Jill Mansell Bristolban él gyermekeivel és férjével, és minden idejét az írásnak szenteli, habár, saját bevallása szerint ez nem egészen igaz, hiszen „sokat tévézik, gumicukrot eszik, imádja a házuk melletti sportpályán edző rögbijátékosokat bámulni, és órákat lóg a neten azon csodálkozva, hogy mennyi írónak van ma már blogja. Csakis akkor lát hozzá a munkához, amikor az összes lehetséges pótcselekvésből kifogyott.” Népszerű regényeit eddig több mint 3 millió példányban adták el, és számos nyelvre lefordították szerte a világon.
– Gyerekkori vágyad volt, hogy író legyél? Ha nem, mi motivált arra, hogy elkezdd az írást?
Gyerekként sokat írtam, hosszú és vidám történeteket körmöltem magamról meg a testvéremről, de sosem gondoltam arra, hogy rendes könyvek rendes írója lehetnék. Véletlenül pont megtaláltam az egyik ilyen történetet, amit 11 évesen írtam arról, hogy az akkori házunk padlóján egy repedésbe beleejtettem némi pénzt. Leírtam, hogyan térdeltem a padlón, és hogyan piszkáltam ki az aprót késsel-villával. Az Újrakezdésben, amit ezen írás felfedezése előtt pár hónappal fejeztem be, volt egy ijesztően hasonló jelenet – csak a könyben a karakter valami sokkal cikibbet szed ki a repedésből késsel-villával, a padlón térdelve. Hogy mi az, azt mindenki olvassa el a könyvben!
– Mennyi ideje írsz?
Félretéve a gyerekkori firkákat, a komoly írással…hoppá, már 18 éve foglalkozom. Olvastam egy cikket egy vasárnapi mellékletben arról, hogy a nők hogyan keresnek sok pénzt romantikus regényekkel. Ez motivált arra, hogy a környéken jelentkezzek egy esti kreatív írás tanfolyamra. Sok csoporttárssal még mindig jó barátok vagyunk, és rendszeresen találkozunk. Igazából most, ahogy ezt írom, felötlött bennem egy könyv terve – egy ilyen tanfolyam szó szerint megváltoztathatja az ember életét.
– Mit szeretsz a legjobban az írásban?
Imádom, amikor jól megy, és utálom, ha nem. Amikor elkezdek egy új regényt, az mindig izgalmas – olyan, mintha bemennénk egy partira ahol csupa idegen ember van, sosem tudni, mi történik később. Azt gondolná az ember, hogy uralni tudja az egészet, nem? Az a nehéz egy könyv megtervezésével, hogy egyszer csak azt látod, hogy az egyik karaktered olyan váratlan dolgot csinál, ami az egész történetet megváltoztatja. Sosem hittem az olyan íróknak, akik ilyeneket mondtak – sőt, csöpögős klisének tartottam – de most, hogy én is írok, attól tartok, igaz. Talán azért van, mert ahogy írok, támad egy jobb ötletem, és ezt kihasználom. Mintha elindulnék venni egy visszafogott szürke pulcsit, aztán a végén vennék egy vadító flitteres estélyit.
– Mi a menetrended, amikor leülsz írni?
Imádok, imádok, imádok arról hallani, hogy mások hogyan írnak! (Van egy e-barátom, aki történelmi regényeket ír, miközben hangosan üvölteti a rockzenét.) A könyveimet kézzel írom, egy mesés Harley Davidson tollal, Pukka Pad jegyzetfüzetekbe. A nappaliban szoktam ülni, a kanapén, és közben folyamatosan megy a tévé (ugyanakkor sosem tudtam zenét vagy rádiót hallgatni, az már túl zavaró lenne). Nézem a This Morningot Fernnel és Phillel, és a műsorból gyűjtöm az ötleteket a könyvhöz. Ezalatt tekintélyes mennyiségű chipset, gyümölcsös rágót és kávét fogyasztok. Akkor dolgozom, amikor a gyerekek iskolában vannak, és az elkészült részleteket odaadom a gépelőmnek, aki kibogarássza a kézírásomat. Régebben megboldogult anyám gépelte a szövegeimet, így nem lehetett benne nyílt szex. Most a lányom barátnői mind elolvassák a könyveimet, így még mindig nincs bennük nyílt szex. És nem, a lányom egyszerűen nem olvassa el a könyveimet, mert cikinek tartja. Akárhányszor megkérem, hogy olvasson el egy oldalt, mindig észrevesz egy-egy karaktert, aki az én, vagy – ami rosszabb! – az ő szófordulatait használja. Tulajdonképpen lehet, hogy jobb is, hogy nem olvassa el a könyveimet – még az hiányzik, hogy bepereljen!
