Katona Klári – a fénybõl a tûzvonalba…

Jómagam mindenütt idegennek érzem magam, még itt is, a saját otthonomban, Klári meg teljesen otthonosan mozog. Hogyan csinálja? Mosolyog, amikor dohogva-csodálattal elmakogom ezt neki, és kezeit széttárva jelzi, hogy igazából maga sem tudja. Vagy nagyon is tudja? Soha sem voltam képes megfejteni. Megtalálni ennek a furcsa jelenségnek a titkát, akit úgy hívnak, Katona Klári.

Pár éve, a legnagyobb döbbenetemre, egy teaházban különterembe vezettek bennünket, amint meglátták, hogy Klárival vagyok. Nemrégiben egy kávéházban, ahol úgy tűnt, először jár, a pincértől nem is rendelt, hanem konzultációt folytatott vele, hogy mit, hogyan és mivel kér. Lenyűgözve figyelem ezt a fajta otthonosságot… Különben is, minden harmonizál benne: megjelenése, tekintete, hangszíne, beszéde, cselekedetei, véleménye, éneke, öltözködése, művészete. Azon kevesek közé tartozik, akikről azt gondolom, hogy nagyjából azonos önmagával, és emiatt a nagyon fontos emberek közé sorolom. Mégis, valami megátalkodottsággal „a talányt” keresem lényében. A lélek tettenérhetőségét, megfejthetőségét, kódolhatóságát. A titkot. Persze lehet, hogy csak én bonyolítok agyon mindent. Hogy a lényeg éppen olyan egyszerű, magától értetődő, mint ahogyan ő most bejött, leült. Ahogy jelenléte egy pillanat alatt betölti a lakást. Egy könyvet tesz le az asztalra. Nagyalakú, fehér könyvet. Előző nap mondta, hogy mielőtt beszélgetnénk, ide akar adni valamit. Ez az. Nem kerekít nagy feneket neki, nem is szerénykedik, egyszerűen leteszi. Mondhatják, ez így természetes, de annyira el vagyunk szokva a természetes megnyilvánulásoktól, a kétszer kettő igazságától, hogy meglepődöm. A borítón, mintha tintával lenne odaírva, rajzolt betűk: „Katona Klári”. Jó cím. „Majd olvasd el!” – mondja.

A megőrzött arc

Bólintok, aztán elmondom, hogy az előző nap került a kezembe a két évtizeddel ezelőtti legendás lemeze, az Éjszakai üzenet. Megdöbbentett, hogy a húsz évvel ezelőtti arcképéhez képest mennyire keveset változott. Szinte ugyanolyan, mint az, amelyik most fürkészően lesi a mozdulataimat. Pedig azóta, nos, történt egy és más. A világgal is, velünk is, vele is. A tekintete is hasonlóan csillogó, érdeklődő és megengedő. Mondom neki. Nem reagál. Ülünk csendben, én zavartan lapozgatok. Aztán halkan megszólal.
– Igyekeztem megőrizni az arcomat…

– Azt hogy lehet?

– Próbáltam a magam életét élni, a magam útját járni, a magam mondandóját közölni, a magam dalait énekelni, a magam normái szerint cselekedni, a magam erkölcseinek megfelelni. Ennyi.

– Sajnálsz valamit abból a fényképen lévő, mégiscsak hamvas, fiatal lányból? Elveszett, megkopott valami azóta?

– Nincs olyan, amit igazán sajnálnék. Szabadabb, függetlenebb, teljesebb vagyok. Hiszek benne, hogy az öregedés nem pusztulást, sőt, nem csupán változást, hanem érést, kiteljesedést, fejlődést jelent, ha van bátorságunk így megélni.

– Ennyire bölcs vagy?

– Csupán igyekszem a felszínes általánosítások, formális összefüggések kényelmes elfogadása helyett a maga lényegét keresve vizsgálni az élet jelenségeit. Hogy azok önmagukban mit érnek, mit jelentenek, mennyire fontosak vagy jelentéktelenek. Mindennap meg kell próbálni újra felfedezni a világot, és akkor minduntalan csodákra bukkanhatunk. Arra figyelni, hogy most mi a jó, és nem azon meditálni, hogy milyen is voltam, amikor ez a kép készült rólam… és milyen az a lemez, amelynek különben minden hangját és csendjét vállalom.

– De hiszen akkor mégiscsak harmincegy éves voltál!

