Most aludhatsz Miskolcig! bök meg az autó hátsó ülésén Koós János.
 |
gyermekiség. Valószínűleg ettől vált életében generációk kedvencévé, mindenki Janijává. Ami az amerikaiaknak Sinatra vagy az angoloknak Tom Jones, az nekünk Koós Jani, aki túlélt minden divathullámot, aki az állandóságot képviseli ebben a hisztérikus világban. Azzal együtt, hogy most speciel nem biztos, hogy fel kellett ébresztenie…
Most aludj, amíg utazunk. Most pihend ki magad, mert ott majd folyamatosan figyelned kell. Nem akarok előre elmondani mindent, mert azokat a csuda helyeket muszáj lesz látnod. Hiába is mondanék most neked bármit is gyermekkorom helyszínéről, Miskolcról. Az iskolákról, a kalandokról, a szerelmekről, a térről, a strandról, apám üzletéről, Lillafüredről, Tapolcáról
Most
mondjam el neked az indulást…?
Igen… Közel hét évtizeddel ezelőtt, a 30-as évek közepén kezdődött azzal a merőben szokatlan eseménnyel, hogy egy szép napon apám megismerte anyámat. Hogy hol? Erdélyben. Nem tudom, kinek mit jelent az a szó, nekem mindent. Apám becsületes neve Kupsa János volt, az anyámé Bartis Karola. Apámnak volt pénze, sokat mulatott. Egyszer, egy műkedvelő színielőadáson ülve meglátta anyámat, aki valamilyen magyar színdarabnak a női főszerepét
játszotta. Gyönyörű asszony volt, és apám rögtön bele is szeretett. Akkor, ott elhatározta, hogy addig nem nyugszik, amíg ez a nő nem lesz az övé. Otthagyta az első feleségét, és innentől minden úgy történt, ahogyan elképzelte. Én Bukarestben születtem, 1937. november 20-án reggel 8 órakor. De hogy a dátummal ne legyen minden zökkenőmentes, el kell áruljam: az anyakönyvi kivonatomtól kezdve a személyin keresztül az útlevelemben is, mindenhol az 1937. november 21-ei dátum szerepel. A rövid történet ez: apám, megünnepelve, hogy fia született, elment bejelenteni, de az irodavezetővel
sikerült úgy berúgniuk, hogy az úr elírta a dátumot…
Az én erdélyi életem nem volttúl hosszú, mert apám úgy döntött, hogy ttelepülünk Magyarországra. Jött a háború, és ő semmiképpen nem akart román
katona lenni, egyáltalán semmilyen katona, ezért 1941-ben letelepedtünk Miskolcon, ahol apám nővére élt, és fűszerüzletet nyitottunk. Itt vészeltük át a háborút. A békét már nehezebben, mert bár a fűszerkereskedés ment még egy darabig, kezdődtek az államosítások. A mi boltunkkal túlságosan jól nem jártak, mert apám kapott egy fülest, hogy körülbelül mikor jönnek államosítani. Szépen
mindent eladott belőle, amit nem vettek meg, azt elajándékozta. A fűszerüzlet közepére tett egy széket, leült, letett maga mellé egy üveg bort, rágyújtott egy cigarettára, és várta a bőrkabátosokat. Nem is késtek sokáig, de megdöbbenve
látták a teljesen üres boltot. Apám átadta a kulcsot, majd kisétált. Utána aztán besétált, mert azért nem hagyták olyan könnyen békén, de kis börtönbüntetéssel megúszta. Mondván, hogy elherdálta a nép vagyonát. Tehát szobafestő lett mint korábban volt. Én általános iskolába jártam, amikor is az volt a divat, hogy a gyerekek a nyári szünetben elmentek dolgozni. Nekem pechem volt, én mindig apámhoz mentem, és mint segédmunkás dolgoztam nála egy hónapig. Mondanom sem kell, hogy velem volt a legszigorúbb. Ezekből a segédmunkási fizetésekből vehettem magamnak bőrfocit, tornacipőt vagy valami olyasmit, amire büszke lehettem: erre én kerestem a pénzt!
Folytatás a Nők Lapja Évszakok őszi számában!
