Robin olyan természetesen mutatja meg a skóciai Sterling család ősi kastélyának képét, mint én a nagyapám kis présházáról készült kopott fotót. Ő ugyanis tőről metszett skót nemes, aki Londonban cseperedett, de már régóta Magyarországon lakik. Nem tanult meg igazán a nyelvünkön, bár szinte mindent ért, és a legváratlanabb pillanatokban olyan szavakkal lepi meg az embert, mint csavarhúzó, gerenda vagy épp kúpcserép.
Egy skót lovag Tiszainokán
 |
Egy pesti alternatív szórakozóhelyen ismerte meg Györgyit, a frissdiplomás tanárnőt, valamikor a múlt évezred végén.
– Őt is „ejtette” valaki, engem is, összejöttünk – emlékszik vissza a kezdetekre Györgyi. Egy darabig együtt csavarogtak, aztán külön is, később újra egymás mellett találták magukat, és rájöttek, hogy ez már így is marad. Londonban éltek öt éven át. Szép sorban jöttek a gyerekek: Letícia, Zsuzsa, Gáspár. A legkisebb, Béla születése után úgy gondolták, ideje Magyarországra költözni. Jöttünk, mint egy cigánykaraván – nevet Györgyi, majd kifut, és hozza a fényképeket hatukról. Jönniük kellett, mert bántotta, hogy a gyerekek nem beszélnek szépen magyarul. Letícia hétéves volt, a legkisebb nyolc hónapos, amikor megérkeztek, és két hónap sem kellett ahhoz, hogy a három nagyobb tökéletesen, akcentus nélkül szólaljon meg az anyanyelvén.
Robin jól érzi magát a pusztán. Londoni létére évek óta arról álmodott, hogy vidékre költöznek. Festőművészként is fontos volt számára, hogy olyan helyen éljen, ahol nagy, szabad terek veszik körül. Egy ismerősük ajánlotta ezt a Tisza menti kúriát. Hatalmas műtermet épített. Az ajtókat, ablakokat, a kis vaskályhát mind kéz alatt vette, ahogy ő mondja, „lomiból”.
A két kisebb gyerek még a szomszédos faluba jár általános iskolába. A nagylányok már Kecskeméten tanulnak az angolkisasszonyoknál, hét közben kollégisták. Természetesen kétnyelvűek, apjukkal angolul, anyjukkal magyarul beszélnek. A fiúk számára nem találtak még olyan kollégiumot, ahová már negyedik után is felvennék a gyerekeket. Robin családjának férfi tagjai több generáció óta egy patinás angol intézmény bentlakó diákjaként cseperedtek. Szerinte Gáspárnak és Bélának sem ártana, ha folytatnák a hagyományt. A tervnek több akadálya is van, melyek között tekintélyes szerepet tölt be a pénz, ám ennél is komolyabb akadály az anyai szív. Györgyi el se tudja képzelni, hogy bújós, szeretetéhes kisfiát egy angol fiúkollégiumba küldje. Robin nem tartja rossznak az ötletet, ő jól érezte magát annak idején.
Furcsa, de kettőjük közül Robin találja fel magát igazán a világtól elzárt, háromszáz lelkes alföldi faluban. Fest, javítgatja a kúriát, élvezi, hogy együtt él a természettel. Azt mondja, mi magyarok tele vagyunk titkokkal. Számára egy színes savanyúságokkal, befőttekkel megtömött éléskamra csaknem misztikus élmény. El is meséli, milyen boldog volt, amikor először látott ilyet egy pesti barátjánál. „Spájz”, ejti ki a bűvös szót, még most is átszellemülten.
Györgyi viszont sokkal magányosabb Tiszainokán, mint annak idején idegenként Londonban volt. Mindkettőjüknek hiányzik a társaság, a helyek, a fórumok, ahol szót válthatnának egymással az emberek. Mi hiányzik számára leginkább Angliából? – kérdem Robint, mire azonnal rávágja: a köd. Nézem, viccel-e, de teljesen komoly. Majd néhány másodperc múlva hozzáteszi: és a krikett. Így tavasszal meg is alakítja az inokai krikettcsapatot.
