 |
A mama dolgozik. Ez a háromszavas kis mondat Lolánál azt jelenti, hogy a mama szeret téged, most is rád gondol, és hamarosan hazajön. Ezt mondogatta neki a nagypapa egy hétig nyáron, és ezt mondogatta a nagymama Angliában, amíg néhány napra elutaztunk kettesben az esküvőnk után. És tényleg, a mama valóban szereti Lolát, tényleg mindig rá gondol, és ahogy ígérik a nagyok, mindig visszajön. De nem mindegy, hogy mikor. Amikor Híradót vezetek, a következőképpen néz ki az esténk. Először is, Alex megy Loláért, úgy délután fél négy-négy körül. Én délelőtt megfőzöm a vacsorájukat, az ott várja őket a sütőben. Nagy hancúrozás után a papa megmelegíti, és tálal. Lolánk ötből háromszor úgy dönt, hogy nem kér belőle, inkább mást enne. Az apjával szerencséje van, mert ilyenkor mást kap. Aztán még egy sor játék, kifulladásig. Fél nyolckor kezdődik a Híradó, Lola már a főcímzenére beszalad a nappaliba, és lelkesen kurjongatja, hogy mama, mama!. Sajnos ezt akkor is kurjongatja, ha ott ülök mellette, és István vezeti a híradót Aztán fürdés és tejivás. Én a magam részéről este hét óra huszonhét perckor fölugrom a híradós asztaltól, kirongyolok a stúdióból, elköszönök a kollégáktól, útközben lemosom a sminket, és nyolc óra tizenhat perckor, enyhén lihegve, megérkezem haza. Az én két kincsem ekkor már a kanapén ül, és a BBC Híradót nézi. Csak a fejük búbja látszik hátulról, az egyik barna és kócos, a másik szőke és göndör. Aztán Lola a nyakamba ugrik, és puszilkodunk még öt percet lefekvés előtt. Így működik jól, így lesz zavartalan az álma az én bogaramnak. És nekem.
Ezt húzta keresztül az egyhetes országjárás. Félreértés ne essék, élveztük mindannyian, akik dolgoztunk rajta. Vidéki lányként csak támogatni tudtam, hogy járjuk be a vidéket. De az egyhetes estipuszi-hiány nagyon megviselt mindkettőnket. Egyik este, talán éppen Sopronból érhettem haza, beosonófélben voltam a lakásba. A rács kattant, a parketta nyikorgott, én meg a Bauhaus-építészetet átkoztam magamban. Mindketten aludtak már. A konyhában a szagelszívó halvány fénye derengett, majd orra buktam az egyik virágos kiscipőben. Már akkor majdnem elsírtam magam. Jók vagyunk, mi magyarok, ebben az önsajnálat dologban Aztán, mint minden este lefekvés előtt, benéztem hozzá a gyerekszobába. A mi jó alvó kisbabánk most is édesen aludt, a szája icipicit nyitva volt. És a bőre a bőre úgy fénylett, mintha viaszbábu lett volna. Alig mertem megsimogatni, nehogy elolvadjon.
 |
Ott álltam az ágy mellett, néztem a gyerekemet a holdfényben, és arra gondoltam, megéri-e? Az állandó rohanás, a folytonos vágyakozás, a rendszeresen föl-fölsejlő lelkiismeret-furdalás. Mert persze úgy zsonglőrködöm az időmmel, hogy a lehető legtöbb jusson Neki. De attól meg úgy érzem, itt sem, ott sem vagyok elég. Vajon nevelhetünk kiegyensúlyozott embert úgy, hogy nem vagyunk vele a nap 24 órájában? Azóta is ez a kérdés jár a fejemben. Mindennap, és minden este, amikor bemegyek hozzá. Akkora nagy dilemma ez, hogy egy egész cikk is kevés lenne hozzá , ráadásul nincsenek is készre szabott válaszaim. Ez a dilemma nagyon sok dolgozó, urambocsá tisztes karrierrel rendelkező anya lelkét perzseli nap mint nap. Ki így, ki úgy kompenzál, ki így, ki úgy magyaráz. Mert ebben a mi ítélős és elítélős Magyarországunkban mindig magyarázni kell. Másoknak. Ki tudja, talán nem is olyan sokára, én is rászánok egy egész oldalt. A magyarázatra. Már csak magam miatt is hátha kisül belőle valami.
