Bombera Krisztina: Helyzetjelentés New Yorkból

Hosszas készülődés után ősszel a kisfiával és a kislányával érkezett meg az Egyesült Államokba Bombera Krisztina. A Magyar Televízió New York-i tudósítójának az első időkben az édesanyja és az anyósa volt a segítségére, a férje – itthoni munkája miatt – csak négy hónappal később tudott csatlakozni a családhoz. Mára otthonosan berendezkedtek a tengerentúlon, bár az elnökválasztás miatt sok a munka, azért rengeteg programot szerveznek, és a kicsik is egyre jobban élvezik a kiküldetéssel járó izgalmakat, az új környezetet. Bombera Krisztinát munkáról, családról, az amerikai hétköznapokról faggattuk.

– Azt nyilatkoztad korábban, hogy számodra mindig is álomfeladat volt a New York-i tudósítói állás. Rögtön igent mondtál a felkérésre, vagy kértél gondolkodási időt, hogy megvitasd a családdal?

– Hónapokig tépelődtem, s velem az egész családom, míg egy nap végre a két nagymama összetrombitálta a nagy családi kupaktanácsot, hogy papírra vessük a mellette és az ellene szóló érveket. A fő-fő ellenérv természetesen az volt, hogy a gyerekeim az apjuk nélkül töltenek közel négy hónapot. Ami pedig mellette szólt, hogy a gyerekeknek is nagy kaland, az én életemben pedig egy régi álom, az egyik legtöbb örömmel és feladattal járó szakmai kihívás… Végül az egész család segített, hogy ez megvalósuljon.

– Mennyire illeszkedtek be a gyerekek fél év alatt a kinti létbe? Mindketten járnak közösségbe?

– A kisfiam a második héten már oviba járt, nem mondhatnám, hogy kitörő lelkesedéssel… A fiam jobban érzi magát felnőttek társaságában, mint gyerekek között, ezt remélem, hamar kinövi, alig várom, hogy a többi kissráccal birkózzon, ahelyett, hogy osztja az észt a világegyetemről meg a bolygókról. Járt pár hónapot Pesten bölcsibe, ahol mindent megtett, hogy elbűvölje a gondozó néniket az óriási dumájával, tudta, hogy legalább addig sem kell fogócskáznia… Itt New Yorkban pedig hirtelen nem tudott a középpontba kerülni a felnőttes szövegeivel, hiszen senki sem értette. Bosszúból úgy döntött, hogy megvárja, amíg mindenki szépen megtanul magyarul. Nem is állnak már rosszul az óvónők, nagyon igyekeznek. Az eltelt hónapokban persze észrevettük, hogy mindent ért, és furcsa módon mindig tud angolul, ha valamit csak akkor kap meg a boltban, ha neki kell kérnie. A lányom, aki tavasszal lesz kétéves, sokkal többet hajlandó megszólalni angolul, de Nóra imádja a gyerekeket, szeret velük lenni, és magyarul majdnem úgy beszél már, mint a bátyja, úgyhogy érdekli az angol mint új kihívás. Ő még csak gyerekfoglalkozásokra jár, énekelni, táncolni, nem akartam még otthagyni sehol.

– Mi jelentette a legnagyobb nehézséget?

– Természetesen az, hogy a férjem nélkül töltöttük az első hónapokat. Például a fiam miatt, aki megőrül az apjáért, másrészt a férjem miatt, aki így lemaradt arról, amikor a lánya először szavalta el hibátlanul a „Csigabiga, gyere ki”-t. De már túl vagyunk rajta, újra együtt a család, sokkal gyorsabban elrepült az idő, mint amennyire tartottam tőle.

– Hogy zajlik egy napod? Van külön iroda, vagy otthonról dolgozol? Hány fős a stáb?

