„A kisfiammal, a kisfiamért választok”
A nemrégiben még modellként dolgozó Kelemen Csilla – ma újságíró-fotós – viharos sorsa bizonyítja, hogy egy feltűnően szép nő élete sem könnyebb azokénál, akik talán irigykedve nézik karcsú-magas termetét, ragyogó zöld szemét, szőke haját.
– Fontos számomra a szerelem – kezdi mosolyogva, majd gyorsan hozzáteszi: persze nem a szerelmecskék, hanem az igazi szenvedélyes szerelem. – Ilyennek indult az a kapcsolatom, amelyik kisodort Itáliába, és nyolc éven át ott is tartott. Huszonöt évesen ismertem meg a gyönyörű olasz fiút, aki a „másik felem” lett. Az állandóan nyüzsgő világjáró-macsó a megismerkedésünk után két héttel jegygyűrűt vásárolt, és egy hónap múlva gyereket akart. Elbűvölt a szerelme, a lelkesedése, a humora, még az őrült féltékenysége is meghatott. Szünet nélkül magyarázatot kerestem a féltékenységi rohamaira: még nem ismer eléggé, nem tudja, hogy valóban megbízhat-e bennem, talán a rossz tapasztalatai miatt nem fogad el olyan zabolátlannak, amilyen vagyok. Úgy gondoltam, hogy szeretettel, toleranciával legyőzhető a zöldszemű szörny. A helyzet mégis romlott. Hogy javítsam, felbontottam a munkaszerződésemet – modell és epizódszínész voltam –, kitanultam a fotografálást, és már régóta a kamera másik oldalán álltam, amikor ő még mindig úgy tartotta, hogy túl sok körülöttem a „hímnemű statiszta”.
Szeretett és szerettem, mégis fuldokolni kezdtem a szabadság hiányától. Nem volt könnyű kimondani, hogy vége. Egy darabot szakítottam ki magamból, és nála hagytam egy jelentős részt „belőlem”…
Tanulva a fiatal ösztönemberemmel töltött évekből – hazajöttem Magyarországra, és rátaláltam egy ötvenes, komoly, kiforrott, otthon ülő festőművészre. Azt gondoltam, ő kell nekem, az érem „másik oldala”. Nem az álmok világában él, hanem a valóságban, mellette a család azt jelenti majd, hazaérkeztem. Aztán – megint – mást találtam, mint amit vártam, és újból magyarázatokat „gyártottam”. Az anyagiasságot üzleti szellemnek, a fukarságot meggondoltságnak, az egoizmust a sanyarú gyerekkor következményének, az önimádatot művészi vénának, a dühkitöréseket túlérzékenységnek, az okoskodást intelligenciának próbáltam magamban beállítani. Körülötte forgott az életem! A mézes hónapok múltán a kérésére feladtam a munkámat, és a cégében dolgoztam. Ápoltam a kertet, háztartást és teherautót vezettem, reklámoztam a festményeit. Közben terhes lettem! A gyerek majd megváltoztat mindent, reméltem. Valóban, minden megváltozott. Bennem. Hiszen a csoda, aki megszületett, rögtön megértette velem, hogy feleslegesek a magyarázatok. Ha a szerelmem a féltékenységével gyötör, akkor nem szeret igazán. Ha a férjem mindenért engem hibáztat, ha önmaga még a gyerekénél is fontosabb számára, akkor nem érdemli meg, hogy érte-vele, „fejmeghajtva” éljek.
