Nemrégiben még Gabriella volt a neve, s hivatalosan lány volt, bármennyire érezte, sőt, tudta, hogy a női testben férfilélek él. De milyen élet volt az… fáslikkal lapította le a melleit, a lányok tetszettek neki, gyűlölte a menstruációját, és úgy gondolta, ha már testben nem lehet férfi, akkor nincs miért élnie. Számos öngyilkossági kísérlet és önpusztító életmód után megcsillant a remény. Gabriellából hivatalosan is Gáborrá válhatott, és elkezdődött az átoperálás: műtétek sorozata várt rá. Aztán elakadt a sorozat, és ő most átmeneti állapotban van. Lassan kezd beleőrülni…
„Éva, te vagy az utolsó mentsváram. Ha te sem tudsz segíteni, inkább a halált választom, mert nem bírom elviselni, hogy „alul” még mindig nő vagyok, holott hivatalosan végre férfiként élhetek. Mégsem találok olyan orvost, aki elvégezné az utolsó – bár biztosan legbonyolultabb műtétet –: a férfi nemi szerv kialakítását. Minden vágyam, hogy végre állva pisilhessek, odaállhassak a nyilvános vécékben a piszoárhoz, és ne kelljen napi tíz órát visszatartanom a vizeletemet…” Ez csak egy rövid idézet Gábor leveléből. Most itt ülünk, a szerkesztőségben, ahová a húgával érkezett. Gábor huszonhét éves, és már egészen pici korától (amikor még Gabriella volt a neve) tudja, érzi, hogy ő valójában fiú.
Egyébként úgy is néz ki, mint egy fiatal férfi, fiúsak az arcvonásai, férfias a csontozata, széles a válla, keskeny a csípője. Öltönyt, nyakkendőt visel. A hangja kicsit kamaszos, de alig nőtt ki még ő maga is a serdülőkorból.
– Emlékszem, gyermekkoromban mindig üvöltöttem, ha édesanyám szoknyát akart rám adni – mosolyog. – Ő persze ezt egy kisgyerek szeszélyének fogta fel, mint ahogyan azt is, hogy sosem babáztam, hanem a kard, a pisztoly, az autó jelentette számomra az igazi játékot. A legrosszabb az volt, hogy tizenhárom éves korom körül kristálytisztán tudatosult bennem: én fiú vagyok, s nekem a lányok tetszenek. Ekkortól kezdtem igazán rossz viszonyba kerülni a testemmel, hiszen elkezdett növekedni a mellem, és ettől nagyon megijedtem. Aztán rátaláltam a megoldásra: fáslival teljesen leszorítottam, hogy egészen laposnak látszódjon a mellkasom.
„A legnehezebb a menstruáció volt”
– Mi, édesanyámmal már nagyon korai szakaszban sejtettünk valamit – szól közbe Gábor huszonöt éves húga. – Bár inkább azt hittük, hogy leszbikus hajlamai vannak a testvéremnek, arra egyáltalán nem gondoltunk, hogy transzszexuális. Néha, amikor láttuk, hogy igazán fiúsan évődött egy-egy lánnyal, biztattuk, mondja el nekünk, ha van valami mondandója, mi akkor is fogjuk őt szeretni, ha ő „más”, mint amilyen a többség, és talán számára lesz könnyebb, ha valakivel megoszthatja az érzéseit. Idővel el is mondta. Anyuval mi megértettük, de apunak sok-sok év kellett, hogy elfogadja: a testvérem nem olyan, mint egy „normális” lány. Talán apu sosem fogadta volna el ezt, de az idősebb testvérünk sajnos, néhány éve motoros baleset áldozata lett, és akkor apu megértette: az életben ezek az igazi fájdalmak és veszteségek, s nem az, ha az egyik gyereke „másmilyen”.
– A legnehezebb időszak akkor kezdődött az életemben, amikor menstruálni kezdtem – folytatja tovább a történetet Gábor. – Őrjítő volt, hiszen úgy éreztem, fiú létemre nem történhet meg velem olyasmi, mint a lányokkal… Éppen elég baj volt nekem, hogy a nemi szervem nem olyan volt, mint a fiúké. De a menstruációm gondolatával évek alatt sem tudtam megbarátkozni, az italhoz, kábítószerhez menekültem, bármit kipróbáltam volna, csak hogy elfeledkezzem a valós világról. Nem akartam élni, nem találtam a kiutat, rengeteg öngyilkossági kísérletem volt.
Aztán „csoda” történt: Gábor – az akkori barátnőjével – látott egy tévéműsort, amelyben egy hozzá hasonló férfi mesélte el névváltoztatásának, átoperálásának történetét. Gábor előtt megcsillant a remény: ha másnak sikerült, neki miért ne sikerülhetne? Elkezdett érdeklődni, miként járhatja be ő is a férfivé válás útját. Pszichológusoknál, igazságügyi pszichiáter szakértőnél kellett kezdenie, ahol a húgnak és az édesanyának is mesélnie kellett Gábor (akkor még Gabi) gyerekkori szokásairól.
