Klára decemberben alávetette magát egy mellhelyreállító plasztikai műtétnek. És sikerült! Minden sorstársát erre biztatná…
Ezek után meg sem lepett, hogy Klári négy héttel a mellműtétje után derűsen, kihúzott derékkal állt előttünk. Unokája, Patrik karonfogva kísérte, és csendesen kuncogott a nagymami poénjain. Még ilyet!
Klári: Az unokám előtt nincs titkom, tanúja volt az egész szenvedéstörténetemnek. Kell is, hogy tisztában legyen a helyzettel, ő az egyetlen férfi a családban. Ha segítségre szorulok, csak rá támaszkodhatok.
Lilla: Mikor tudtad meg, hogy daganat nő a melledben?
Klári: Tizenhét évvel ezelőtt. Patrikkal játszottam éppen, egyéves volt akkor. Arra lettem figyelmes, hogy csomót tapintok a mellemben. Azt hittem, megütötte a kis fejével. A biztonság kedvéért elmentem orvoshoz. A mammográfia azonnal kimutatta a daganatot. Szinte lebénultam. Harminchét éves, fiatal nő voltam, friss házas, a negyedik férjemmel még gyereket terveztünk. Te jó Isten, mi történik velem? Két nap múlva levették a jobb mellemet. Kemoterápia, sugár, a hajhullás… szörnyű volt.
Lilla: A férjed hogyan reagált?
Kári: Nagyon sajnált – nevet. – Italba fojtotta a bánatát… Persze én is hibás vagyok, hogy tönkrement a házasságunk. Képtelen voltam rá figyelni. Ha visszagondolok, úgy élt mellettem évekig a szerencsétlen, hogy észre se vettem. De még sokáig húztam a válást. Féltem. Mi lesz velem egyedül, betegen?
Lilla: Ki segített ebben a helyzetben?
Klári: Senki… a lányom. Jó barátnők vagyunk, egyedül neveltem fel. Egy pillantásból értjük egymást. Ha baj van, együtt sírunk, aztán ha kisüt a nap, összenevetünk: mi mindent kibírunk, ugye? Azóta ő is elvált a férjétől. Megtanultuk, hogy csak magunkra számíthatunk.
Lilla: El tudtad fogadni, hogy nincs többé melled?
Klári: Nem. Azt egy nő soha nem tudja elfogadni. Úgy zuhanyoztam, hogy soha nem néztem le. Ha én nem látom, talán mások se látják. A homokba dugtam a fejem. Orvoshoz se voltam hajlandó elmenni. Még csak az kéne, hogy a másikban is találjanak egy csomót! Amikor a rokkantsági fokot ötven százalékban állapították meg, felháborodtam. Próbáljon meg ennyi pénzből valaki megélni! Inkább elmentem újra dolgozni. Így telt el tizenkét év…
Lilla: Mi történt akkor?
Klári: Fogyni kezdtem. Ez már jelzés volt, de én nem akartam tudomást venni róla. Mígnem tüdőgyulladást kaptam, és a lányom elcipelt orvoshoz. A háziorvosom akkor látott először. Ragaszkodott az alapos kivizsgáláshoz. A vérvizsgálat nem mutatott ki daganatot, de azért elküldött mammográfiára is. Ott kiszóltak értem: „Jöjjön csak vissza!” Akkor már tudtam, hogy végem. A másik mellemben is csomó nőtt. Ültem a kórház kerítésén, és zokogtam. Ezt én már biztos nem bírom ki. Újabb műtét, kezelések. Már nem féltem. Ment a karomba az infúzió, a lányom ült mellettem, ha nem válaszoltam, tudta, nagyon rosszul vagyok…
Bori: Mégis meggyógyultál.
Klári: Hihetetlenül jó onkológusom van. Azt mondta, Klári, minden rendben lesz, csak egyen sok fehérjét, és bírja ki! Hát kibírtam. Pár hét fekvés, az unokám és a lányom kedvesen gondoskodtak rólam, aztán egyszer csak éreztem, hogy visszatér az erőm. Azonnal felkeltem, és titokban felmostam a konyhát. Amikor a parókát is levehettem, rohantam a fodrászhoz, hogy varázsoljon belőlem embert. Szeretek ápolt lenni, a nélkül el se hagyom a lakást. Ez nálunk szabály.
Patrik: Közben már viccelődött, elvitt nyaralni. Csodálatos asszony a mama!
Lilla: És a melleid? Most se akartál tudomást szerezni a hiányukról?
