Csáki Sándorné, Mariann szerint túl egyszerű kérdésfeltevés ez. Ennél sokkal bonyolultabb dolog szembesülni az öregedés jeleivel
A levele alapján fáradt, szomorú asszonyt várok, erre belép az ajtón egy csinos, negyvennek is alig látszó, mosolygós nő. Az első kérdés, amelyet Borival felteszünk neki: ezt hogy csinálja?
Mariann: Úgy, hogy boszorkány vagyok neveti el magát. Hetente kétszer tornázom, naponta két kilométert gyalogolok, és igyekszem sokat emberek között lenni. Egyszóval: nem adom fel! Pedig, ha körülnézek, lenne okom elkeseredésre. Nem könnyű manapság ötvenévesnek lenni. A lehetőségeink egyre szűkülnek, a munkaerőpiacon hallani se akarnak rólunk, pénze meg keveseknek van arra, hogy a szórakozást, amely pedig ebben a korban már mindenkinek kijárna, megvegyék maguknak. Miben lehet bízni? És én még azok közé tartozom, akik keresgélnek!
Lilla: Azt hinné az ember, azzal, hogy a gyerekek felnőnek, nem kell többé uzsonnát csomagolni, főzni, mosni, vasalni rájuk, anyagilag támogatni őket, fellélegezhet.
Mariann: Legalábbis a magazinok ezt üzenik. Csakhogy ez nem így van. Én korán szültem, így korán is maradtam egyedül a párommal. A gyerekeim külföldre mentek dolgozni, a lányom Amerikában, a fiam Londonban csinálta meg a szerencséjét. Talán titkon mi is azt sugalltuk nekik, hogy ez a jövő útja. Most azonban azt érzem, hogy egyedül maradtam. Az az egy-két telefonhívás hetente nagyon kevés ahhoz, hogy az utánuk maradt űrt betöltse. Egy pszichológus útmutatásainak segítségével sikerült csak megbékélnem a helyzettel. Egy előadásán rávilágított, hogy nem szabad magunkhoz láncolni a gyerekeinket, és ezzel megtanított az elengedésre. De a mellettem ülő húszéveseknek is tükröt tartott: milyen érzés anyalélek-gyilkosnak lenni?
Máig nem tudom eldönteni, jól van-e ez így. Nekem is adódott annak idején lehetőségem arra, hogy kint maradjak Nyugaton, de nem tudtam itthon hagyni az anyukámat, aki egyedül nevelt fel bennünket. Ma más világ van, a fiatalok nem temetik el az énjüket húszévesen, ahogy én tettem.
Bori: Én csodálom a ti nemzedéketeket. A végsőkig támaszt nyújtotok idősödő szüleiteknek, gyakran erőn felül segítetek a gyerekeiteknek, ugyanakkor pedig igyekeztek nagyvonalúan útjukra bocsátani őket. Tartok tőle, hogy ezt az én generációm már nem fogja ilyen önzetlenül megtenni.
Mariann: Ennek ellenére időnként mégis feleslegesnek érzem magam. Ha a munkám nem lenne, nem is tudom, mit csinálnék! Pedig hányan, de hányan vannak körülöttem, akik kallódnak! Eltartják őket, vagy csak vegetálnak, mert a munkaerőpiacon nincs szükség rájuk. Múltkor tettem egy kísérletet az interneten. Jelentkeztem néhány álláshirdetésre, de válaszra se méltattak. Aztán letagadtam először öt évet, majd tízet, végül a harmincöt éves nő levelére jelentkezett egy munkaadó. Kérdem én, miért? Hiszen annyi tapasztalatot halmoztunk fel, mit kezdjünk magunkkal a nyugdíjig? Magam is voltam válságban, negyvenkét évesen, amikor megszűnt a cég, amelynél tizenhat évig dolgoztam. Érett fővel állásinterjúkra kellett járnom, ahol az iskolából frissen kikerült húszévesekkel kellett megmérkőznöm. Természetesen mindig őket vették fel. Akkor kértem először segítséget. Egy végtelenül türelmes ideggyógyásznő húzott ki a gödörből. Azóta is ő a példaképem. Még ma, közel a hetvenhez is tanul, képzi magát. Szerencsére én is mindig egy lépéssel magam előtt jártam. Több tanfolyamot is elvégeztem, és megtanultam kezelni a számítógépet. De a korombeliek közül keveseknek jutott erre energiája.
Lilla: Hihetetlen, hogy ebben a nagy akadályversenyben még önmagad karbantartására is maradt időd! Gondolom, így sikerült megküzdened a változókori tünetekkel.