– Milyen írókat csodálsz?
Minden írót csodálok, akinek kiadják a könyvét, mert mindannyian tudjuk, milyen pokolian nehéz megírni, majd kiadatni egy könyvet. De a személyes kedvenceim Marian Keyes, Catherine Alliot, Sophie Kinsella, Isabel Wolff, Katie Fforde és Veronica Henry. És ha még belefér, azt is elmondom: ha bárkit vonz, hogy romantikus regényt írjon (vagyis bármit, amiben csókolózás van), az RNA (Romantic Novels’ Association, vagyis Romantikus Regényírók Egyesülete – a ford.) csodálatosan segítőkész szervezet. Büszke vagyok arra, hogy a tagjuk lehetek, és mindenkinek ajánlom a tagságot.
– Melyik írók hatottak rád a munkád során, és miért?
Ez csakis Jilly Cooper lehet, akinek a munkásságát annyira imádtam gyerekkoromban. (A szüleim nem járatták a Sunday Times-t, de Edwin bácsikám kivágta és megőrizte nekem a cikkeit.) A Lovasok és a Riválisok volt a két könyv, ami arra inspirált, hogy megírjam a saját könyvemet, mert ahogy elolvastam ezeket, rájöttem, viccelődni ér. Olyan sokszor olvastam ezt a két könyvet, hogy már darabokra estek!
– Mi volt a legutóbbi jó könyv, amit olvastál?
Legutóbbi jó könyv? Bárcsak több szabadidőm lenne – imádom a thrillereket, de nagyon ritkán van lehetőségem olvasni őket. Ezért különösen élveztem James Patterson Nászút című könyvét. Lee Child Jack Reacher-regényei is zseniálisak. Gondolj bele, ha rá tudnám venni magam arra, hogy kevesebbet aludjak, még hány thrillert futhatnék át!
– Mennyiben befolyásolják a valós életed élményei az írásaidat?
Szükségem van a valós tapasztalatokra, miközben írok, de ez nem tudatos – tisztában lenni azzal, hogy valami milyen érzés, és hogy milyen érzés lehet… mind egy helyről jön. Ezt kimondva természetesen pofátlan módon feldolgozom a saját élményeimet a felnövésről, a katasztrofális randikról, a férfiak utáni hajtásról, a hajtás sikertelenségéről, a bepasizásról, a szakításról, a házasságról, a válásról, arról hogy milyen szerelemgyereket szülni George Clooney-nak… hopp, bocsi, az még nem történt meg…érted, mire gondolok amikor azt mondom, hogy a valóság és a képzelet közötti határ elhalványodik? Nos, körülbelül erre.
– Mielőtt elkezded írni, már tudod, hogy fog végződni a könyved?
Nem igazán, bár az a jó a romantikus vígjátékokban, hogy mindannyian tudjuk, hogy happyend lesz a vége. Csak azt nem tudom, hogy jutnak hozzá a szereplőim (Régen megpróbáltam megölni főszereplőket, hogy sírós-drámázós vége legyen a könyvnek, de a szerkesztőm átíratta velem, és újraélesztette őket. Persze igaza volt. Mindig igaza van. Helló, Marion!)
– Mi inspirálta a legutóbbi könyvedet, az Újrakezdés-t?
Az Újrakezdésben Ginny átéli az „üres fészek szindróma” gyötrelmeit, míg lánya, Jem, kirepül a fészekből és saját kalandokat él át. Az ihlet akkor jött, amikor a 12 éves lányom egy barátjánál aludt. Ott ültem a saját házamban, szombat este, néztem az X Factort, és Lydia nem volt ott mellettem… és hirtelen rájöttem, hogy hat éven belül elmegy egyetemre, és utána nem jön vissza… és ha én ilyen reménytelen ürességet érzek úgy, hogy a társam és a fiam még a házban vannak (igaz, hogy fent az emeleten, hülye számítógépes játékokkal elfoglalva), mennyivel rosszabb lehet egy egyedülálló anyának, akinek az egyetlen gyereke készül otthagyni a családi fészket. Ez volt a kiindulópontja a könyvnek. Ez két éve volt, most Lydia 14 éves, és 4 éve van addig, hogy elmenjen itthonról. Hacsak ide nem kötözöm…