– Olyan házat béreltünk, amely alkalmas arra is, hogy egy külön szinten, elszeparáltan tudjak dolgozni, oda építettük a plazmatévéket, ott vágok, sokszor az élő adás is ebben az irodában készül. Igazi ministáb vagyunk, valóban egyedül Rózsa Ákos operatőröm a „stáb”, neki rengeteget köszönhetek, az informatikai problémákat is ő oldja meg. Egyedül vágok, és az is előfordul néha, hogy egyedül forgatok. Mit nem adnék viszont egy titkárnőért! Csak viccelek, de a leggyengébb pontom az adminisztráció és az archiválás, sosem voltam pontos, gondos ember…

– Az amerikai és a magyar életvitel és gyereknevelés között melyek a legszembetűnőbb különbségek? Mi az, ami ott nagyon jó, és mi az, ami kevésbé?

– Egyetlen dolgot emelnék ki, és ennek a dolognak sokszor a pozitív oldalát látom, sokszor azonban úgy találom, hogy fájdalmasan rosszul csinálják: a nők sokkal nagyobb szabadságát arra, hogy teljes életet éljenek, ne legyenek nyomás alatt senkitől, hogy vagy anyák, vagy a munkájukban örömet lelő, dolgozó nők lehetnek – itt könnyebb lelkileg mind a kettő egyszerre. Hadd fejtsem ki egy kicsit: lehet, hogy ez nem igaz egész Amerikára, de itt New Yorkban rengeteg gyerek születik, viszik őket mindenfelé, boldog, fiatal párok, csinos, fiatal nők, két-három-négy kisgyerekkel ülnek a kávézók teraszain, az apukák teljes szívvel részt vesznek a mindennapi feladatokban, vagyis úgy tűnik számomra, hogy a nők itt nem tépelőnek sokat azon, hogy merjék-e vállalni az életükben ezt az óriási változást, amelyet a gyereknevelés jelent. Egyszerűen belevágnak. És gyerekestül élnek, dolgoznak tovább boldogan. De ha valaki 30 évesen még nem szült, senki nem gyötri, hiszen van még ideje. Ugyanakkor persze ez nem ilyen egyszerű, és nem ilyen rózsás, mint ahogy lefestettem: az Egyesült Államokban minimális az állami segítség a gyereket szülő nők számára, és a nagyvárosokban gyakori az, hogy rengeteg nő hat héttel, két hónappal a szülés után már megy is vissza dolgozni, máris a saját külsejével, a fogyókúrájával, az edzésprogramjával foglalkozik. Ez szerintem iszonyú. Örök, jóvátehetetlen veszteség az anyának is, a babának is. Emlékszem, nem bírtam ki, és elsírtam magam a játszótéren, amikor először láttam, hogy icipici babákat bébiszitterek etetnek cumisüvegből, miközben a babának szopnia kellene, otthon aludnia a mamája mellett, aki ki tudja, hol van. Úgy érzem, sok nő itt úgy tesz, mintha a gyerekszülés nem járna lemondással! Aztán fene tudja, nekem ez nem tetszik, de biztos jobb, mint ha valaki depressziós, és bezártnak érzi magát… Valahol a kettő között van az igazság.

Fotó: Rózsa Ákos

– Túl az anyagi különbségeken, mennyivel másabb egy amerikai és egy magyar családanya élete?

– Amit még hozzátennék az előzőekhez, hogy én – persze tudom, szerencsés vagyok – csak az előnyét látom a gyereknevelésben a többgenerációs gondozásnak, ami itt Amerikában sokkal ritkább a távolságok miatt, mint nálunk. Az Államokban a szülők és a gyerekek csak ünnepeken repülnek el egymáshoz, ezért van itt olyan sok bébiszitter. Pedig szerintem egy (vagy kettő) jó nagymama-nagypapa pótolhatatlan lelki útravalót adhat egy kisgyereknek.

– A legtöbb magyar ember szerint az amerikaiak csak felületesen és mesterkélten kedvesek. Neked mi a tapasztalatod erről?

