kinek mi jön be… Én nem bírom a turistás helyeket. Nekem fura, hogy szállodát választottatok, és nem országot, tájat, kultúrát. De a lényeg, hogy élveztétek.


Ezután leszűröm a teát, hogy most már menjünk be „melózni” a szobába, legalább nekem is alkalmam lesz rá, hogy kicsit jobban megismerjem Szántó Dávid életútját, miután a közös munka, az MTV Testi mesék című műsora alatt mint „moncsicsi testvéremet” már megszerettem.







Jókor, jó helyen


Nagy, punnyadós kanapé, magas párna a hát mögé, lábak föl, s a bennem élő titkárnő (Klárának hívom) kicsit összeszorított szájjal, szigorú pontossággal jegyzetel.

„Született ’81. aug. 1-jén Bp.-en. A testvérekkel együtt a születési sorrend, és az életkor a következő: Szandra (29), Dávid (26), Sziszi (22), Matyi (16). Dávid 12 éves koráig az V. kerületben lakott, utána kiköltöztek a XVI.-ba Árpádföldre, a kertvárosba.”


– Szegénykém, akkor egészen kamaszkorodig a büdös belvárosban laktál, nem érezted, hogy csökkent értékű volt a gyerekkorod? – kérdezem, de nem bírom nevetés nélkül, és ő sem, roppant hálás vevő, remekül lehet vele derülni.


– Nagyon szerettem, hogy minden ott van a közelünkben, és mivel addig nem tudtam, milyen kertes házban lakni, nem is hiányozhatott. Ráadásul könnyen meg tudtuk közelíteni az uszodát is, ami fontos volt, mert ötéves koromtól aktívan úsztam. Tizenegy évesen már három hajnali és öt délutáni edzésem volt hetente, és egészen tizenkilenc éves koromig úsztam. Bár országos bajnok voltam a korosztályomban, tudtam, hogy nem leszek világsztár. De ez engem nem is érdekelt. Ugyanis hatéves korom óta biztosan éreztem, hogy sportriporter akarok lenni. Nekem nem az volt az álmom, hogy úszóként kijussak az olimpiára, hanem hogy közvetítő riporterként.


– Honnan jött ez az álom?


– Egyszerűen csak jött. Nyilván benne volt a szüleimtől kapott indíttatás, ők mindig is sportszerető emberek voltak. Most ötvennégy évesek, még a gimnáziumban ismerték meg egymást, és mind a mai napig intenzíven sportolnak. Anyukám szenvedélye a kosárlabda, egyébként ő testnevelő tanár. Apukámé a labdarúgás. Ő külkereskedő. Hatéves koromtól a családdal együtt néztem a sportközvetítéseket. Imádtam ezt, már akkor olyan akartam lenni, aki a sporton keresztül gondolatokat közvetít.






– És akkor már elkezdődött azon, kissé „autisztikus” képességed fejlesztése, hogy folyamatosan memorizálod a különféle sporteredményeket? Hiszen te dekára pontosan tudod, hogy 1996-ban „Hurnyikova” 2,3 perc alatt futotta le a rövid távot, két évvel később viszont 2,1-re javított.


– Azért nem csak ennyiből áll. Ahhoz, hogy én végigközvetítsek egy úszódöntőt, olyan szinten, ahogy én elvárom magamtól, egy futamra nagyjából fél órát kell készülnöm. És egy verseny alatt jó esetben minimum tizenkét futam van.


– Jó, ezt értem, de hogy lett ebből közszolgálati televíziós sportriporter-karrier?


– Még negyedik gimis voltam, amikor véletlenül…


– Na, erre mondom én, hogy „nincsenek véletlenek, csak mi vagyunk éretlenek”.


– Jó, akkor „csak úgy” megláttam az újságban egy hirdetést, ami kapóra jött. A Komlósi Oktatási Stúdióba felvételt hirdettek érettségizettek számára. Nekem még ugye nem volt meg az érettségim, de „megelőlegezték”, így már 2000 februárjában a tévében voltam. Nagyon sokat köszönhetek Vitray tanár úrnak, akit mind a mai napig mesteremnek tartok.