Mit tanultam mindebből? Talán azt, hogy nem kell a „leg”… A legmacsóbb vagy éppen a legkomolyabb. Hogy a végleges IGEN előtt ki kell várnom azt az időt, amikor már oszlik a rózsaszín köd… Azt, hogy nem szabad feladni önmagam, és felesleges „fényeznem” a valóságot. Sokkal jobb, ha időben beismerem: tévedtem, rosszul választottam. Igen, azt hiszem, hogy a csalódások hatására ma már jobban ismerem magamat, ráadásul van egy „radarom”! A kisfiam. Ma nemcsak olyan férfit keresek, aki szeret engem, hanem olyat, aki őt is (nagyon!), aki a fiam számára barát és példakép lesz. Aki képes elfogadni, hogy nekem a gyerekem az első. Nem akarom elkiabálni, de azt hiszem, jó helyen keresgélek…
Természetesen én is vétettem hibákat. Engedtem, hogy a férjem rám telepedjen, a hangulataival uralkodjon rajtam. Beleegyeztem, hogy az ő vágyai, céljai lassan az enyémek legyenek, én pedig évek alatt az akarat nélküli, képlékeny árnyékává váljak. A nyugalmamért, a családi békéért, azért is, hogy a semmiről se tudó, a révbe érkezésemben reménykedő szüleim előtt ne kelljen visszakozót fújnom. Időközben – persze önként – szinte mindentől megfosztottam magam. Apró élményektől, piciny örömöktől, már a barátoktól is. Ha a kisfiam nem születik, talán még pár évig tartott volna ez az erőltetett menet.
„Nem figyeltem arra, ő mit szeretne”
Viszontagságos az út, amelyen az ember a napi kesergésen túl eljut a felismerésig, hogy nem megy tovább. Nem könnyebb, de egészen más lelki út, amikor minket ér derült égből villámcsapásként, hogy párunk nélkülünk akarja folytatni az életét. Itt a meg nem felelést kell feldolgozni, a biztosnak hitt talaj szalad ki hirtelen a lábunk alól. Az első kérdés persze az: „hogy nem vettem észre? Hová tettem a szemem?” És kezdhetjük a romokból újra fölépíteni magunkat. Ilyenkor erős a kísértés, hogy megragadjunk a „becstelen, hűtlen alak kontra vétlen áldozat” szembeállításnál. Nagy lelkierőre vall, ha valaki ezen túllépve képes elgondolkodni, mitől jutottak idáig. Szalay Ágnes, a Derűs Alkony nyugdíjas klub vezetője csaknem harmincévi kapcsolat után szembesült azzal: itt a vége.
– Tizenhat éves voltam, amikor megismerkedtünk, tizennyolc, amikor úgy döntöttünk, hogy együtt maradunk, huszonhárom, amikor az első lányunk megszületett, és negyvenhét, amikor elváltunk. Harminc év az életemből a volt férjem, András.
Nagyon szerettük egymást, nagyon boldogok voltunk. Nem terveztünk különösképpen, minden olyan természetesen alakult: az, hogy terhes lettem, hogy őt elvitték katonának, hogy hét hónapos volt a lányunk, amikor hazajött, hogy lesz még egy gyermekünk, hogy nekem csak ő és neki csak én. Soha nem tudtam volna elképzelni, hogy más nő is lehet az életében.
Ugyanakkor, ha utólag belegondolok, hihetetlen megfelelési kényszerben éltem. Elképzeltem, hogy ő mit vár tőlem, és ennek a magam alkotta „jó feleség és jó anya” ideálképnek igyekeztem eleget tenni. Ezt nem ő generálta bennem, ebben biztos vagyok. Nem figyeltem arra, hogy neki valójában mi volna az igénye. Állandóan sürögtem, legyen finom étel, legyen otthon rend, nyugalom, jó hangulat, legyenek programok, folyton mentünk valahová – kirándulni, evezni. Most már tudom, hogy ő szívesebben elüldögélt volna velünk otthon. Neki ez sok volt a jóból.
Biztos vagyok benne, hogy nagyon szeretett. Ha megkérdezték, boldog vagyok-e, azt feleltem, persze, a férjem a tenyerén hordoz. Így is volt. Mindig azt mondta, neki így vagyok jó, ahogyan vagyok, ilyen természetesen, smink nélkül, lófarokba fogott hosszú hajjal. Kozmetikust, fodrászt hírből sem ismertem. Én voltam a szeretett nő – aki elfogadja a szerelmet.
Ma már tudom, hogy a férfi-nő kapcsolatban nincs biztonság, az ember sosem engedheti el magát igazán. Mint a gyerekek, éltünk együtt, eszembe sem jutott, hogy nőként tennem kellene valamit azért, hogy a kapcsolatunk ne legyen unalmas.
