– Kezdjük az elején. Honnan jöttél, és mennyire fontos ez neked?
– Nagyon! Egy Madaras nevű faluból jöttem, Bácskából, Baja és Szeged között van, a szerb határ mellett. Annyira közel, hogy gyerekkoromban kishatárátlépővel tudtunk a földekről hazamenni. Elég különös volt. Az is furcsa volt, hogy én a falu egyetlen hatlakásos társasházában nőttem föl. Persze volt tanyánk, voltak állataink, rengeteg földünk, még több munkánk mindezekkel, de akkor is emeletes házban éltünk. Néhány éve az apukám megbetegedett, és az édesanyám elcserélte a lakást egy kis vályogházra, hogy ne kelljen lépcsőt mászni. Aztán sikerült megvennem a falu legszebb házát. Nekem legalábbis a legszebb. Gyerekkoromban ott lakott a késes, ahová sokat küldtek éleztetni – hentes nagyapám számára a kés munkaeszköz volt. Mivel a pékműhely is a szomszédban volt, folyton arra mászkáltam. Egy százéves, módos, alföldi parasztházat képzelj el, kulákháznak is mondják. Négy méteres belmagasság, „száraz kapu” – ami azt jelenti, hogy a kocsibejárónak teteje van, hogy ne ázzon meg a szekér –, és ami a legszebb, minden ablak fölött a régi magyar címer található. Ezekből gyerekkoromban csak az angyalkákat vettem észre. Úgy is maradt meg bennem, hogy az angyalkás ház. Öt évvel ezelőtt nézegettem, sajnáltam, mennyire leromlott állapotban van, aztán gondoltam egyet, és megkérdeztem: „nem eladó?” Dehogynem, mondták, két éve árulják. Nem adták drágán, meg tudtam venni, az a sok, amit azóta ráköltöttünk. De minden fillér megérte. Odaköltöztek anyuék, ami azért is fontos, mert a bátyámékkal egyszerre szoktunk hazamenni, kell a hely a nagy családnak.
– És az angyalkák azóta is gondoskodnak rólatok?
– De nem a címert tartó angyalok! Mint Madarason a legtöbb házhoz, ehhez is hatalmas kert tartozik, amiben minden megterem. Nem is eszünk otthon mást, csak ami nálunk termett. Egy helybéli, kedves ismerős hizlalja nekünk a disznót. Szegény malackák életük utolsó fél évében már csak kukoricán híznak, hogy szépen kitisztuljon a húsuk. Kolbászt, sonkát, mindent magunk készítünk. Az anyukám nevel csirkét, kacsát, pulykát – se húst, se tojást nem veszünk közértben. A barátokkal, családdal minden évben összegyűlünk, együtt tesszük el a savanyúságot, készítjük a málnaszörpöt, aztán jön a disznótor. Nagyon jól szórakozunk, és közben egészséges és finom elemózsiával tölthetjük meg az éléskamrát. Télen, amikor kibontok egy-egy szörpöt, lekvárt, olyan jó arra gondolni, ahogy készült. Tényleg szeretetet teszünk el az üvegekben, nem csak finomságokat.
– A barátod is élvezi a falusi mulatságokat?
– „Dezs”, a párom, budapesti, a legjobb barátja, szinte testvére, aki mindig velünk tart, szintén. Lassan még nálam is jobban szeretik ezt az egészet. Az igazsághoz persze hozzátartozik, hogy a párom a szörpkészítést nem igazán kedveli, de a disznóvágáson már lelkesen küzdenek. A szörpöt a bátyámmal csináljuk, aki amúgy állatorvos, és nagyon jól főz.
– És mit csinál a párod?
– Színművészetit végzett, dramaturg szakon, de egy ideje már üzleti marketinggel foglalkozik.
– „Dezs”… Különös neve van.
– Ez a beceneve, én így hívom. Nem titok a rendes neve sem, csak nem szeret szerepelni a rólam szóló cikkekben, és én ezt tiszteletben tartom. Amúgy ő az első férfi az életemben, akit nem idegesít, hogy engem a tévé miatt sokan ismernek, emiatt nincs semmiféle komplexusa, sőt nagyon jól kezeli a helyzetet.
– Tehát nem csinál ügyet abból, hogy téged mindenütt felismernek, hogy nem elég a tévé, még címlapokon is szerepelsz, fotóznak, nyilatkozol, és minden, ami a hírnévvel együtt jár?
– Nem. De én sem. Az énekes Bolyki fiúk közül a Balázs szokta mondani rólam: azt szeretem a Marcsiban, hogy egyáltalán nem sztár. És tényleg! Belőlem, ha megfeszülnek se tudnak sztárt csinálni. Azt sem tudom, mit jelent ez a szó.
– Viszont vitorlázol, lovagolsz, csukott szemmel megmondod, kinek a borát kóstolod…
– Sőt, a balatoni telken célba is lövök.
– Mivel?
– Ösztön íjjal.
– Az mi?
– Tradicionális magyar íj.
– Lóhátról?
– Nem. Meg akartam tanulni, de be kellett látnom, ha valaki a lovon visszafordulva akar célba találni, úgy, hogy csak a lábával, a csípőjével irányítja az állatot, annak nálam sokkal többet kell lovagolnia. Ennyit a tévés munkám mellett nem tölthetek lóháton.
– Egy picit még várjunk a tévével. Vitorlázol is.
– Nagyon imádom a Balatont. Versenyzői vizsgám van. Még egy klubhoz is leigazoltam, versenyezhetek is.
 |
| Marcsi és Vig György kollégánk egri borászokkal. Ahogy látszik, nem szomorkodtak |
– A tengeren is hajózol?
– Ott inkább búvárkodom. Negyven méterig merülhetek, ami amatőr szinten az elérhető maximum.
– Balesetek?
– Rendszeres vendég vagyok a traumatológián. Az orvos rám néz és megkérdezi: motor vagy ló? Vágott már fejbe vitorlarúd is egy viharban, de úgy, hogy elájultam. Folyton tele vagyok kék-zöld foltokkal, és valahogy mindig maszatos a ruhám, hiába mosok naponta. Minden kutya összeugrál, bármilyen ruhában képes vagyok leülni a fűbe, ilyesmi nem érdekel. Azért viselek többnyire fehér holmit, mert azt ki lehet hipózni.
– Tudod mit? Azért sem kérdezem meg, hogy állsz a hegymászással. Ezt már nem lehet fokozni. Beszéljünk a tévéről. Az se kevésbé veszélyes. Különösen, ha valaki egy politikailag besorolható csatorna, nevezetesen a Hír TV munkatársa…
Marcsi válaszát és a teljes interjút a Nők Lapja e heti számában olvashatod!
Ajánló:
• Műsorvezető.lap.hu »
• Tv.lap.hu »
• Celeb.lap.hu »
|
Nők Lapja-rejtvényfüzet A régi fogorvosok… Rodosz 248 év tapasztalat A heti szerkesztő, Grecsó Krisztián ajánlásával: Továbbá: Szépség, Konyha, Egészség, Horoszkóp, Társkereső és még sok minden más! Ne felejtsétek: Nőnek lenni jó! |
 Még több az e heti Nők Lapjából:
• Amikor először történt meg velem… » |