„Japánban mindketten feketebáránynak számítunk!”
 |
Egy kóruspróbán találkozott a japán Numami Aki és a magyar Bonecz Ervin. A kilencvenes évek elején még meglehetősen szokatlan látványnak számított a kézen fogva sétáló magyar fiú és japán kedvese. Azóta már jóval kevésbé bámulják meg őket az utcán.
– Numami zenét tanult Japánban, ott ismerkedett meg a Kodály-módszerrel. Azért jött Magyarországra 1989-ben, hogy itt folytathassa zenei tanulmányait. A véletlen folytán közös kórusba kerültünk – kezdi megismerkedésük történetét Bonecz Ervin. – Első látásra erős volt köztünk a szimpátia, de csak kilencvenháromban mélyült el a kapcsolatunk. A legtöbb nehézség a környezetünk, a családjaink hozzáállásából adódott. A japánokat kifejezetten zárkózott emberekként ismerik, akik nem kedvelik a külföldieket, mégis a feleségem családja fogadott be könnyebben engem. Az én szüleimnek sokkal több idő kellett ahhoz, hogy megbarátkozzanak a japán menyükkel – meséli Ervin, aki azt mondja, édesanyja viselte a legnehezebben, hogy nemcsak nem magyar, de még csak nem is európai feleséget választott.
– Amikor Numami hazautazott Japánba, én is utánamentem, de csak három hónapig maradtam. Nagy a különbség a két ország között, úgy éreztük, a feleségemnek könnyebb lesz beilleszkednie itthon, mint nekem Japánban. A két kultúra közti különbség talán a párkapcsolatok, a férfi-nő viszony és a gyereknevelés terén a legnagyobbak. Ezek miatt, ha kétévente Japánba utazunk, mindkettőnkre afféle feketebárányokként tekintenek. Mondok egy példát: egy bevásárlóközpontban vártunk a liftre a feleségemmel, és néhány japán nővel. Kinyílt az ajtó, én félrehúzódtam, hogy előreengedjem a nőket, ők pedig csak álltak, percekig. Arra vártak, hogy én, a férfi, belépjek végre a liftbe, mert ők csak utánam szállnak be. Szerencsére a feleségem könnyen alkalmazkodott a magyar szokásokhoz. Japánban a nőnek az a dolga, hogy kiszolgálja a férjét, egész nap otthon legyen, vezesse a háztartást, nevelje a gyerekeket. A férj korán reggel elmegy dolgozni, és csak este tíz körül megy haza. Ez egyikünknek sem szimpatikus, én is kiveszem a részem a házimunkából, és Numami is dolgozik, mint bármelyik magyar asszony. De én is sokat vettem át a keleti kultúrából. Például, a japánok jóval távolságtartóbbak. Ha megismernek valakit, még a sokadik találkozás után sem bizalmaskodnak, és ezt a néhány lépésnyi távolságot ma már én is megtartom. Ha bemutatnak nekem valakit, gyakran nem nyújtok kezet, csak meghajlok. Úgy érzem, ez a mozdulat néha nagyobb tiszteletet fejez ki, mint egy kézfogás.
Ervin felesége jól beszél magyarul, és Ervin is mindent megért japánul, de a beszéd és az olvasás már nehezebben megy neki. Nem így van ezzel a fiuk, Bonecz Bendegúz Ken.
– A fiam mindkét kultúrát ismeri, mindkét nyelven beszél, és jól tud olvasni japánul is. Azt hiszem, annak, hogy a szülei ennyire eltérő világból jönnek, csak az előnyeit érzi. Egyrészt perfektül beszéli a két legnehezebb nyelvet, másrészt sokkal toleránsabb, segítőkészebb, megértőbb, mint a magyar barátai. A gyereknevelésben is van egy nagy különbség a japánok és a magyarok között: a szigetországban nem divat a testi kontaktus, még családon belül sem. Tehát a szülők nem simogatják, nem ölelgetik, nem puszilgatják a gyerekeiket. Anyósom nem is tud mit kezdeni azzal, amikor a fiam a nyakába ugrik. Numaminak viszont az a természetes, hogy babusgatja a gyereket.