A lelkiek terén viszont nagyon is pezsegtem. Folyton elemezgettem, „túllelkiztem” a helyzeteket, különösen akkor volt sok vita köztünk, amikor a lányok kamaszok lettek. Ő egyszerűen elrendezte volna a dolgokat azzal, hogy szigorúbban kellene őket fogni. Én sokkal megengedőbb voltam velük, vele viszont türelmetlen. Ha hallgatott, szemére vetettem, hogy úgy látszik, nincs már mondanivalója számomra.
Annyira be voltam zárva a magam világába, hogy sokáig észre sem vettem: van valakije. Amikor végre feltűnt, és rákérdeztem, megkönnyebbülten bevallotta.
Azt hittem, kettőt sem fogok tudni lépni egyedül. Nekem folyton szükségem volt a megerősítésére. Mindig úgy éreztem, ügyetlen vagyok, gyenge nélküle. Könyörögtem, hogy „óvatos” válásunk legyen, azt hittem, akkor nem fogok kiborulni. Egymásba karolva jöttünk ki a bíróságról. Nagyon jóban is voltunk, és vagyunk a mai napig, de rettenetesen fájt. Úgy éreztem magam, mint egy sarokba rúgott mosogatórongy. Minden megkérdőjeleződött a boldog évekből is.
Aztán szerelmes lettem, és fölfedeztem magamban a nőt. Levágattam a hajamat, elkezdtem ruhákat vásárolni, fodrászhoz, kozmetikushoz, műkörmöshöz, masszőrhöz járni. És találkoztam egy férfival, aki az „eredményt” nagyon értékeli is. Boldog vagyok vele, és azt hiszem, tanultam a múltból – fölébredtem a Csipkerózsika-álomból.
„Negyedik házasságomban lettem jó férj”
Azt mondják a bölcsek, az ember alapvetően nem változik. A jó kapcsolat kulcsa: az alkalmazkodóképesség. Mert nyilván ritka nagy szerencse rálelni a hozzánk tökéletesen passzoló társra – ha lehet egyáltalán –, de inkább arra van esélyünk, hogy szeretettel, szerelemmel el tudjuk fogadni a másikat a hibáival együtt. De miért sikerül az egyiknek, és miért nem a másiknak? A tűrőképességünk gyengül, vagy a szerelem tesz vakká? Vajon, aki sorozatosan „mellé lő”, az képes-e tanulni a hibáiból? Egyáltalán, hol keressük a hibát? Magunkban? Vagy a másikban, hogy nem tudott minket teljes mivoltunkban elfogadni és szeretni? És ha hibásnak érezzük magunkat, tudunk-e változni?
– Nem arról van csupán szó, hogy lelkünk szerint elkövetnénk ugyanazokat a hibákat, ugyanazoknak a szenvedélyeknek a rabságában élünk, csak már nincs se energiánk, se kedvünk hozzá, és ezt nevezzük gőgösen bölcsülésnek, tanulásnak? – kérdezte Verebes Istvántól hivatásos szkeptikusunk, Szegő András.
– Ez talán akkor igaz is – felelte a népszerű színész-rendező-színházigazgató –, ha úgy közelítesz, hogy mit nem csinálunk egy új kapcsolatban. Nem akadékoskodunk, nem teszünk szóvá mindent, nem kötjük az ebet a karóhoz, amint azt korábban becsvágyból, büszkeségből megtettük. Ez így van, de nem ez a lényeg! A lényeg, hogy mit teszünk azért, hogy ne ismétlődjenek meg azok a hibák, amelyek korábban okai voltak a szétzilálódásnak.
