Már akkor tudnom kellett volna, hogy így lesz, amikor karácsony után alig akart hazajönni velem. Fogta a kezét, szorította az ujjait, majd belelilult az erőlködésbe. „Lola nem haza, mama, Lola majad.” Ezt ismételgette a lutoni reptér felé, nagyjából negyven percig, megállás nélkül. Akkor azt hittem, elmúlik. Hiszen az anyja én vagyok, és mint ilyen, képes leszek lekötni dübörgő érzelmeit. Majd ha hazaérünk Budapestre, és meglátja a szobáját, a játékait, megnyugszik – gondoltam optimistán. Nagyjából így is lett.
Az év elején száguldottak a hetek, jöttünk-mentünk, dolgoztunk, mókáztunk, éltünk. Lola is visszazökkent oda, ahová vissza kellett zökkennie. Aztán jött február vége. A Ferihegyi reptér felé mintha megismétlődött volna a történelem. Csak Lola most nem maradni akart, hanem minél gyorsabban odaérni. Mert Ő már várta. „Hovana gamma?” – kérdezgette, nagyjából újra negyven percig. Addig, amíg az érkezési oldalon, a fotocellás ajtóban meg nem pillantotta. Akkor. Akkor szakadtunk el egymástól végleg. Nemcsak a lelkünk, a testünk is. Mert Lola kitépte magát a kezemből, és rohant a nagyanyja felé, hogy aztán minden erejével a karjába vethesse magát. Ez három napja történt. A lányomtól azóta két puszit és egy tessék-lássék simogatást kaptam. Slussz. Amikor reggel felébred, még azt kiabálja, hogy „mama”, de ahogy kijövünk a szobájából, már rohan a nagymama ágya felé. Gyanítom, holnap már nem is engem hív. Minek? Úgysem velem akarja tölteni az idejét. És ha a féltékeny szív nem szenvedne még eléggé, itt van ez az átkozott sérülés. Néhány napja átestem egy kisebb talpműtéten. Semmi nagyon komoly, de menni nem nagyon tudok. Hát még szaladni. Márpedig Lola az utóbbi időben nagyobb sebességre kapcsolt. Tehát ha futni kell, nem én futok vele, hanem Ő. Mint ahogy a vasárnap reggeli uszodázásra sem én megyek vele, hanem a Bestia. Mert „mama jába beteg, megdóduj” – és már rohan is ki az ajtón.
Kívülről persze semmi sem látszik rajtam. Még maradt valamennyi a büszkeségemből, ha mégoly megtépázott állapotban is. Még képes vagyok úgy tenni, mintha örülnék a történteknek. Annak, hogy elhagyott, megcsalt, megalázott, összetört. Hogy már nincs rám szükség. De belül forrongok. Pedig pontosan tudom, hogy ez így van rendjén. Tudom, hogy akkor működik jól egy család, ha egyértelműek a szerepek, ha mindenkinek jut egy, és mindenki csak a magáét játssza. Márpedig a nagymama szerepe pontosan ez. A gyerekrablóé. Az én Lolám meg, csakúgy, mint a legtöbb, egészséges, aktív és imádni való nagymamával rendelkező gyerek, boldogan rohan az édes fogságba. Mert a nagymama úgy mesél, mint senki más. És önzetlen. Amúgy érzelmileg. Ő megteheti, hogy nagylelkű legyen. Csak az nem stimmel, hogy még csak esélyem sincs váltságdíjat fizetni egy kis Loláért, ha Ő itt van. Ugyanis a nagyi olyan gyerekrabló, aki nem kér váltságdíjat, mert esze ágában sincs elengedni a foglyát.
Borzasztó dolog ez az osztozkodás. Meg a féltékenység is. Még akkor is, ha az ember képes kiröhögni magát miatta. Félelmetes tulajdonságokat hozott ki belőlem az anyaság. És rettenetes gondolatokat. Ugyan, mikor máskor lettem volna halálosan féltékeny egy dekoratív, de azért mégiscsak kései ötvenes angol hölgyre? És ugyan mi más késztetne arra, hogy egyszerűen legyerekrablózzam meg bestiának nevezzem? Az idő azonban nekem dolgozik. Először is azért, mert a világon mindenhez, így aztán még ehhez a rendkívül méltatlan helyzethez is, hozzá lehet szokni. Másrészt pedig azért, mert egyszer csak haza kell utaznia. Bármennyire szorítják azok a puha kezek egymást, el kell szakadniuk egymástól. És akkor újra az enyém lesz! Csak az enyém! Ha-ha!
Már csak nagyjából négyszáz karakternyi helyem maradt, úgyhogy elárulom (hátha van, aki eddig nem jött rá). Igazából boldog vagyok, hogy Lola ennyire imádja a nagyanyját, és egyáltalán nem bánom, hogy havonta két-három napig, amíg ők szerelmesen játszanak, nekem is jut egy szusszanásnyi idő. Magamra. Hiszen Lola nagyon jó kezekben van. Nem véletlenül Anna és Joachim a nagyszülők védőszentje. A kegyelmes, megbocsátó Anna és a vigasztaló Joachim.