Mariann: Sajnos, hormonpótlás nélkül így sem ment. A ciklusom elmaradása után néhány hónappal hirtelen romlani kezdtek a laboreredményeim, felment a koleszterinszintem, és kimutathatóan meszesedni kezdtek az érfalaim. Kétségbeesésemben beszedtem a tablettákat. Az orvos ugyan előrelátóan intett, hogy ne olvassam el a mellékhatásokról szóló figyelmeztetést, de én nem fogadtam szót. El is ért egy pánikroham. Aztán mégis úgy döntöttem, vállalom a kockázatot. Tisztában vagyok vele, hogy örökre nem odázhatom el a menopauzát, de így talán nyerek még egy-két évet. Arról nem is beszélve, hogy egyetlen munkaadó sem tűri a megőszült, klimaxos tünetekkel küszködő öregasszonyokat az íróasztal mögött.
Bori: Ijesztő, amit mondasz, de igaz. A mi kultúránk a nőket, koruk előre haladtával egyszerűen diszkriminálja. Kérdem én, hol jut eszébe egy munkaadónak egy negyvenöt év körüli férfit csak azért utcára tenni, mert őszül a halántéka vagy súlyfeleslege van? A legszebb férfikorban van, nem igaz? Egy ilyen korú nő azonban már kénytelen festeni a haját, eszeveszetten fogyókúrázni és hormonokkal belenyúlni a szervezete működésébe, hogy versenyben maradhasson. Sajnos, ez kortünet. De míg Amerikában a nők mintegy hetven, Japánban csak harminc százaléka szenved a változókori tünetektől. Hogy lehet ez? Mégsem pusztán a hormonháztartás egyensúlyának megváltozásáról van szó, hanem egy nagyon erős kulturális beidegződésről is? A mi civilizációnk azt sugallja, hogy az idősödő nő értéktelen. Ezért próbáljuk meg eltitkolni, elodázni a jeleket, és persze még jobban szenvedünk miattuk, hiszen például az ilyenkor keletkező zsírpárnák a petefészkek csökkenő ösztrogéntermelését veszik át!
Lilla: A leveledben azt írtad, boldog párkapcsolatban élsz. Ez sem segít?
Mariann: De igen. Bár harmincévi közös munka, erőfeszítések, gyereknevelés után ott maradni kettesben, nem könnyű. Az ember szinte rácsodálkozik a párjára: ki ez az ember? Mi a férjemmel igyekeztünk újra felfedezni egymást, sokat beszélgetünk, gyakran járunk gyógyfürdőkbe, sétálunk, barátkozunk. Ő vigyáz rám, én vigyázok rá. Nem főzök például csülkös bablevest, mert nem szeretném, ha idejekorán elvinné egy infarktus. Van egy mondás: A férfi mindig úgy néz ki, ahogy a nő, aki mellette van. Hát, ránk eddig még mindig azt mondták: fiatalabbnak néztek ki a korotoknál! Szóval jól vagyunk
Én mégis gyakran azt gondolom, többet kéne kihozni az életemből.
Lilla: Nem próbáltál eljárni valamilyen női közösségbe? Időnként jót tesz, ha az ember megoszthatja valakivel a problémáit.
Mariann: Hiszen ezen fáradozom! Szerettem volna például virágkötő-tanfolyamra járni, de nem tudtam kifizetni. Kerámiázni is lett volna kedvem, de az is nagyon drága. Maradt a torna, de még ide is nehezen tudok magammal vonszolni valakit. Az ismerős asszonyok mind azzal jönnek, hogy nem érnek rá ilyesmire! Én azt hiszem, azért, mert még nem tisztázták magukban, hogy önmagukra is kellene időt, energiát fordítaniuk. Az én nemzedékem ehhez nem szokott hozzá, talán még szégyelli is. A menopauza-ambulancián például mit hallok? Ott még ilyen fiatal nőt nem láttak, mint én! Sokan csak akkor fordulnak ugyanis orvoshoz, amikor már annyira felerősödnek a panaszaik, hogy a csontritkulástól járni is alig tudnak. Itt lenne az ideje, hogy e tekintetben is a sarkunkra álljunk!
Bori: Öröm látni, mennyi életerőt, energiát őriztél meg magadban, pedig ahogy elmondtad, nem volt könnyű. Tanítani kellene, ahogy ezt a krízishelyzetet te kezeled. Ugyan én remélem, hogy ha odakerülök, sikerül majd hormonpótlás nélkül átvészelnem ezt az időszakot, de szavaidból érzem, hogy jól megfontolt döntés volt ez részedről. Vállaltad az esetleges kockázatokat, és én biztos vagyok benne, hogy ez a néhány év, amit ennek segítségével ilyen energikusan és pozitívan élsz meg, erőt ad majd a későbbiekhez is.
Ha szeretnéd megosztani velünk bármely nőiséggel kapcsolatos problémádat, kérünk, jelentkezz a következő e-mail címen: l.koronczay@sanomabp.hu, vagy írj levelet a Nők Lapja címére: 1554 Budapest, Pf.64. Szeretettel várunk! Az eheti, 48. számú Nők Lapjában többek között az alábbi témákról is olvashatsz: Keleti Andrea: két gyermek táncos lábú anyukája átült a túloldalra, versenyzőből zsűritag lett |