„Az működik, amit az ember szeretne, hogy működjön”
 |
Széchy Sándor több mint másfél évtizede foglalkozik Indiával. Nem csoda hát, ha feleséget is onnan választott magának.
– Tizenkét éve utaztam ki először. Subangival egy rendezvényen találkoztunk, és pár nap alatt el is döntöttük, hogy összeházasodunk. Ott nincs „járás”, nincs mód ismerkedni, a hagyományok szerint először egy pap nézni meg, hogy a horoszkópok szerint összeillik-e a pár, ha igen, a következő lépés a házasság.
Sándornak nem volt furcsa, hogy kimaradt az ismerkedés, szerinte az attitűd, a hozzáállás a meghatározó: az működik, amit az ember szeretne, hogy működjön. Talán van is ebben sok igazság, tény, hogy Indiában nagyon kevés a válás. Igaz, egész életre szóló bélyeget is jelent, ha valaki fölbontja a házasságát. Nem véletlen, hogy a magas iskolai végzettségű indiai nők körében nagyságrendekkel többen merik ezt megtenni.
– Kint nagyon nehezen tudtam volna munkát kapni, ezért úgy döntöttünk, Magyarországon fogunk élni, én a házasság után vissza is jöttem – folytatja Sándor. – Subangi praktikus okokból még maradt kilenc hónapig. Ezalatt leveleztünk – próbáltam kicsit fölkészíteni az itteni szokásokra. Itthon aztán gyorsan akklimatizálódott – eltekintve attól, hogy az első héten csak pattogatott kukoricát evett és kólát ivott. Az étel kérdése volt a legnehezebb, abban az időben nem voltak indiai boltok, az alapanyagokért negyedévente Bécsbe mentünk ki. A magyarok öltözködési szokásain eleinte mindig megrökönyödött: a rojtos szárú farmer, a rövidnadrág, az ujjatlan póló szóba se jöhetne nála, de mivel ez nekem sem stílusom, nem jelent gondot. Érdekes, hogy én szívesebben élnék kint. Nagyon szeretem Indiát. Ott minden sokkal élőbb, a spiritualitás áthatja a mindennapi életet is, az anyagi javak egyáltalán nem fontosak. A feleségem viszont – talán a kényelem, a higiénia miatt – maradna. Van egy két és fél éves lányunk és egy két és fél hónapos fiunk. Kikötöttük, hogy Subangi csak hindiül fog beszélni a gyerekekkel, de sajnos, sokszor egyszerűbb magyarul, amit a feleségem is tökéletesen beszél már. De a rajzfilmek például hindiül mennek.
Nem tudom, valaha is éreztem-e, hogy az eltérő kulturális háttér bonyolítaná a kapcsolatunkat, sokszor inkább egyszerűsíti. Például sok apuka megirigyelhetné a helyzetemet, hiszen a mi lányunk valószínűleg nem randizgathat majd tizennégy évesen. A hagyomány ilyenkor kifogásnak sem rossz – teszi hozzá nevetve.
Most már csak az a kérdés, ha nem járhat majd senkivel a lány, akkor kiházasítják-e Sándorék 14 év múlva, hiszen Indiában a legújabb fölmérések szerint átlagosan 16,4 évig hajadonok a nők. Egy évtized múlva rákérdezünk…
A másság jelentőségét nem szabad túlbecsülni
 |
A japánok a zárkózottságukról, az indiaiak nyitottságukról „híresek”. Ez természetesen kihat a személyiségre is, van, aki könnyebben, van, aki nehezebben idomul. Mégis, ha alaposabban megnézzük, mindkét kultúra képviseltje hasonlóan alkalmazkodott a magyar viszonyokhoz. Mi lehet a titka, hogy jól működjön két eltérő hagyományokkal rendelkező ember kapcsolata, kérdeztük Nyguyen Luu Lah Anh-tól, aki az ELTE Interkulturális Pszichológiai és Pedagógiai Központjának egyetemi docense. Tizenhat évesen jött Magyarországra tanulni, férje – két gyermekének apja – magyar.