Tudom, hogy mérhetetlenül sok hibám van, hogy nehéz velem együtt élni, de az embert egy házasságban nem lehet kimazsolázni. Hogy ez kell belőle, az meg nem. Vagy úgy, ahogy van, szeretem, és elfogadom, vagy nem ő kell nekem! Ez a mostani házasságom jórészt azért működik tizenhárom év után is, sőt, talán még harmonikusabb, izgalmasabb, boldogítóbb, mint a kezdetekben, mert a feleségem így szeret, amilyen vagyok. Neki is megvan a maga szuverén élete, és hagyja, sőt, el is várja, hogy nekem is meglegyen. Két felnőtt, önálló ember egymásra találása, szövetsége, szerelme, összekapcsolódása a mienk.
Az előző házasságaimat sem nevezném kudarcnak, mert amíg tartottak, addig nagyon szépek és tartalmasak voltak. Nem volt vajúdás, civódás, acsarkodás, mert amint éreztem, hogy már göcsörtös, vettem a sátorfámat, és odébbálltam. Ezeket a döntéseket persze megszenvedtem, és pontosan tudom, hogy milyen otromba baklövéseket követtem el. Az első házasságomat huszonhárom évesen kötöttem, éretlen fejjel. Volt egy lány, akibe fülig szerelmes voltam. Ő bajba került, és én úgy éreztem, hogy kötelességem kiállni mellette. A második házasságba két évvel később léptem bele. Miskolcra kerültem rendezőnek, és az előcsarnokban a színészek fényképeit nézve megakadt a szemem egy gyönyörű, szőke lányon. Úgy éreztem, ezzel nekem dolgom van az életben, bár mindenki mondta, hogy ez az egy, akinél nem lehet esélyed, hiszen boldog házasságban él. Egy éven át próbálkoztam, mire megkaptam az első jelzést… Lobogó szerelem lett, szenvedélyes kapcsolat, összeházasodtunk, gyermekünk lett. Itt elkövettem azt a hibát, hogy klasszikus értelemben vett családfőként igyekeztem működni, aki megteremti az egzisztenciát, karriert épít magának, alkot, eltartja, irányítja a családot. Csak éppen a lényeget, saját magamat nem adtam bele a kapcsolatba. Hiba volt.
A harmadik feleségem, azt hiszem, kinézett magának. Szép volt, vonzó, okos. Adtam én a kapcsolatunkba érzelmet, szenvedélyt, törődést, de hagytam, hogy alakuljanak az események. Talán úgy mondanám, hogy nem óvtam, nem ápoltam kellően a kapcsolatot. Meg is sínylette.
A negyedik házasságom: munkahelyi baleset. A nyíregyházi színháznál voltam igazgató, és abba a problémába ütköztem, hogy el akar menni tőlünk az a hölgy, aki fantasztikusan intézte az ügyeinket. Könyörögtem, hogy maradjon, de kötötte az ebet az karóhoz. Ő is egy tönkrement kapcsolat után volt, én is, így volt időnk beszélgetni, és egyszer csak azon kaptam magam, hogy beleszerettem. Fiatal volt, gyönyörű, kívánatos, ahogyan most is az, én pedig már akkor is öreg voltam, hozzá képest egy vén szivar. Én reménytelenül soha nem voltam szerelmes, mindig kellett valami kis összevillanás, ami lángra lobbantotta az érzéseimet. Most pedig valami furaság történt. Pestről mentem hazafelé, és egy hirtelen ötlettől indíttatva írtam neki: „amint visszaértem, bekopogok az ajtaján. Ha nyitva találom, akkor ott alszom, ha zárva, akkor megyek a lakásomba, és kérem, vegye semmisnek a dolgot”. Nos, nyitva volt, bementem, és azóta… mit mondjak…? Szóval összetartozunk…
Hihetetlen, de az előző házasságaimban elkövetett hibáim kellő tanulsággal szolgáltak, és mire megtaláltam a nőt, akihez rendeltetve vagyok, kitanultam a férji szakmát. Megértettem, hogy az együvé tartozás állapot is, amelynek minden mozzanatát élveznünk kell, meg feladat is, amelyet naponta meg kell oldani. Ha bevásárolunk, a kosárba mindig belecsempészek egy szál sárga rózsát, mert tudom, hogy azt szereti. Fontos, hogy jelezzem számára a szeretetemet. Most, hogy egy hétig Pesten vagyok, és akartam vinni neki egy könyvet, már az első nap megvettem, és azóta itt van velem.
