Narancsszínű falak, süppedő fotelek, gőzölgő tea. A barna asszonykán látom, hogy már a környezet megnyugtatja. A szeme kifényesedik, az arca kisimul, előre készítgeti a mondanivalóját. Végre-valahára kipanaszkodhatja magát!
 |
| Escher Andrea |
– Mielőtt elkezdenénk a beszélgetést, egyet tisztázni kell. Ülj le vele szemben – mondja Escher Andrea kineziológus. A mozdulatai határozottak, a hangja simogató, ahogy a lélek doktorához illik. – Bármilyen is az édesanyánk, akkor is szeretet rejlik a kapcsolat mögött. Lehet, hogy ennek a felszínen nyoma sincs, de hogy a mélyben akkor is ott a szeretet, az nem kétséges. Hisz valakinek odaadni kilenc hónapra a testünket, aki majd egyszer meg fog születni, önmagában csoda. Bármi lesz is később, mi már megtettük a legtöbbet, amit ember tehet. Életet adtunk!
– Ezt én elismerem – feleli Juli. – De ezzel úgy visszaélni, ahogy az én anyám tette, hogy levegőhöz sem jutottam mellette, az túlzás. Emlékszem, gyerekkoromban szinte senkivel nem beszélhettem, az iskola előtt várt rám, és ha azt látta, hogy valakivel szóba elegyedem, könyörtelenül hazaráncigált. Semmi nem volt jó neki, amit tettem. Selejtesnek, balkezesnek nevezett. Soha nem kaptam simogatást, jó szót. Apámtól sem remélhettem védelmet, mert folyton ivott. Szó szerint fulladoztam. Asztmával kezeltek.
– Vannak vélemények, amelyek szerint tizennyolc éves korunk után egy szóval nem hivatkozhatunk arra, hogy az anyám így, meg az anyám úgy. Hiszen attól kezdve magunk irányítjuk az életünket…
– De ha nem hagyják! – tiltakozik Juli. – Amikor felnőttem, első dolgom volt, hogy elmeneküljek hazulról. Erre anyám közölte, hogy ő is jön velem, elege van apámból. Nem bírtam tovább, inkább férjhez mentem, hogy végre megszabaduljak tőle. Azt hittem, ez a megoldás. De a férjem nemtörődöm apa volt, aki kapcarongynak használt engem. Anyám pedig mindig kitalálta, hogyan avatkozhatna bele az életünkbe. Amikor az esküvő előtt terhes lettem, kijelentette, hogy el kell vetetni a gyereket. Eszembe sem volt! Megszültem.
– Te hogy jöttél a világra, arról tudsz valamit? – hajol előre izgatottan a szakember.
– Amikor nagy nehezen megszülettem, anyám ideg-összeroppanást kapott. Ezt tudom. Nem is lett több gyerekük.
– Volt édesanyádnak vetélése?
– Ez tabu. Nem mondja el.
– Történt-e haláleset, öngyilkosság, bármilyen tragédia a családban, esetleg a nagymamák, a nagypapák körében? – faggatózik tovább a kineziológus.
– Az anyai nagyanyám a sokadik terhességével elvérzett. Az egész család végignézte a szenvedését… Anyám akkor hároméves volt, és emlékszik, hogy az édesanyja ott feküdt az ágyon.
– Ez az! – dől hátra a lélekbúvár. – Ha semmi mást nem tudok, csak ezt, már érthető a túlzásba vitt aggodalom, amivel anyád téged körülvett. Attól félt, hogy bajod esik. A szörnyűség, a feldolgozhatatlan halálélmény ott maradt a lelke mélyén. Ezért nem akarta azt se, hogy szüljél. Hiszen a gyerekszülés azonos a halállal.
– A gyerek, az hálátlan dög. Én is az vagyok. Pedig ő mit meg nem tesz értünk! Hozta mindig a kis hazait, pénzt adott, segített, aztán jól megzsarolt vele. Amikor a két hónapos fiamat meglátta, felkiáltott: „Ennek a gyereknek a szeme se áll jól. Anyagyilkos lesz belőle!”
– Hogy nőtt fel az édesanyád?
– A nagynénje nevelte fel, kilenc, lelencből kivett gyerek mellett. Abból éltek. Anyámért nem kaptak pénzt, ezért folyton ütötték-verték.
– Ezek után csodálkozol, hogy nem tudja kimutatni a szeretetét? A testi kontaktus hiánya egy életre szorongást okoz. Anyukád úgy élte meg, hogy őt senki nem szereti, senki nem fogadja el. Az ilyen emberek örökre szeretetkoldusok, megfelelni vágyó, elismerésért kuncsorgó páriák maradnak, vagy épp ellenkezőleg, bezárkóznak és páncélt növesztenek… Azt mondtad, ma is egy fedél alatt laktok…
– Mióta elköltöztem az uramtól, kénytelenek vagyunk. De előtte is folyton megjelent, kéretlenül. Hiába menekültem előle, mindig megtalált. Amikor megörököltem apu házát, ő is jött, hogy ott akar lakni. Nem dobhattam ki a saját anyámat!
– Elváltál?
– Négy évvel ezelőtt úgy éreztem, összecsapnak a fejem fölött a hullámok. A harmadik gyerekem beteg, ehhez ott van még egy érzéketlen férj, meg egy zsarnok anya. Elegem lett. Eldöntöttem, hogy végre a sarkamra állok. Azóta keményen dolgozom magamon. Soha nem éreztem például magam nőnek. A melleim a mai napig útban vannak. Gyerekkoromban pont úgy viselkedtem, mint egy fiú. Apám talán fiúnak várt…
– Akkor lássuk az apai ágat! Ott történt-e valamilyen tragédia? – folytatja tovább a nyomozást Andrea.