– Nem hiszem, hogy nagy különbséget kellene tenni magyar-külföldi párkapcsolat és magyar-magyar közt. A férjem szokta mondani viccelődve, hogy az előző magyar partnereivel nagyobb kulturális különbség volt köztük, mint kettőnk közt. Az biztos, hogy a háttér meghatározó lehet két ember kapcsolatában. Mivel a nő főz, neveli a gyerekeket, szervezi az ünnepeket, általában erősebb lesz az általa hozott vonal. Nálunk is először vietnamiul szólaltak meg, és pálcikával ettek a gyerekek.
A kulturális különbségeket nem szabad túlhangsúlyozni – az egyén adottságai meghatározóbbak. De nagyon fontos ismerni a másik kultúráját, ezáltal jobban megérthetjük választottunkat is. Én például most Pityke őrmesterrel ismerkedem, a férjem imádta, most megvette a gyerekeknek, megnézem, ezáltal a párom múltja is ismerősebb lesz. A kultúra látható jegyei – öltözködés, evési szokások, nyelv – mind csak a jéghegy csúcsa, meghatározóbb dolgok a normák, az elvárások, amelyek rejtve vannak. A férjem mondja, hogy a gyereknevelés kapcsán felszínre kerül bennem sok vietnami tulajdonság, például hogy érzelmi szimbiózisban élek a gyerekeimmel. De szerintem ez nem feltétlen onnan adódik. Az biztos, hogy nálunk mások a családi elvárások, például elsődleges az idősek iránti tisztelet. De ilyen eltérés fölmerülhet azonos kultúrából származó pároknál is. A közös gyerek sokat segíthet az idegen kultúrából jött szülőnek a beilleszkedésben. Én korábban is ismertem az itteni ünnepeket, a barátaimmal ajándékoztuk is egymást karácsonykor, de nem jelentett igazán sokat. Most a gyerekeimmel jobban beletanulok a magyar szokásokba. Járunk például piciknek való zenés foglalkozásra is, az énekeken, mondókákon keresztül sokat megérzek a nyelv által hordozott, másképpen elmagyarázhatatlan dolgokból.
Egyetlen nagy görög-magyar-osztrák kavalkád
 |
Magyarország főképp a rendszerváltás óta számtalan külföldinek ad otthont, sőt, van olyan pár, akik annak ellenére nálunk telepszenek le, hogy egyikük sem magyar. Bizonyos szempontból lényegtelen is, ki honnan származik, az a jó, ha sokszínű az ország, Amerikában szokták mondani: „kifordítva úgyis mindenki rózsaszín”.
Eleni Korani és Ernst Wastl – a belvárosi előkelő Ernst Galéria tulajdonosai – egy repülőgépen ismerkedtek meg. Ernst szerint első látásra szerelem volt, Eleni szerint másodikra, mert amikor találkoztak, ő éppen a haldokló nagypapájához utazott Görögországba, és más gondja volt, mint a szerelem.
Eleni szüleit a politika vihara sodorta – gyermekekként – Magyarországra. Kultúrájukat, nyelvüket megőrizve éltek itt. Eleni görög meséken, görög nyelven nevelkedett. Aztán átváltott a magyarra, amely második anyanyelve lett. Sőt, egyre inkább az első. Magyarul tökéletesen beszél, mint mondja, csak néhány régies szónál akad el. De a göröggel sem könnyebb – az anyaországban kissé avíttasnak hangzik a beszéde.
