 |
| Fotó: Lábady István |
Az utcán voltunk, úton a kocsi felé. Lolának még nagyjából harminc métert kellett volna megtennie. De neki más tervei voltak. A mama karjában akart utazni az autóig. Nem a daddy nyakában, nem a mama kezét fogva, nem a háromkerekű műanyag motoron. Csak a mama karjában. Igen ám, de ennek a bizonyos mamának mára orvosi papírja van arról, hogy gerincferdülése lett az elmúlt két és fél évben. Lola-emelgetés helyett gyógytornát javasolt a doktor. Egyszóval szó sem lehetett arról, hogy fölvegyem. Nem fáradt, nem szomorú, nincsenek körülöttünk idegenek. Minden ismerős, az utca, a parkoló autók, a bokrok, a bogarak. „Nem, Lolám, gyere gyalog, vagy fogd meg a mama kezét.”
Hirtelen, két madárcsicsergés között kezdett el üvölteni. Mit üvölteni, fejhangon, keservesen sikítani. Belehasított a lusta szombat délutánba a „Mamaaaaaaa! Nem tudok dajogolni, vedéj föl!!!” Alkudozás kezdődött. Azt mondják a nálam sokkal gyakorlottabb gyereknevelő iparosok, hogy hisztihelyzetben a nyugalom megőrzése elengedhetetlen. Arról, hogy konkrétan mi vezet sikerhez, már megoszlanak a vélemények. A fenékre ütés, mint fogalom, nálunk családilag hiányzik a szótárból. A pohár hideg víz szintén ellenérzéseket kelt. Arról nem is beszélve, hogy ha a gyermek nyilvános terepet választ a hiszti foganatosítására, nos, akkor viszonylag ritkán áll rendelkezésre pohár, illetve víz. Maradt tehát a számomra két legszimpatikusabb, ám a sikerességi mutatókat tekintve Lola esetében nem a két legjobb metódus. Úgy is, mint a gyerek nyugodt szavú meggyőzése alternatívák felmutatásával, esetleg a figyelem elterelésével, vagy szoros ölelés, és az anyai szeretet verbális bizonygatása.
| Olvassátok el Lola korábbi történeteit blogunkban! » |
Na már most, ezen a szép napos, kávéillatú szombat délutánon Lola egyik megoldás irányában sem volt nyitott. A lányom szereti a világot – abban az esetben, ha a világ olyan, amilyennek ő akarja. Elég hozzá egy kurta gyaloglási kényszer, és ez a kényes egyensúly fölbomlik. Ha tehát anyám nem vesz föl, én üvöltök addig, amíg 1. elkeseredettségében, 2. szégyenében, 3. tanácstalanságában mégiscsak fölvesz. Így szólt odabenn, az ordító fejecskében a gyermeki logika. Mi meg, odakinn, az ordító fejen kívül, úgy is, mint ordító gyerek apja és anyja, a társadalom páriái, a nevelés csődjei, a nyilvánvalóan Rossz Szülők, egymásra néztünk. És hallgatólagosan egyetértettünk abban, hogy nem veszem, nem vehetem föl Lolát. Nem, mert – azon túl, hogy éppenséggel menni alig bírtam a hátfájástól – ha hiszti hatására fölveszem, annak éppen az lesz az eredménye, amit olyan nagyon szeretnénk elkerülni. A gyerekek másodpercek alatt levonják ugyanis az olyasfajta tanulságokat, hogy „minél tovább és minél hangosabban hisztizek, annál nagyobb az esélyem, hogy megkapom, amit akarok. De legalábbis fölbosszantom anyámat/apámat, neki se legyen má’ olyan jó, ha nekem ilyen nyilvánvalóan rossz.”
Lola feje addigra lila volt az erőlködéstől. Állt a járda közepén, és minden porcikájából sütött az elszánt kétségbeesés. Az ötven körüli úr ekkortájt tűnt föl a másik oldalon. Más dolga nyilván nem lévén, úgy döntött, kivárja a végét a mutatványnak. Ő persze a körülményeket (krónikus gerincpanaszok, mindössze harmincméteres távolság, egyébként rendkívül kiegyensúlyozott szülő-gyerek kapcsolat és a többi) nem ismerte. Ellenben látott két fiatal szülőt (egyikük ráadásul valahonnan ismerősnek tűnt, talán valami gyerekrovatot ír az egyik újságban, ott volt a felesége éjjeliszekrényén…), akik hagyják, hogy ez a göndör, kék szemű tündér bordóra ordítsa magát. Ráadásul szombat délután. És indult a fejcsóválás. Meg a szigorú tekintet. Alexnál ekkor telt be az a bizonyos pohár, függetlenül az úr reakciójától. Maradék szülői tekintélyét úgy igyekezett megőrizni, hogy odament, a rúgkapáló gyereket fölvette, és elindult vele a kocsi felé. Én odabiccentettem a csodálkozó férfinak, majd utánuk iramodtam. Lola már az ülésben hüppögött keservesen, mire odaértem. „Mindketten nagyon szeretünk, drágám” – mondtam neki, és az ölébe hajtottam a fejemet. Ő morzsolni kezdte a fülemet, Alex gázt adott. A pasas még mindig ott állt a Garas utca sarkán. Szerintem akkor esett le neki, hogy éppen a nők lapjás Lolababát látta. Akció közben.
Ajánló:
• Gyerek.lap.hu »
• Nevelés.lap.hu »
• Gyermekkultúra.lap.hu »
|
További kiemelt témáink a Nők Lapja július 16-án megjelenő, 29. számából: Epres Panni Nosztalgia Riport Útitárs Tamás A heti szerkesztő, Grecsó Krisztián ajánlásával: Továbbá: Szépség, Konyha, Egészség, Horoszkóp, Társkereső és még sok minden más! Ne felejtsétek: Nőnek lenni jó! |
 Még több az e heti Nők Lapjából: • Gyönyörű nő két pompás férfival » |
