Akiknek lessük minden szavát, mozdulatát, akikről szinte mindent tudunk.
S akikről igazán nem is tudunk semmit, csak azt, amit magukból mutatni szeretnének? Vannak-e még Dérynék, Laborfalvi Rózák, Honthy Hannák? Lehet-e ma olyan sikeres egy színésznő, mint voltak ők annak idején? S a mai híres színészeknek vannak-e még szerepálmaik? Egyáltalán, a színház, azok a bizonyos világot jelentő deszkák számítanak-e a hirtelen feltűnő, majd ugyanolyan hirtelenséggel leáldozó filmcsillagok korszakában? Költői kérdések, hiszen az értékes, a tartalmas mindig maradandó. Miként azon színésznők hírneve is, akik nem a pillanat varázsára esküsznek.
Schell Judittal, Hegyi Barbarával és Oroszlán Szonjával Szilágyi János beszélget.
SCHELL JUDIT
Nem szeretek bulvárszereplő lenni
 |
Szilágyi János: Szeret interjút adni?
Schell Judit: Általában nincs kifogásom ellene, de nem keresem a lehetőséget, hogy megjelenjek a nyilvánosság előtt. Ám ha kötélnek állok is, az nagyon ingerel, ha arról faggatnak, hogy hányas a lábam, és a gyerekem ugye nem rajong a spenótfőzelékért. Érti, ugye?… Nem szeretek bulvárszereplő lenni. Azt
a hibát viszont gyakran elkövetem, hogy az engem faggató újságírónak
túlságosan is kitárulkozom, ha úgy tetszik: ostobán őszinte vagyok hozzá.
Ilyenkor jön aztán a húzd meg, ereszd meg, vagyis amikor elküldi vagy beolvassa a már kész anyagot, akkor én az elszólásaim kihúzásáért küzdök, ő pedig makacsul ragaszkodik hozzá, hogy ezek a részek benne maradjanak a cikkben, mert ugye nem tagadhatja, művésznő, hogy ezt maga mondta.
Remélem, köztünk nem lesznek utólagos alkuk egy-egy mondatáról,
még akkor sem, ha igazán őszinte beszélgetést folytatunk. Mégis, biztos ami biztos alapon, egy rendkívül egyszerű kérdéssel kezdem. Gyakran jár színházba?
Amikor csak tehetem, megnézek előadásokat, de azokat mindenképp,
amelyekben a volt osztálytársaim játszanak. És el tudja engedni magát, mint egy
valódi néző, vagy kizárólag szakmai szemmel tekint a színpadra? Én rajongó nézővé tudok válni. Annak nagyon rossz előadásnak kell lenni, hogy én hozzáértő szemmel kezdjek figyelni, de különben is
Mit figyeljek? Legfeljebb az órámat, hogy mikor lesz már vége.
És amikor végre vége, haza lehet menni. Otthon mivel üti agyon az
idejét? Már ha van.
Fogalmam sincs. Csak úgy teszekveszek, órákon át. Például, ha előadás
után hazaérek, képtelen vagyok azonnal lefeküdni, fél kettő előtt nemigen kerülök ágyba. Addig pedig jövök-megyek, szöszmötölök ezzel-azzal,
de ezt a semmittevésnek látszó tevékenységet élvezem. Különben miért is csinálnám?
Ha jól tudom, hárman laknak egy fedél alatt: Lackó fiával és élettársával, Schmied Zoltán színésszel. Ha éppen nem szöszmötöl, szoktak valamit együtt játszani? Kártyázni vagy számítógépen
A számítógép szóba sem jöhet, mert azt a fiam birtokolja, meg különben sem tudnék rajta játszani. Képtelen vagyok olyan gyorsan nyomogatni a billentyűket, hogy bármi esélyem legyen. De nyaraláskor és ráérős téli estéken aránylag sokat játszunk, elsősorban társasjátékokat, amelyek között vannak régiek is, de mi remekül elszórakozunk velük. És hát a Scrabble, az oly sokak által űzött
kirakós betűjáték, amit kifejezetten kedvelek.
Az is szórakoztatja, ha előadás közben valami rendkívüli történik?
Például, ha óriásit tüsszent valamelyik néző, vagy hasra esik az egyik
kollégája?
Jaj, ne is mondja, mert én a nevetős színészek közé tartozom, akiknek ilyen esetek láttán-hallatán a röhögéstől rázkódni kezd a válluk, és csak nehezen tudják abbahagyni. De ha két ilyen színész talál egymásra, mint például én Szervét Tiborral a Radnótiban, akkor hihetetlen önfegyelmet kell gyakorolni, hogy ne használjunk ki minden alkalmat a másik megnevettetésére, mert akkor
talán a függönyt is le kellene ereszteni. Amin persze valószínűleg már
hahotáznánk.
Ott, a Radnóti Színházban évekig játszott egy picinyke színpadon, most pedig a Nemzeti Színházban lép estéről estére a közönség elé egy akkora játszótéren, mint egy lóversenypálya. Melyiken mozog otthonosabban?
A kicsin, mert ott már a gondolataimat is érzik az első sorokban, és egy suttogva elmondott szöveg is hallható az utolsókban. De van ennek hátránya is. Az ember például hajlamos nem odafigyelni az artikulációjára, amit a nagy színpadon nem tehet meg. Szégyen ide, szégyen oda: én szöveget érthetően mondani a Nemzeti Színházban tanultam meg.
Kár, hogy a lányukat érthetően beszélni a szülei ritkán hallhatják, mert ők Debrecenben élnek. Gyakran meglátogatja őket?
Sajnos nem annyiszor, mint szeretném, mert az időbeosztásom meg a fiam iskolás léte nem teszi lehetővé, hogy havonta legalább egyszer egykét
napot náluk töltsek. De ha hazautazom, akkor én ott gyerek vagyok, akit babusgatnak, kiszolgálnak, szeretgetnek. És ez olyan jó.
A saját gyerekét is babusgatja, kiszolgálja, szeretgeti?
Nekem igen bensőséges kapcsolatom van a fiammal. Fiatal voltam, amikor
született, ezért miután elváltam az apjától, hosszú ideig kettesben éltünk, és ezalatt egy olyan kölcsönösségi viszony alakult ki közöttünk, amibe minden belefér.
Ezt hogy érti?
Úgy, hogy nincsenek kényes témák közöttünk, mindent megbeszélünk,
mint két jó barát.
Folytatás a Nők Lapja Évszakok őszi számában!