– Ez nem semmi! Húsz esztendős „öcsisajtként” már ott voltál a tévében, egyre közelebb álmaid megvalósításához. A tehetségedhez, szorgalmadhoz még szerencse is párosult. Jókor voltál jó helyen.


– Ez bizony így van. Hamar jutottam el viszonylag komoly szintre, de sajnos, éreztem is, hogy ezért sokan irigyeltek. Az igazi nagy áttörés végül is 2003-ban volt, amikor Vitray Tamás úgy döntött, hogy én közvetíthetek a barcelonai úszó-világbajnokságról. Ezt a pillanatot sosem fogom kitörölni, ott kezdődött a karrierem.


– Az elképesztő érzés lehetett, amikor ezt közölték veled… Nem sikítottál örömödben?


– Dehogyisnem! Kimentem a folyosóra, és le-föl járkálva tombolt bennem az öröm. Ilyen fiatalon megvalósult az álmom! Gondolj bele, micsoda megtiszteltetés! Előttem Vitray Tamás és Knézy Jenő közvetítette az úszást! Az atlétika és az úszás úgynevezett alapsportág, és nagyon nagy dolog, hogy engem ebben elfogadtak. Ráadásul Vitray tanár úr annyira megbízott bennem, hogy a negyedik napon hazautazott Barcelonából, mert látta, hogy meg tudom oldani a rám bízott feladatot. Innentől enyém lett az úszásközvetítés. Így jutottam ki az athéni olimpiára is.


– Nem érezted magad üresnek, amikor valóra vált az álmod?


– Nagyon furcsa volt huszonhárom évesen ott állni a világban úgy, hogy valóra vált a dédelgetett gyermekkori álmom. Át is futott bennem, hogy akkor most hogyan tovább?

Tortaevés közben – minél több férjen!

– Na és hogyan? Most akkor gyártasz új álmokat, vagy várod a következő olimpiát, és akkor a kettő között meg mindig elleszel valahogy? Ha elképzelem az életed „boldogsággörbéjét”, akkor mindig lesz egy négyéves periódusokként kiugró boldogságdózis?


– Azért két olimpia között is zajlik az élet. Fogok találni kihívásokat. Engem alapvetően az egész tévés szakma érdekel. Úgy érzem, megtaláltam a szakmámat, vagy a szakma engem. Televíziósnak tartom magam, riporternek, tehát nem ragaszkodom csak a műsorvezetéshez. Voltam a Nagy könyvben is, kisfilmet csináltam a Harry Potterből. No meg adódott egy felejthetetlen munkám is, ugyebár együtt dolgoztunk a Testi mesékben, amit szintén nagyon élveztem.


– Én is, és hiányzol! Olyan jó volt, annyit nevettünk… És most szétválasztottak minket a „gonoszok”. Nem baj, a lényeg, hogy megismertük egymást…


Erre koccintunk is egy kis teával, és meggyes-szilvás lepénnyel. Kocc…


Női uralom

Eközben a bennem élő „titkárnő”, Klára kiderítette a Szántó Dávid iskolázottságára vonatkozó adatokat is. Dávid mindig, minden iskolájában szinte kitűnő volt. A stúdió után elvégezte a Külkereskedelmi Főiskolát is. Ezt úgy választotta, hogy felcsapta a felsőoktatási tájékoztatót, és találomra rábökött. Itt Klára meglepődött, majd elhúzta a száját, hiszen ez nem vall komoly tudatosságra…

Úszóedzésen egy reménybeli kamasz

– Ezt nem értem! Miért ezt az iskolát választottad, amikor kiskorodtól a sportriporterkedés érdekelt? Miért nem a szakmádban akartál továbbtanulni?


– Egyrészt tudtam, hogy a legjobb médiaiskola a Szabadság tér 17-ben (a televízióban – a szerk.) van, ahol akkor fél lábbal már bent voltam. Ráadásul élveztem, hogy kibővült az érdeklődési köröm. Olyannyira, hogy a főiskola után elvégeztem Közgazdasági Egyetemet is. A Közgázon, azon az évfolyamon két ember volt vörös diplomás (summa cum laude), Dóra és én. Ott ismertem meg.


– Aha, most már értem! Feltehetőleg ez volt a sorsod, hogy odamenj, és megismerd életed párját, aki nyár óta immár a feleséged is. Tudom, hogy negyedik éve együtt vagytok, egy éve együtt is laktok, de érzel-e valami változást, amióta a feleséged is?