– Bennem legerősebb nyomot az hagyott, hogy a testvérem annyira utálta, hogy menstruált, hogy a végén már pszichésen elérte, hogy havi egy-két napra csökkenjen a vérzése – mondja a húg. Közben Gábor előveszi a műtétsorozatot engedélyező papírokat. Az egészségügyi minisztériumi engedélyben ezt olvasom: „Megállapítom, hogy fent nevezett a pszichoszexuális fejlődési zavar következtében transzszexuális jellegű személyiségzavarban szenved. Genetikailag és biológiailag női testhez férfi identitástudat társul. A rendelkezésemre álló dokumentációk alapján szakmailag indokolt a beteg nemének és névváltoztatás iránti kérelmének elfogadása.”
„Félig kész” és boldogtalan
– Elsőként a nevemet változtathattam meg, miután megkaptam a szükséges engedélyeket. A névváltoztatással egy időben új életet kezdtem, új munkahelyet kerestem, és megszakítottam a kapcsolatot azokkal a távoli ismerőseimmel, akik Gabiként ismertek, csak a családtagokkal és néhány baráttal maradtunk közel egymáshoz. Boldog voltam, bár csak a nevem változott meg, mégis úgy éreztem: elindultam a férfivé válás útján!
Ezután jöhetett az első műtét: az emlőplasztika. Férfiasan laposra operálták Gábor mellét egy kétórás bevatkozás során. Gábor rendkívül boldog volt, de a nagyobb műtét még várt rá: a méh- és petefészek-eltávolítás.
– Az utóbbi műtétet is jól viseltem, hiszen tudtam, ez egy újabb lépés a célom felé. Huszonöt éves voltam, és végre úgy látszott, hamarosan megvalósulhat az álmom, és a testem harmóniába kerül a lelkemmel… Akkortájt találtam rá a barátnőmre is, akivel azóta együtt is élünk, és ő abszolút a férfit látja bennem, annak ellenére, hogy a szexuális életünkben nem tudok száz százalékig férfiként közreműködni. De a barátnőm ezt megérti, és nem is ezt várja tőlem… Közösen reméltük, hogy a méheltávolítás után, amint regenerálódik a szervezetem – az orvosok egy jó év várakozást javasoltak –, sor kerülhet az utolsó operációra: a férfi nemi szerv kialakítására is.
Aztán erre mégsem került sor. Egyrészt az Országos Egészségügyi Pénztár 2007-ben már nem finanszírozta száz százalékban ezeket a beavatkozásokat, de Gábor nem is ezt panaszolja. Hiszen ő saját költségére is elvégeztetné a műtétet, de nem talál olyan orvoscsapatot, amely vállalná. Próbálkozott néhány plasztikai sebésznél és urológusnál, de ők nem vállalták a – Magyarországon ritkaságszámba menő – műtétet, vagyis a pénisz kialakítását. Úgyhogy most „félig kész”, átmeneti állapotban él immár két éve: se nem férfi, se nem nő. És egyre boldogtalanabb…
– A szüleimmel anyagilag is támogatnánk a testvérem műtétjét, akár a kocsimat is eladnám, mert látom, hogy egyre kilátástalanabb a helyzete – mondja a húg. – Én is egyre-másra járom a plasztikai sebészek rendelőit, de azt mondják, ez egy bonyolult műtét, amit igazán jól urológusok végeznének el, de utóbbiak is elzárkóznak, nyilván jogosan, hiszen nem hinném, hogy mindennapos kérés lenne a miénk. Az a klinika, amelyik a tévében látott fiút átoperálta, azt a választ adta, hogy már nem foglalkoznak ilyen műtétekkel. De akkor mi lesz a testvéremmel? Örökre átmeneti állapotban marad? Biztos, hogy ezt nem bírja még éveken át, hanem újra megkísérli majd az öngyilkosságot…
– Nehogy félreérts, nem a szex miatt szeretném ezt az utolsó műtétet, hiszen azt is tudom, hogy talán a péniszem nem funkcionálna úgy, mint aki fiúként született – mondja Gábor. – A péniszre azért lenne szükségem, hogy ne undorodjak a testemtől, ne úgy lássam magam, mint aki „félbemaradt”, hiszen ez az állapot nekem egyre komolyabb önelfogadási zavart okoz. Egyetlen vágyam, hogy végre állva pisilhessek, mint a többi férfi…
(Mi lesz Gáborral? Lehet-e belőle „igazi” férfi? Van-e lehetőség a műtétre, akár saját finanszírozásban? Ezekre a kérdésekre is választ keresünk, és a történetre hamarosan visszatérünk. Addig is várom e-mailjeiteket az e.fejos@sanomabp.hu címre.)