– Az egész család egy tragédia. A dédapámig visszamenőleg mindenki alkoholista volt. Apám is. Az öccse felakasztotta magát…
– Nézzük, mit tehetünk! – azzal Andrea megfogja Juli két karját, és az izomtónus segítségével tesztelni kezdi a tudatalattiját. Félhangosan, szinte magában teszi fel a kérdéseket, amelyekre választ vár. Nem fontos, hogy Juli értse, hiszen élete első, öntudatlan szakaszára úgysem emlékezhet. Márpedig a szakember most az akkor átélt érzelmeire kíváncsi. A lelkünkben szerencsére mindennek megmarad a lenyomata, amelyet a testünk e speciális technika segítségével elárul… A szakember a magzati korban szörnyű fájdalmat érzékel. Faggatni kezdi Julit, mi történhetett akkoriban a családban. Ő rájön, hogy a nagybátyja ekkor vetett véget az életének. A fájdalom az öccséé, azaz Juli apjáé, ami valószínűleg megronthatta a feleségével való kapcsolatát. Közben derült ki, hogy Juli anyja terhes.
– Mindenki azt kívánta, bárcsak meghalnék! – jajdul fel az asszony.
– Mondd ki, hogy „bűnös vagyok”!– kéri a szakember.
Juli kiejti a szavakat, közben fájdalmasan görcsbe rándul az arcra.
– Bűn élni! Az egész családban kódolva van egy ilyen program – állapítja meg a kineziológus. – Magadat bünteted azért, hogy élsz. Ezért érzed magad értéktelennek, selejtnek, ezért szolgálsz folyton másokat. De szerencsére eljutottál oda, hogy átírd ezt a programot. Hol tartasz most?
– Kinyíltam. Már nem érdekel, mit mond anyu. Múltkor elmentem például egy rajzkurzusra. Mindig azt hittem, szörnyen ügyetlen vagyok. Kiderült, hogy az enyém lett a legszebb rajz. Anyám azonnal lefitymálta. De már nem fájt. Jó lenne, ha semmi sem fájna többé, amivel bántani akar…
– És még jobb lenne, ha szeretni tudnád. El kell fogadnod, hogy te vagy a kicsi, és ő a nagy. A szüleink előtt meg kell hajolni, mert különben megakad a szeretet, az energia áramlása. A genetikai erőt csak az őseinktől várhatjuk.
A szakember ekkor arra kéri Julit, csukja be a szemét, és gondoljon vissza a gyerekkorára. Képzelje maga elé az édesapját, és nézze meg, milyen ajándékot kaphatna tőle! Juli először zavartan lehajtja a fejét.
– Semmilyet, félek – válaszolja.
– Dehogynem! Nézd meg alaposabban! – biztatja Andrea.
– Biztonságot – suttogja az asszony kisvártatva. Aztán az édesanya következik. Juli elképzeli, hogy kislányként áll a mamája előtt.
– Mit kaptál tőle? – kérdezi a szakember.
– Elfogadást! – sikoltja Juli.
– És az apai nagyapádtól?
– Semmit. Dehogynem… A nevemet!
– Na, ugye, csak így tovább. Képzeld magad elé sorban minden ősödet. És most hajolj meg előttük! Amilyen mélyen csak tudsz… Mondd azt nekik: „Köszönöm nektek az életet!”
Az asszony ekkor már kipirosodott arccal, transzállapotban ül. Szépen, tagoltan mondja:
– Köszönöm nektek az életet.
Megkönnyebbülten felsóhajt, és lassan kinyitja a szemét. Boldognak látszik.
|
Meg kell szakítani az ördögi kört! A szakemberrel még ott maradok, amikor befejezi Julival a terápiát. – Nagyon sokan élik meg úgy, hogy az édesanyjuk nem, vagy nem úgy szerette őket, ahogyan kellett volna – mondja Escher Andrea. – Márpedig a gyerekkorban kapott anyai szeretetnek, elfogadásnak meghatározó jelentősége van későbbi életünkre nézve. Csak egy példa. Azoknál a nőknél, akiknek az édesanyja nemhogy üdvözölte volna, hanem igyekezett inkább elfojtani, elleplezni nővé serdülésük első jeleit, szorongást ébresztve a lányukban ezzel kapcsolatban, megfigyelhető, hogy nehezen találják a nemi identitásukat. Az is előfordulhat, hogy a gyerekvállalásig sem jutnak el, de mindenképpen sérül az anyai szerephez való viszonyuk. Ebből adódik, hogy ugyanazokat a hibákat követik el a gyerekneveléssel kapcsolatban is, amit az anyáik. Ahhoz azonban, hogy az ördögi kört megszakítsuk, tovább kell nyomoznunk őseink vonalán. Nem elég az édesanyánkkal való kapcsolatunkat elemeznünk. Cselekedeteinknek sokkal mélyebben rejlő, hetedíziglen visszavezethető mozgatórugói vannak. Sokszor olyanok, amelyekre már csupán a tudatalattink emlékszik, tehát azt kell kifaggatnunk. Ehhez nyújt segítséget a kineziológia. Julival ez az első ülés csupán ízelítő volt. Kiderült, hogy súlyos lelki terhekkel jött a világra, mindkét szülőtől fájdalmat kapott örökségül. De bízom benne, hogy idővel sikerül majd felfejtenie a sorsa szövetét, hiszen szuverén, erős egyéniség. Képes lesz a negatív mintákon változtatni, és így a benne rejlő ősi gyógyító energiák is életre kelhetnek. |
Még több az e heti Nők Lapjából:
