Ekkor döntöttem úgy, hogy most már kiírom magamból ezt a ha bölcsődébe adom a gyerekem, akkor rossz anya vagyok? dolgot
 |
Azok kedvéért, akiknek a) még nincs gyerekük, vagy b) nem dolgoznak a gyerek mellett, elmondom, hogy mi, elítélendő, nemtörődöm, karrierista anyák a nap nagy részében késésben vagyunk. Folyamatosan azt kalkuláljuk, mire mennyi időnk jut, harcolunk a határidőkkel, személyes támadásnak vesszük, ha bedugul a Margit híd, az a fogalom, hogy szabadidő, kikerült a szótárunkból, és hónapok, de lehet, hogy évek óta nem láttunk edzőtermet, kozmetikust, manikűröst vagy éppen masszőrt. Kicsit sajnáljuk magunkat ezért, és, mi tagadás, előfordul, hogy esténként pityergünk a sorsunkon. De mi választottuk, nektek nem kell minket sajnálni. Az az idő, amit a főállású mamák a gyerek szunyókálása közepette (vagy amíg a kicsire a nagymama/bébiszitter vigyáz) magukra fordítanak, nos, az az idő nálunk nem létezik.
 |
Ellenben ott kompenzálunk, ahol tudunk. És nem vagyunk tökéletesek. Ebben sem. Van, aki elhalmozza a gyereket szükségtelen ajándékokkal, édességgel. Van, akivel a kicsi ha végre együtt vannak azt csinál, amit akar. És vannak olyanok is, akik azokban az édes órákban, amikor a gyerek nem bölcsődében vagy óvodában van, hanem a mamával, akkor olyan figyelemmel, türelemmel és intenzitással vannak együtt a csemetével, ami máshogy, másnak nem biztos, hogy sikerülne. Nem bekapcsolják a tévét, és leültetik elé a gyereket, hanem játszanak. És énekelnek. És táncolnak. És olvasnak, meg rajzolnak. Én a magam részéről igyekszem, nagyon igyekszem ez utóbbi munkásmamák közé tartozni. Nem meghallani, amikor az óvoda udvarán gunyorosan beszól a tökéletes anyuka, és nem mellre szívni az egyébként vigasztalónak szánt baráti megjegyzést, hogy nahát, én is bölcsis voltam, aztán mégis rendes ember lett belőlem. Ja, és nem fölhúzni magam azon, ha különböző szakértők, családterapeuták, pszicho- és szociológusok ellentmondást nem tűrve kijelentik, hogy hároméves koráig a gyereknek otthon a helye. Ha beadja, tönkreteszi. Először is, kedves szakemberek, kedves mártíranyák és tényleg kedves szerencsések, akik otthon vannak a gyerkőcökkel. Minden gyerek más. Minden család más. És mindenkinek más a sorsa. Arról nem is beszélve, hogy mindenkinek mást diktál a józan esze, a helyzete és a lelke.
Goti barátnőm otthon van a két gyerekével. Julcsi már ovis, de a féléves Balázzsal szinte minden percét együtt tölti. Néha bébiszittert hív, és elmegy tornázni. Vagy kozmetikushoz. Közben azon gondolkodik, hogyan lehetne hasznosítani kreatív energiáit a lakás négy falán kívül. Terveket sző, de egyelőre nem cselekszik, mert otthon akar maradni. Vannak barátnői, akik úgy csinálják, mint ő, és vannak, akik nem (mint például én). De nem ítélkezik, éli az életét. És elfogadja, hogy mások máshogy élik az övéket. Néha elbeszélgetünk arról, hogy kinek nehezebb, és jól kinevetjük magunkat, és ezt a jó magyaros önsajnálatversenyt. Aztán megyünk tovább, és tesszük a dolgunkat. Ő hazamegy, megölelgeti a kisfiát. Én pedig kicsit fájó szívvel bemegyek dolgozni, hogy aztán este negyed 9-kor lihegve beessek az ajtón, és összevissza csókoljam a krémillatú, frissen fürdetett babámat. De a két különböző forgatókönyv mögött két nagyon hasonló anyuka áll. Olyanok, akik a világon mindennél jobban szeretik őket: a gyerekeiket.
