– Még soha nem volt ekkora lámpalázam könyvbemutató előtt, mint most. Rettenetesen izgultam. Csak akkor nyugodtam meg kicsit, amikor láttam, hogy annyian jöttek el, hogy nem fértek be az Alexandra kávézóba. Tudom, hogy gyerekes dolog, de minden bemutató előtt elvégzek egy kis rituálét. Felmegyek a gyerekkori lakásomba, leülök a papám íróasztalához, ahol a könyveim nagy részét írom, és megköszönöm a szüleimnek, hogy vagyok, hogy írhatok, és kérem őket, hogy segítsenek. Már régen meghaltak, de ők az őrzőangyalaim, ebben nagyon hiszek. Lám, most sem hagytak cserben.
– Úgy hallottam, a regény rendkívül erős hatással volt azokra a nőkre, akik már olvasták a könyvet – volt, aki a hatására elhagyta férjét, hogy átgondolja az életét. Ön mit gondol, mi az a plusz, ami miatt ilyen erős hatást képes kiváltani az írás?
– A Varázskertben egy olyan negyvenes nőről írtam, akinek az életében fogyni kezd a szeretet, s ő harcol ez ellen, mert képtelen szeretet nélkül élni. Egy kifulladó érzelmi kapcsolatban, húsz éve tartó házasságban él a férjével.
Ez a történet nagyon sok középkorú nőt megérintett, mert magukra ismertek benne. Ahogyan megismerik a hősnő kételyeit, vívódásait és küzdelmét önmagával, saját életük kérdéseivel találják magukat szembe. Szociológusként úgy mondanám, hogy megtaláltam egy globális társadalmi problémát, amelyet személyessé tettem, de ez borzasztóan hangzik. Ezért is írok az utóbbi időben inkább szépprózát, mint szociológiát, mert már nem szívesen mondok ilyen mondatokat.
– Mit jelent Önnek az írás? Munka vagy hobbi?
– Az első „coming outom” 2000-ben volt, amikor megjelent A nő szerint a világ című könyvem, amelyben már mertem érzelmekről írni. Azt hiszem, akkor éreztem rá a szépírás ízére, és döntöttem el, hogy szépirodalommal is próbálkozom. Ez nagyon különös döntés volt egy szociológustól. Azután politikus lettem, akitől még kevésbé fogadják el, ha más vizekre evez. De mit tegyek, ha ez az ambícióm? Ha egy könyv írása közben csak néhány órára eljutok abba a kegyelmi állapotba, amikor repít az ihlet, és ahogyan a történet önmagát írja, már megérte. Ez olyan boldogság, amit csak az írás adhat meg. Ha ráadásul sikerül olyasmit írnom, ami hatással van mások életére, az egyenesen fantasztikus!
– Az írók sokszor merítenek a saját életükből ihletet egy-egy alkotás elkészítésekor. Ön mennyit merít az olvasóiból, azokból, akik akár ismeretlenül is megosztják Önnel életük egy-egy darabját író-olvasó találkozók alkalmával vagy akár a blogján keresztül?
– Rengeteget. Majdnem négyszáz női életrajzot olvastam el és elemeztem néhány évvel ezelőtt, amikor kutatási területem volt a nők helyzete.
Az író-olvasó találkozók is nagyon inspiráló hatásúak, rengeteget tanulok belőlük. Mindig meglep, milyen könnyen nyílnak meg az olvasók, milyen bátran mesélik el személyes élettörténetüket akár nagy nyilvánosság előtt is. Ilyenkor az is eszembe jut: vajon ki hallgatja meg ezeket az embereket? Gyönyörű dolog az, amikor megtisztelnek a bizalmukkal. Szeretek ismeretlen emberekkel találkozni, beszélgetni, hallgatni a történeteiket. És amelyik megérinti a lelkemet, azt egyszer meg is írom.
– Mennyiben más a Varázskert az előző műveihez képest?
– Talán azt mondanám, elmélyültebb, mégis lebegőbb írás, mint a többi. Az olvasó egy idő után nem tudja, a nő melyik élete igazi, és melyik elképzelt, mert szándékosan lebegtetem a történetet. Azt hiszem, bátrabban is írtam, mint az előző két regényemet, szabadabban bántam a nyelvvel, mint korábban. A női karaktert ezúttal is a saját személyiségemből kiindulva formáztam meg, ami természetesen nem azt jelenti, hogy rólam szól a történet.
– Ön női író, regényei óhatatlanul is egy nő szemüvegén keresztül láttatják a világot, a női érzelmek, szereplők meghatározzák nemcsak a témát, hanem a stílust is. Mit gondol, a Varázskert vagy akár a korábbi regények milyen üzenetet tudnak közvetíteni a férfi olvasók felé?
– Sokan gondolják, hogy a könyveimet csak nők olvassák, de ez nem egészen igaz. Tény, hogy a nők általában többet olvasnak, mint a férfiak, s én megkaptam a „nőíró” címkéjét, úgyhogy elsőként valószínűleg nők veszik a kezükbe a könyveimet. De ahogy megismerik az írásaimat, az emberek véleménye előbb-utóbb megváltozik, és a dolgok maguktól a helyükre kerülnek. Azok a férfiak, akik olvasták valamelyik regényemet, azt mondták, sokat megértettek belőle a nőkről, és ezért hálásak. De a legnagyobb dicséretet azoktól a férfi olvasóktól kaptam, akik szerint az írásaim segítettek feltárni a kapcsolatuk bonyolultságát. Mert önmagunknak lenni, feltárulkozni, befogadni egy másik embert nagyon nehéz. Az én hőseim mindig eljutnak valamilyen felismeréshez, valamilyen tudáshoz, még akkor is, ha nem mindig kanyarítok happy endet a történet végére.
– Bár a Varázskert még „nyomdameleg”, vannak már újabb regényötletei? Milyen tervei vannak? Esetleg már dolgozik is a következő művén?
– Bizony. Ezúttal olyan nőkről írok, hírességekről és ismeretlenekről, akik önpusztító életet éltek, amibe korán belehaltak. Szép és tehetséges emberekről, akik depresszióba estek, a világ szeme láttára pusztították el önmagukat. Szegény Albert Györgyi tragédiája indította el bennem az erről való gondolkodást, akivel a halála előtt két órával együtt szerepeltem a Szulák-show-ban. Megrázó volt átélni, milyen törékeny az emberi lét. Az önpusztítás mint jelenség korábban is foglalkoztatott, de most biztosan érzem, hogy ezt a témát akarom megírni.
– Aktív politikus, feleség, fiatal nagymama – és írónő. Hogy fér bele mindez a napirendjébe?
– Nagy lélegzettel végzek minden munkát, amióta az eszemet tudom. Állandóan pörgök. Azt hiszem, ez alkati kérdés, és persze nevelés kérdése is. Gyerekkoromtól fogva megtanultam beosztani az időmet. Sokat dolgozom éjszaka is, vagy utazás közben, a repülőn. De nem bánom, hogy így alakult, mert végül is így érzem jól magam. A családom nagyon megértő és elfogadó, a lányommal és az unokámmal egyívásúak vagyunk, ezért különösen jól értjük egymást. Vasárnaponként viszont bevonulok a konyhába, és nagy ebédeket főzök nyolc-tíz ember számára, mint egy hagyományos háziasszony. Ilyenkor olyanok vagyunk, mint egy normális család.
