Kreatív fegyencek

Ne legyenek illúzióink: a börtön szörnyű hely. Ez a feladata… Sivár épület, nyomasztó hangulattal, fullasztó levegővel. Szürke ruhás elítéltekkel, még szürkébb hétköznapokkal. Minden napirend szerint folyik, minden időhöz kötött, mindenhez engedélyt kell kérni. A háromfős cellák akkorák, mint egy lakótelepi konyha, a szórakozási lehetőségek… nos, fogalmazzunk úgy, hogy a rabok mindennek örülnek, ami egy kis változatosságot hoz az életükbe. Még egy számukra teljesen ismeretlen, kortárs képzőművészeti irányzat vándorkiállításának is.

A Budapesti Börtön és Fegyház falai sok mindent láttak már az elmúlt száz esztendőben, de olyan művészeti kurátorokat, akik a kortárs képzőművészetet szeretnék megismertetni a fegyencekkel, valószínűleg még soha. Márpedig néhány hónapja két elhivatott ember, Dárdai Zsuzsa és Saxon-Szász János, a MADI nevű geometriai képzőművészeti irányzat hazai képviselői bekopogtattak a börtön ajtaján, hogy meggyőzzék a vezetést: érdemes lenne kiállítást és egy hozzá tartozó képzőművészeti foglalkozást szervezni a raboknak. Még ideológia is van az elképzeléshez: a MADI (Mozgás-Absztrakció-Dimenzió-Invenció) szellemisége szerint felszabadítja a formákat, azaz segít nekik kitörni a megszokottság béklyóiból. Hol másutt lenne nagyobb hatása ennek, mint a lehető legzártabb világban? A intézet parancsnoka, Frank Tibor felkarolta az ötletet, így a hat hónapos engedélyeztetési eljárás után végül a műtárgyak elfoglalhatták ideiglenes szálláshelyüket a börtön protokolltermében. A kiállítás címe: Nyitott formák a zárt térben.

Üdítő, pogácsa, műalkotás

Mintha csak szürke textilbe bújtatott robotok lennének, kettes sorokban vonulnak a rabok a kiállításra. Fegyelemhez vannak szokva. Egymással szemben a megnyitóra érkezett, maroknyi külsős vendég és a mintegy huszonöt fegyenc. Nehéz megállapítani, hogy kik vannak nagyobb zavarban.

Egyedül az intézmény parancsnoka tűnik nyugodtnak és kiegyensúlyozottnak, amikor elsőként mond köszöntőt: nagyon örül a kezdeményezésnek, és reméli, hogy a rabok mind a kiállítást, mind az azt követő gyakorlati foglalkozást élvezni fogják. Másodiknak Dárdai Zsuzsa kurátor asszony beszél, nem fogja rövidre. A téma a geometria, a szabadság, a kitörés, a bűn és a bűnhődés kapcsolata… Feltűnő, hogy míg a külsősök közül többen türelmetlenül toporognak, a rabok fegyelmezetten hallgatják, és még meg is tapsolják a kissé elvont előadást.

Harmadikként szól az egyik szponzor, Kőbánya polgármestere. Ő az önkormányzat munkájáról beszél. „Egy nemrég készül felmérés szerint a budapestiek szerint Kőbánya nem szép. Én ezt nem értem! Az elmúlt néhány évben hatalmas fejlődésen mentünk keresztül!” A rabok most először húzzák fel a szemöldöküket – a legtöbben több mint öt éve a rácsok mögött ülnek.

A beszédek végén a szürke ruhások végre megnézhetik a műveket. „Furcsa ez nekem. Nem ábrázol semmit. Szép is, színes is, de nekem nem mond semmit” – összegzi a többség véleményét egy bajszos rab, aki egyébként maga is festeget a cellájában, elsősorban bibliai témájú képeket. Ennek ellenére, amikor megkérdezem tőle, hogy megérte-e szerinte idehozni a kiállítást, határozottan bólogat: „Ebbe a terembe még sohasem engedtek be foglyot… Óriási élmény itt lenni. És az, hogy kaptunk mi is a pogácsából, meg az üdítőből… Jöjjenek máskor is!”

A legszebb a virágos bódé

A kiállítás (no meg a pogácsa és az üdítő) híre futótűzként terjed a börtönben, így másnap már több mint negyven rab érkezik megtekinteni a műalkotásokat. Ezúttal a több éve börtönben ülő szürke ruhások mellett civil ruhás foglyok is vannak. Róluk kiderül, ők a nemrég érkezett előzetes letartóztatottak.