Klári: Másodszor már nem bántott annyira, mert úgyse látott otthon senki. Már nem volt férfi a házban. Csináltattam egy szilikonprotézist. Ötkilósat. Gondoltam, ha már nincs, legalább a pótlás nagy legyen! De utáltam. Izzadtam alatta, kipattogzott a bőröm… Ha csöngetett a postás, rohantam a szobába, gyorsan felvettem. A nélkül senki se látott. Aztán egyszer, fél füllel hallottam, hogy létezik ez a bizonyos mellhelyreállító műtét. Pécsett csinálja egy orvos, úgy hívják, Dr. Tizedes György. Támogatja az egészségbiztosítás is.
Lilla: Hogyhogy ezt addig senki nem mondta neked?
Klári: Nem gondolták, hogy én ezt szeretném. Ennyi. Nem foglalkoznak veled. Azt hiszed, a műtét után odajött valaki, és megkérdezte tőlem, hogy „na kedves, fel tudja dolgozni ezt a traumát? Miben segíthetek?” A gyógytornász is csak bejött, mutatott egy-két mozdulatot, és többé nem láttam. Hát én eldöntöttem, hogy visszaveszem, amit a sors elvett tőlem. Jogom van száz százalékos nőként élni. Nem volt könnyű, de elintéztem a műtétet. És mindenkinek azt üzenem: megéri!
Lilla: Nagyon fájt?
Klári: Igen. De újra végigcsinálnám. Tudod, milyen érzés az, amikor tizenhét év után egyik reggel arra ébredsz, hogy újra ott vannak a melleid a helyükön, megsimogathatod őket? Hirtelen eltűnik az örökös szégyen, újra élsz! Visszakapni persze nehezebb a nőiességet, mint elveszíteni. Ez egy hosszadalmas, komplikált műtét. A hasfalból vesznek ki bőrt, zsírszövetet, idegeket, ereket. És beteszik a melleid helyére. A következő alkalommal csinálnak mellbimbókat, és korrigálják, ha valami nem sikerült. Ajándékba kaptam egy hasplasztikát is. Az orvos tündér volt, végig biztatott, hogy ki fogom bírni.
Bori: Bámulatra méltó benned rejlő életerő! Nem gondoltál még arra, hogy megoszthatnád másokkal is? Annyian veszítik el a reményt! Ha lenne egy közösség, egy női klub, ahol tartanátok egymásban a lelket, az sokat segítene.
Klári: Én most már jól vagyok. Meg ott van a lányom, vele minden bajt, bánatot megoszthatok. Nem vagyok magányos, köszönöm. Csak üzenni szerettem volna, hogy nem szabad feladni! Nem szeretem azokat, akik lemondóan intenek, hogy ők a kezelésbe úgyis belehalnak. A műtét után is van élet! Az én példám mutatja.
Lilla: Valóban boldognak látszol. Mintha valami nagy teher alól szabadultál volna fel.
Klári: Tudod, amikor az ember szembesül a bajjal, először azt kérdezi: miért pont én? Aztán törni kezdi a fejét, mit ronthatott el, hogy a sors így bünteti. Mert a betegség soha nem véletlenül jön… Volt időm gondolkozni. Lassan ráébredtem, hogy sok mindent rosszul csináltam. Ott maradtam tizennyolc évesen egy babával egyedül. Az első férjemtől még akkor elváltam, amikor a lányom még meg sem született. Nagyon nehezen éltünk, állandó kenyérgondban. Aztán az a sok fogamzásgátló tabletta, amit beszedtem. Akkoriban még nagyon drasztikusak voltak, sok mellékhatással. A legnagyobb baj azonban az volt, hogy mindig rosszul választottam társat. Áldozat típus vagyok. Azt hittem, mellettem majd megváltoznak a férfiak. Nem így történt. Ma már tudom, hogy ez azért volt, mert magamban nem hittem igazán. Abban, hogy jobbat érdemelnék. Ma már nem félek a jövőtől, erős vagyok. De ez a felismerés a két mellembe került.
Bori: Mélyen megindított, ahogy megtaláltad magadban a teljességet. Annyira jó lenne, ha mi nők ilyen sorscsapások nélkül is képesek lennénk ráébredni: teljes értékű emberek vagyunk! Ha kell, egyedül is meg tudunk állni a lábunkon. Persze nagyon jó, ha van valaki az ember mellett. De csak azért fenntartani egy rossz kapcsolatot, mert félünk az élettől, nem érdemes. Időben észre kellene vennünk, ki az, akire valóban támaszkodhatunk, és ki az, aki csak az energiáinkat szívja el. Hiszen mindenkinek egy élete van. És a sajátunkért kizárólag mi felelünk.