– Akkor, amikor eldöntöttem, hogy megkérem a kezét, különös melegség öntött el, ami azóta is ott van bennem.


– Hogy jött ez a szerelem? A Közgázon meglátni és megszeretni egy pillanat műve volt?


– Igen, de azért nem volt olyan egyszerű, dolgoznom kellett érte. 2003-ban ismertem meg, és csak a rá következő évben jöttünk össze. Eleinte nyomoztam utána, és így bekerültem a társaságába. Sőt, egyenesen befúrtam magam. Ki volt ez találva.


– Ez nagyon fickós történet. Egyébként volt olyan dolog eddig az életedben, amit nem értél el?


– Nem.


– Hmm… Nyilván nemcsak iszonyú mázlista vagy, de éber is, mert olyan dolgokra vágysz, amit meg is érdemelsz, ami kijár neked. Reméljük, így is marad. A telefonodban már többször láttam, hogy Dóra nagyon helyes lány. Szép, törékeny, kedves arcú, vonzó teremtés, látszik rajta, hogy okos is.


– Ráadásul jó humorú, végtelenül kedves és határozott. Egyébként úgy gondolom, minden nővér határozott, sőt, elnyomó. Dórának van egy öccse, szerintem őt éppúgy elnyomta, ahogy engem a nővérem. Akivel egyébként imádjuk egymást. Mi mindketten nagyon harmonikus, szeretetteljes családból származunk. De hát a nővér az mindenütt nővér. Eleinte volt olyan, hogy a nővérem és Dóra megküzdöttek egymással, hogy ki uralkodjon” rajtam. Lassan egy éve élünk együtt, azóta általában Dóra nyer, ami nem volt könnyű menet, hiszen a nővéremnek mégis huszonegy év előnye volt vele szemben.

Anyucival ötévesen. Csupa mosoly

– Neked ez jó, hogy uralkodnak rajtad a nők?


– Én olyan típus vagyok, akinek kell, hogy noszogassák. Hozzászoktam a nővérem mellett. De hát az együttélés alatt azért sok minden változott a kapcsolatunkban is. Dóra elkezdte megismerni a kompromisszumot.


– Ez konkrétan mikben nyilvánult meg?


– Nagy vízválasztó volt a közös lakás, élettér építése, berendezése. Két ennyire különböző ízlésű embert nehéz találni, hát még, hogy ki is jöjjenek egymással! Az első hetekben az ment, hogy ő azt mondta: „legyen piros!”. Erre én: „legyen kék!”. Erre ő: „zöld!”. Végül megállapodtunk a sárgában. Ez volt a tanulóútja, hogy összehangoljuk egymást. És sikerült. Mert most olyan az otthonunk, amilyenben mindketten jól érezzük magunkat, és ahol nagyon szeretünk együtt lenni.


– Mik a közös hobbik, kedvenc időtöltések? Pingpongozás, színházba járás?


– Mindkettőnk számára a legnagyobb hobbi az együttlét. Akár itthon, akár máshol, mindegy, csak együtt legyük. („Klára” lelke egy pillanatra felolvadt, jaj de jó ilyet hallani…) Naponta átlag ötször telefonálunk egymásnak. És lehet, hogy ódivatúan hangzik, de mind a ketten családközpontúak vagyunk, és nagyon szívesen töltjük együtt az időnket a szülőkkel, akár az enyéimmel, akár az övéivel.


– Ezért bizonyára így lesznek majd a ti gyerekeitek is veletek. Merthogy majd biztos szeretnétek. Most hogy érzed, hányat?


– Három plusz… Majd kiderül. Még nem most, majd.


– Biztos meg fogjátok érezni, amikor eljön az ideje. Hiszen eddig is mindig megérezted, mikor, mit kell tenned. Te, éber mázlista…

Még több az e heti Nők Lapjából: • Tenyér, ha viszket » • „Anyu, meleg vagyok!” » • Goda Krisztina új filmre készül »  • Gombócból nem árt meg a sok! » • Boldog öregkor a nyugdíjasok állatoknak » • „Miért kell mindig pisilnem?” » • Szántó Dávid megvalósította álmát – Soma írása »