Amikor Ernsttel összekerültek, az angol volt a közös nyelv, aztán egyre inkább a magyar – és a többi…
– A szüleimmel görög-magyar keveréknyelven beszélünk. Hasonlóképpen angol-magyarul a férjemmel. De valamennyire értek németül is, bár nem tartozik a kedvenc nyelveim közé. Régebben kifejezetten utáltam. Ha van destinym, akkor ez az, hogy éppen egy osztrák férfiba szerettem bele. Ernst ragaszkodott ahhoz, hogy a gyerekekkel görögül beszéljek. Azt mondta, a görög lesz mindig a leggyengébb nyelv az életükben, mert ez az a kultúra, amelyik a legkevésbé van itt Magyarországon. Németül majd megtanulnak az osztrák iskolában, vagy ahová éppen mennek. Nekem már a terhességem alatt testi-lelki stresszt okozott a gondolata is annak, hogy majd görögül kell beszélnem a gyerekeimmel. Annyira magyarul gondolkodtam. Görög meséket is mondok nekik, meg magyar meséket is. Nagyon sok görög dalt hallgatunk. A zene az, amely a kultúrát nagyon szépen belénk tudja plántálni. Odakint mindenhol görög zenét hallani – a boltokban, az utcákon.
A házaspár öt és fél éves kislánya háromnyelvű – görög, magyar és német –, a hároméves kisfiú most tanulgat magyarul.
– Olyan megható, hogy Ernst görögül beszél hozzá! – mondja Eleni. – A lányom kiválóan tud magyarul is, de amikor itt van az üzletben, és hallja, hogy én a munkatársaimmal magyarul beszélek, görögül szól hozzám. Régebben próbálkozott a magyarral, de rászóltam: tudod, mi görögül beszélünk! Mostanában is próbálkozik néha, hogy váltsunk magyarra. De azt például tudja, hogy a kicsi nem nagyon értené, úgyhogy hozzá mindig görögül beszél.
Érdekes elképzelni, hogyan is zajlik Eleniéknél a családi kommunikáció, és hogy vajon nem okoz-e ez feszültséget annak, aki ebben a nyelvorgiában mindig valamelyik számára idegen nyelvet kénytelen használni: a családapának. Eleni szerint Ernstnek csak a kisfiúval nehéz kommunikálnia, hiszen Maxi erős akcentussal beszél magyarul, németül pedig semennyire sem.
Ernst nem tagadja, hogy nem könnyű a helyzete. Szerencsére ő amúgy is alapvetően keveset beszél, teszi hozzá nevetve.
– Régen nagyon zavart a férfi-nő kapcsolatban is, hogy nem tudtam finomságokat mondani – express myself. Ma már csak nagyon ritkán van ez. Ami most kicsit zavar, hogy a kisfiammal nehéz magyarul beszélnünk. Ő nem olyan gyors, mint a lányom, aki ilyenkor már németül, magyarul és görögül is beszélt. De nem akarok még egy nyomást rátenni Maxira, hogy még egy harmadik nyelvvel is kelljen vesződnie. Eleninek biztos könnyebb, hiszen neki a magyar anyanyelve, nekem viszont nehezen megy. De ha megyek Ausztriába, rövid idő nagyon jó, de már nem vagyok otthon. Az, hogy nem jól fejezem ki magam, akkor probléma, amikor konfliktus van. Kezdjem el németül magyarázni szituacion?!
– Szerencsére én nem vagyok veszekedős – veszi át a szót Eleni. – Ernst bármit mondhat, és bárhogyan, én nem válaszolok – mondja nevetve.
– Régen sokat keseregtem amiatt, hogy nehezen értetem meg magam – vallja be Ernst –, de aztán rájöttem, attól nem lesz jobb. Bécsinek születtem, és úgy is fogok meghalni, de ez az otthonom most. És lehet, hogy néha morgok a magyarokra, de sok tekintetben már én is magyar vagyok.
– Szinte nincs is itt olyan ember, aki tisztán magyar lenne – teszi hozzá Eleni. – Magyarország igazi olvasztótégely volt az utóbbi másfél évszázadban. Itt aztán mindenféle vér folyik az erekben: német, balkáni, zsidó, görög. És Budapest is igazi kavalkád. És mi a részei vagyunk ennek.