– Annak ellenére, hogy egyetértek, nem bánom, hogy ilyenek. Bár tudom, hogy amikor széles mosollyal megkérdezik, hogy vagyok, nem is igazán kíváncsiak a válaszra, ugyanakkor mennyivel jobban esik mosolygó emberek között kezdeni a napot, mint depressziós, fáradt arcokra nézve! Én minden rémes amerikai sajátosság ellenére imádom ezt a kultúrát, és elsősorban egy dolog miatt: a „meg tudom csinálni!”, az összefogás, az elesettek felkarolása és az optimizmus számomra nagyon fontos dolgok. Mivel magam is hajlamos vagyok a melankóliára, mindig feltöltődve megyek haza Amerikából. Amit pedig még nagyon szeretnék kiemelni: itt még soha nem találkoztam senkivel, akinek az a vágya, hogy ha neki rosszul mennek dolgai, akkor „dögöljön meg a szomszéd tehene is”.

– Mi hiányzik a legjobban Magyarországról?

– Meg sem tudom mondani, annyira egyértelmű számomra, hogy belátható időn belül megint otthon leszek. Mivel Magyarország az otthonom, és mindenhol máshol csak „átutazóban” vagyok, ezért nem is szoktam azon gondolkozni, hogy mi hiányzik. A barátaim persze nagyon, meg az anyósom főztje.

– A TV2 után most a Magyar Televízió csapatát erősíted. Miben jelent különbséget kereskedelmi és közszolgálati csatornánál dolgozni?

– Engem már a kereskedelmi tévében is csak a közszolgálati tartalmú műsorok érdekeltek, úgyhogy hatalmas változást nem kellett megélnem. Az biztos, hogy szellemi szabadságot jelent, ha az embernek nem kell a mindenáron való nézettségnövelés miatt „bulvárosodnia”. Ugyanakkor fontos számomra, hogy „elitista” se legyen egy műsor, hiszen mindenkihez kell szólni, mindenkit kell tájékoztatni, nem pedig „csak” az értelmiséget.

– Most már kint van a filozófus férjed is. Ő mivel foglalkozik Amerikában?

– Beszabadult a város legjobb könyvtáraiba, ami nagy lehetőség az ő szakmájában. Zoltán itt végezte a PhD-jét, például 2001-ben, amikor itt voltam nála, és sok kapcsolata megmaradt. Írni fog, tanulni, reméljük, talán tanítani is.

– Sok magyar családban mire a gyerekek iskoláskorúak lesznek, visszatérnek Amerikából, mondván, az itthoni iskolai rendszer sokkal alaposabb. Erről mi a véleményed?

– Remélem, ez még ma is igaz, sokáig az volt. Az amerikai oktatás nagyon furcsa: itt vannak a legrosszabb általános és középiskolák, ugyanakkor a világ legkiemelkedőbb egyetemei is. Egyszerre próbálnak sokat tenni azért, hogy ne alakuljon ki szegregáció már a kisgyerekek között, ugyanakkor az átlagember számára kifizethetetlenek a legjobb egyetemek. Szóval: jobban örülnék, ha a gyerekeim otthon érettségiznének, de nem lennék nagyon szomorú, ha bejutnának valami ösztöndíjjal a Harvardra! Csak viccelek, nincsenek velük szemben ilyen elvárásaim.

– 2001-ben kint voltál, amikor a terrortámadások történtek. Élményeidről, tapasztalataidról, benyomásaidról könyvet is írtál Felhőkarcolatok címmel. Tervezel-e újabb kötetet?

– Jaj, nem… Az a könyv számomra elsősorban lelkileg volt nagyon fontos, én jobban szeretek kamerával dolgozni, mint írni. Ki akartam írni magamból sok hónap feszültségét, tisztázni, rendszerezni kicsit, hogy mit gondolok arról, ami történt. Az olvasóknak pedig elsősorban azt akartam megmutatni, hogyan lehet méltósággal és emberséggel összefogni a nagy bajban ahelyett, hogy ellenségeket keresnénk, akiket gyűlölni és hibáztatni lehet. Sajnos nagyon sok minden megváltozott Amerikában szeptember 11. óta, főleg a kormánynak a világhoz való viszonyában, de ezt már megírták helyettem mások, sokkal jobban.

– Hány évre szól a megbízatásod?

– Abban állapodtunk meg, hogy az amerikai választások végéig maradok, nagyon sokféle dolgon múlik, hogyan tovább.