„Nem mondok le a férjhez menésről!”
Tordai Teri, a filmvászon egykor híres szexbombája ma elismert színésznő, elegáns dáma, fiatalos, jókedvű nagymama. Bár mindkét házassága válással végződött, ma is házasságpárti. Nem hisz az egetverő tanulságokban. A szeretetet kell kinek-kinek magában megőriznie – Nagy Lászlóval szólván: átvinni „fogában tartva” a túlsó partra. Az egyiknek sikerül, a másiknak nem.
– Az ötvenedik születésnapomon – meséli nevetve – négy régi szerelmem köszöntött fel. Ezt is kevesen mondhatják el magukról. Pedig nincs ebben semmi rendkívüli. Sok szeretetet kell adni magunkból, akkor azt vissza is kapjuk. Az én mottóm: „A szeretetet ne várd, add!” Mindenkinek az a vágya, hogy szeressék, csak az a baj, hogy nem adnak rá okot. Így van ez a házassággal is. A szerelem elmúlik, s ha nem sikerül megtartani a szeretetet, mindennek vége. A házasság több mint szerelem. Két ember kézfogása, összetartozása. A világon nincs erősebb szövegség. Ezért vagyok és leszek az utolsó percig házasságpárti.
– Furcsa ezt épp tőled hallani, két válás után.
– Nekem nem sikerült. Kislány koromban az volt a vágyálmom, hogy életre szóló legyen a házasságom. Holtomiglan-holtodiglan. Nem teljesült. Viszont teljesült sok más, amiket célul tűztem ki magamnak. Szakmailag nem lehet okom a panaszra, jó helyen van az Új Színházban. Van egy csodálatos színésznő lányom – remélem, Lilinek jobban sikerül a házassága, mint nekem –, és van két határozott férfi egyéniség a családban. A vejem és Ádám, az unokám, aki jó kis akaratos gyerek, de nagyszerűen értjük egymást. Vidámsággal melegséget sugározni – ez a nagymamák dolga.
– A férjhez menésről már letettél?
– Én? Soha! A szerelem állandóan körülvesz, érzem a levegőben, erre affinitásom van, ezért vagyok szívesen a fiatalok között. Ugyanakkor azt is tudomásul kell venni, hogy az idő múlik. Már nem vagyok az a szexbomba, aki voltam, és az én koromban nevetséges lenne kiteregetni az érzelmeimet a nyilvánosság előtt. Ha bennem újból felébredne a szerelem – ennek semmi köze az életkorhoz – és tornádószerűen ragadna magával, ez akkor is örökre az én titkom maradna.
|
Sosem választunk rosszul! Mielőtt még elromlott házasságunk legkézenfekvőbb tanulságánál leragadnánk, szívleljük meg pszichológus szakértőnk nyomatékos kijelentését: soha nem választunk rosszul! – Aszerint választunk, ahol éppen tartunk a személyiségfejlődésben – hangsúlyozza Bokor László, lapunk állandó szakértője. – Ez nem azt jelenti persze, hogy szándékosan keresünk magunknak megoldandó feladatot, de sokszor az aktuális problémánkhoz találjuk meg a partnert. Akit aztán esetleg „kinövünk”. Evidenciának tűnik, de nem szoktuk tudatosítani, hogy a kapcsolatnak is története van. Azt, hogy egy férfi féltékeny, az első pillanattól lehet tudni. De esetleg nem tudatosítjuk, mert egy belső problémánkhoz jól passzol. Például megerősíti egy nőben a saját nőiessége tudatát. És amikor ezzel már nincs „feladata”, teher lesz számára. Épp amiatt, hogy a kapcsolatoknak is történetük van, nagyon ritkán tudunk egy életre választani. Nem is kell az „élethossziglant” abszolút értéknek tartanunk. Tekintsük annak, ami: erkölcsi szempontnak – fogadalomnak, amelyet vagy képesek vagyunk tartani, vagy nem. Ha egy pár képes együtt maradni, az nem azt