– Igen, és teli bizonytalansággal, kétséggel, tisztázatlansággal…

– Igen, igen, de mégiscsak kevesebb voltál akárhány kilóval, hamvasabb volt a bőröd, lehettek még illúziód, hogy majd a párizsi Olympiában fogsz fellépni, és nem vidéki kultúrházakban, hogy Robert Redford fogja rád kivetni hálóját… és nem Babos Gyula… (Nem valami nagyon nagy vicc, de megengedem magamank, a nevezett úr negyedszázada barátom…)

– Akkor sem voltam csontkollekció. A bőröm állaga sem érdekelt. A vidéki kultúrházakban jobban értik a dalaimat, mintha bárhol másutt énekelném. Redforddal pedig valószínűleg nem tudnék olyan jókat nevetni, amikor hónap végén kapargatjuk össze a zsebekből a pénzt, mint Babossal. Minden a lehető legjobban alakult. Egyetlen nagy tévedésem az volt, hogy azt hittem, a pálya érdekében nem tehet semmit azon túl az ember, hogy vár, és az adódó alkalmat igyekszik maximálisan, tehát legjobb tudása, hite, tehetsége szerint kihasználni. Későn jöttem rá arra, hogy lehetett vagy kellett is volna többet tenni.







– És akkor mi lenne? Így a korszak egyik emblematikus személyisége lettél. Dalaid sokunk számára váltak lelki iránytűkké. Azon kevesek közé tartozol, akik ebben a hínáros világban meg tudták őrizni a hitelüket…

– Talán tudtam volna akkor is szólni, amikor nem szóltam, de igyekeztem nem elfecsérelni az időt.

– Ha kiállsz a hajléktalanokért, vagy kampányolsz a gyermekmentőkért, vagy gyűjtést szervezel egy röntgengépért, az nem időpocsékolás.

– Minden olyan dolog fontos, ami arról próbálja meggyőzni az embereket, hogy nem szabad beletörődni a rosszba, elfogadni a reménytelent. Igenis lehet és kell tennünk ahhoz, hogy élhetőbb, emberségesebb legyen az élet, hogy minden rossz dacára is segíthetünk egymáson, önmagunkon! Akár egy telefonnal, akár jó szóval, akár adománnyal, akár megértéssel.

A teljes interjút a Nők Lapja október 10-én megjelenő, 41-es számában olvashatjátok. Katona Klári mellett mások is nyilatkoznak arról, milyen volt átváltani a „fényből” a civil életbe. Ha az ismert emberek élete könnyebb és szebb, mint a miénk, akkor a civil sors logikusan nehezebb és szürkébb. A viszony tiszta: ők felül, mi alul. Aki eltűnik a rivaldafényből, arről a közvélemény többnyire úgy véli, elveszett, megbukott, nem szemezgethet tovább a kendermagból. Hogy az életek, sorsok minősége, íve nem ettől függ, azon ritkán merengünk el. Miért is tennénk? Mi mindig is itt voltunk, a tűzvonalban. A sztárok meg „hadd szokják” Nos, nem egészen így van ez. Utánajártunk. Olyan ismert emberek sorsát kutattuk fel, akiknek nem írták meg minden napját a csillagokban. Olyan egyéniségek életét, akiknek volt merszük váltani, esetenként kilépni a megváltónak hitt reflektorfényből. Zalatnai Brigitta: Valami zörög, valami kattan, valami megváltozik. Mintha varázsütés volna, Zalatnaiból Palcsó lesz, Palcsóból Zalatnai. Az átváltozás mögött mégis hosszú út áll. Az az út, amelyet az ember önmagában megtesz. Erről beszélgettünk Palcsó – bocsánat – Zalatnai Brigittával. Kósa L. Adolf: – Nem probléma, ha csizmában jövök, és egy kissé lószagom lesz? Most értem vissza a lovaglásból – hív Kósa L. Adolf a találkánk előtt. „Munkanapon, délután egykor? Mivel foglalkozik ez az ember?” – gondolkozom én, majd rögtön eszembe jut egy mondat: „Egykor ügyvéd, illetve tévés-rádiós, mostanra életmód-változtató, szabad ember!” Adolf fogalmaz így magáról az egyik internetes közösségi portálon Na de kezdjük az elején! Endrei Judit: Erika, a húgom önismereti és személyiségfejlesztő tréner, meg még annyi minden, ő örökké tanul, és én mindig elhittem neki, amit mondott. A könyvírás ötlete például egy baráti beszélgetés során, véletlenül született. Idő kellett hozzá, míg elhittem, hogy ez is lehet az én egyik utam

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Még több az e heti Nők Lapjából: • A beteg gyerekek szolgálatában » • Alma a köbön » • Lányom, a foggyáros » • Amélie csodálatos átváltozása » • Meryl Streep lánya lejátssza az anyját » • „Éjjel elszabadul a másik énem” » • „A saját nőiességemet kutatom folyamatosan” » • Termékenységi tánctól a ramadánig » • Ha egy kisfiú nagyon akar valamit   »