– Melyik tetszik legjobban? – kérdezem a mellettem álló kopasz, mosolygós sráctól.

– Az a virágos bódé, ott kinn, az ablakon túl – kacsint rám –, az a tuti!

Mivel az utcára néző kijárati ajtó mellett állok, a civil ruhások többsége körém csoportosul. Néhányan nézelődnek, de a legtöbbjüket nem érdekli, mi van a teremben. Az ajtó üvegén át néznek kifelé, viccelődnek, majd – biztos, ami biztos – lenyomják a kilincset is, hátha nem olyan erős az a zár. A simlizésnek a nevelőtiszt szigorú tekintete vet véget.

Igyekszem elvegyülni. Bár legszívesebben a műalkotásokat elmélyülten figyelő rabokkal beszélgetnék, kétpercenként talál meg egy-egy előzetes letartóztatott azzal a szöveggel, hogy írjam meg, a fogva tartásuk módja nem felel meg az Európai Unió szabványainak. Az egyik azt mondja, róla azt is megírhatom, hogy ártatlan. Majd gondolkozik, és mosolyogva úgy dönt, maradjunk csak a fogva tartásuk körülményeinél…

Már épp temetném az egész „kiállítás a börtönben” gondolatot, mondván, semmi értelme, amikor észreveszem, hogy egyre többen beszélgetnek a művekről. A rabok. Kettesével-hármasával kritizálják az alkotásokat. A legtöbb vélemény megegyezik: „Nem igazán értem az absztrakt művészetet, de itt van egy-két vidám színű, sárga, narancssárga alkotás, ami nagyon tetszik. Szépen mutatna a cellában…” Egy cingár, szőke srác még ennél is többet lát egy damilhuzalokra kötött, apró lebegő kék kockákból álló kompozícióban: „Szerintem ez a legjobb. Tudja, kinn sokat kábítószereztem. Amikor erre a műre ránéztem, rögtön tudtam: ha most be lennék tépve, akkor biztos fantasztikus figurákat látnék bele…”

Kreatív rabok

A kiállítást követően a kiválasztott kevesek Saxon-Szász János képzőművésszel a börtön kultúrtermébe vonulnak, ahol végre részt vehetnek az áhított gyakorlati foglalkozáson. Ez az a pillanat, amikor is a pártatlan szemlélő megnyugszik: ennek az egésznek igenis van értelme. A rabokat színes papírok, ragasztók, ollók (külön engedéllyel) várják, és végre kiélhetik saját kreativitásukat is. A magányába belefásult embereken látszik, feldobja őket az alkotás öröme. Egyikük vidám hangon beszéli meg társával az ötleteit, egy másik rab annyira koncentrál, hogy még a nyelve hegyét is kidugja. Akár egy békebeli rajzórán.

– Hát igen, a művészet hatalma. Boldogságot ad, felszabadít… – sóhajt a meghatott kurátor asszony, miközben az elmélyült munkát figyeli.

– Szerinted el tudnánk lopni innen a ragasztót? – suttogja oda padtársának egy zsivány arcú két perccel később, sikeresen összetörve az újságíró emelkedett hangulatát.

Miközben telik az idő, egyre több „tiszteletbeli MADI-mű” készül el. Mostanra egyöntetűvé vált a vélemény a rabok között, hogy ez a program jobb, mint az „átlag” koncert vagy filmvetítés. Itt ugyanis a foglyok is részt vesznek a munkában. Olyan élményt ad, amelyre később hetekig lehet visszagondolni. Ráadásul – az egyik elítélt szerint – egy nap alatt annyi szabály felett hunytak szemet a nevelőtisztek, mint máskor egy év alatt. Például a rabok is dohányozhattak a folyosón…

– A művészet lebontja a szabályokat, a határokat… – súgja oda nekem cinkosan a kurátor asszony, amikor a kiállítást követően felhívom a figyelmét a különleges engedményekre. Látszik, hogy elégedett. Igaza van.

Még több az e heti Nők Lapjából: • Kovács Ági küönös élete » • Szauna, a tél forró örörme » • Női naplók a világhálón » • Beszélgetések Borsóval » • Füstölt finomságok » • D. Tóth Kriszta: Két éve már…»