mutatja, hogy jól választottak, hanem azt, hogy jó tehetségük van ahhoz, hogy a problémákat együtt kihordják. Nemhogy evidens volna, hanem igencsak küzdelmes együtt maradni. A kapcsolatainkból képesek vagyunk tanulni – elsősorban magunkról: különböző tulajdonságainkkal, gyengeségeinkkel szembesítenek minket. Ezért jó, ha a késő kamaszkorban több szerelemben érlelődünk. Ugyanakkor nem igaz, hogy minél több kapcsolatunk van, annál érettebbek leszünk, hiszen van, aki szereti megspórolni a tanulságokat. Egy biztos: a tanulságokat meg kell érlelni, magányban, gyászban. A kapcsolati fájdalmak csillapítására nem érvényes a „kutyaharapást szőrével” módszer. A tönkrement kapcsolatot el kell temetni, az újat pedig föl kell építeni. Mindkettőnek meg kell adni a maga idejét. Persze a legtöbben félnek a fájdalomtól és a gyásztól, és ezért akkor váltanak, amikor találnak egy új „igazit”. Ahogyan a hirtelen váltásban, úgy a radikális változásokban sem hiszek. Olyan nincs, hogy tündérből szörnyeteg lesz – ha így látjuk, akkor korábban valamit nem akartunk észrevenni. A szerelem ködében persze nehéz tisztán látni, hiszen olyankor idealizálunk. Időt kell magunknak hagyni, hogy – megőrizve még a szerelmi állapotot – észrevegyük a teljes embert, ne csak azt az egy-két imádott tulajdonságát. Tudatosítsuk magunkban, hogy ez nagy feladat: egyszerre megőrizni a szerelmet, miközben fölépítünk családot, egzisztenciát. Nem csoda, hogy botladozunk. |
A témáról a Nők Lapja Cafe fórumán is beszélgetünk, csatlakozz Te is közösségünkhöz, a Házasságaimból tanultam című topichoz! Néhány hozzászólás kedvcsinálónak:
klarinaujra
Meg kellett volna maradjak nőnek, és nem elhízni… És nem kellett volna megcsalnom.
nuvola1
Nem kellett volna abban hinnem, hogy a szerelem mindent legyőz – családot, barátokat, stb. Nem kellett volna annyira biztosnak lennem abban, hogy a társam kiáll mellettem.
Franka1
Nem lett volna szabad a szülőkkel egy fedél alatt élni, és hagyni, hogy mindenbe beleszóljanak, ill. dirigáljanak… A második házasságom már szabad emberként élem, és csodás.
AgravIda
Én azt tanultam, hogy soha többé nem megyek férjhez – a jelenlegi kapcsolatom sokkal jobban működik a házasság intézménye nélkül is. Én már nem hiszek benne.
Yanna
39 éves vagyok, és a 3. házasságomban élek. Sok mindent tanultam az előzőkből, főleg, hogy jól kell választani. Hasonló családi háttérrel, és értékrenddel “érkező” embert kell keresni, mert az otthonról hozott értéket egy életen át hordozzuk. Továbbá harmadszorra végre megfogadtam drága nagymamám tanácsát: meg kell nézni, a férfi hogyan beszél, és hogyan bánik a az szüleivel, főleg az édesanyjával, mert később szerelem elmúltával úgy fog bánni a feleségével is. Most már belátom igaza volt.
Miróka
Én azt tanultam meg, hogy soha,de soha ne vesztegessek el öt percnél több időt arra, aki nem kezel egyenrangú partnerként.
Fa_Szállító
Egy pap barátom mesélte ezt a vicces, valós (!) történetet.
Az 50. házassági évfordulón az “ifjú”pár meg akarta erősíteni a fogadalmat…
Pap: 50 év szép hosszú idő! És mondja, soha nem gondolt arra, hogy elváljon?
Bácsi: Elválni? Nem, azt soha! De megfojtani! Na, az többször is eszembe jutott…
Rókica
Szerintem nagyon szomorú, hogy sok ember életében vannak előző házasságok… Előző házasságokból gyerekek…
