Kedves Soma!
Döntés előtt állok, vagyis inkább döntés elé állítottam magam. Szeretném, ha segítenél tisztábban látni. A problémám az, hogy lassan véget ér a házasságom, és én nem tudom, hogy egyáltalán akarok-e küzdeni érte.
Előzményként csak annyi, hogy minden kapcsolatom ugyanúgy ér véget: óriási szerelem és szenvedély, fantasztikus szex, majd amikor már biztos a kapcsolat (ez kb. egy-két év után, amikor már vannak kisebb nézeteltérések), akkor teljesen elutasítom a másikat szexuálisan. Olyan, mintha a tudatalattim önállóan meghozná a döntést, és én nem tehetek semmit ellene. Ilyenkor a szervezetem nem engedi közel a másikat, különböző nőgyógyászati betegségeket kreál, vagy egyszerűen nem reagál a próbálkozásokra.
Most is így van, öt éve mentem férjhez, és egy éve nem szeretkeztünk. A férjem jó ember, vicces és kedves, de ma már a kapcsolatunk inkább baráti, mint férfi-nő viszony. Január elején leültünk beszélgetni, és kiderült, hogy ő is így érez, már nem tud nőként nézni rám, inkább csak mint barátra. Valahogy megkönnyebbültem, hogy ő is így gondolja. Persze voltak problémák az öt év alatt. Például az esküvő után túlzottan meg akartam felelni a feleségszerepnek. Főztem, mostam, takarítottam, vasaltam, állandóan a férjem kedvében jártam. A vicc az, hogy én sosem voltam gondoskodó típus. Olyan volt, mintha bekapcsolt volna egy „feleséggomb”. Valójában ezt nem ő vagy a külvilág várta el tőlem, hanem saját magam. Ma már tudom, hogy csak az anyám mintáját követtem, és ő pedig az apámét.
Most itt vagyok harmincévesen, és nem tudom, hogy mit tegyek. Mi van akkor, ha a testemnek van igaza, és tényleg végleg le kell zárnom ezt a kapcsolatot? Én nem tudok tovább megalkudni, de azt sem szeretném, hogy három év múlva megbánjam, hogy nem harcoltam ezért a kapcsolatért. És mi van akkor, ha a testem mindig dönteni fog helyettem, még tíz vagy tizenöt év múlva, pár gyerek után is?
Kérlek, segíts!
Üdvözlettel: Emma
| Tipp: Somának a következő e-mail címre írhattok: soma@nlcafe.hu |
Kedves Emma!
Nekem az a személyes meglátásom az ügyben, hogy mielőtt kimondanád a nemet, legalább tegyél, tegyetek valamit annak érdekében, hogy megmentsétek a házasságotokat! Komoly lelkiismeret-furdalást okozhat az elkövetkező években, ha úgy szálltok ki egy szeretetteljes kapcsolatból, hogy meg sem próbáljátok orvosolni a problémákat. Mivel azt írod, hogy ez nálad visszatérő, ismétlődő dolog, mindenképpen érdemes lenne utánajárni a jelenség gyökerének! Ha eddig nem tetted meg, akkor ez most kiváló alkalom erre! Ha egy problémát nem oldunk meg, hanem menekülünk előle, akkor az újra és újra vissza fog köszönni.
Hosszú távon szerintem nem éreznéd jól magad attól, hogy semmit sem tettél ezért a kedves, vicces, jó emberért, és persze önmagadért (!). Az, hogy ő sem kíván téged, lehet a részéről védekezés is azzal szemben, hogy te elhidegültél tőle. Ezt persze levélen keresztül nem állapíthatom meg, ez csak feltételezés. Eszembe jutott annak a nőnek a története, aki egy családállításon elmesélte, hogy négy évig élt együtt nagy szeretetben, jó párkapcsolatban a kedvesével (a szex is jó volt), és miután megházasodtak, elkezdett rendszeresen hüvelygombát gyártani magának. Hiába kereste fel újra és újra a nőgyógyászát, a tüneti kezelés csak ideig-óráig segített. A probléma megoldásához mélyebbre kellett ásnia. Az derült ki a Hellinger-terápia során, hogy az egyik nagymamáját a családja erőszakkal, lelki terrorral kötelezte egy olyan férfival való házasságra, akihez ő nem vonzódott. Attól kezdve, hogy a nagymama beszállt a „biztosba”, egy életre szóló, következményekkel járó házasságba (tudjuk, ez régen sokkal többet jelentett, mint most), rendszeres nőgyógyászati betegségei lettek, idősebb korában el is távolították a méhét. Az unoka házasságában akaratlanul és automatikusan aktiválódott a nagymama sorsa, és pusztán az igen kimondásától tört elő benne a generációs trauma. Ez persze csak egy történet a sok közül, nyilván végtelenül sok oka lehet egy ilyen problémának, épp ezért fontos minden esetben egyénileg megnézni, kinél mi van a mélyben.
Már én is unom magam, hogy újra és újra a Hellinger-terápiát és a kineziológiát ajánlom (de akár egy jó pszichológust is, vagy együttesen több módszert). Ilyenkor én érzem azt, hogy bekapcsol bennem egy, az általam bevált módszereket ajánló gomb. Nem értem: hogy ha az embernek baja van, és egyedül nem tudja megoldani a problémáját, miért nem kér külső segítséget?
Már-már közhelyes arról beszélni, hogy egy hosszú távú párkapcsolatban nem a klasszikusan szerelemnek nevezett érzésen van a hangsúly, hiszen a szerelem által a szervezetben megjelenő kémiai anyagokhoz átlag két év alatt hozzászokik az ember. (Erről múlt heti írásomban – Mi a valódi szerelem? » – részletesen is írok.) Ennek következtében az, amiről írsz, teljesen normálisnak mondható jelenség. Ha valaki a kapcsolatában folyamatosan erre az érzésre vágyik (az esetleges nyugalom, szeretet elmélyülése helyett), akkor különféle konfliktusok gyártásával, folyamatos harccal megállás nélkül adrenalinhoz juttathatja magát, amiről köztudott, hogy kiváló szexgeneráló hatása van. De a hormonokat „előállíthatjuk” más úton-módon is. Az adrenalin kiválóan képződhet a különféle extrém sportokban, de akár a munkában való kihívások által is. Több olyan nővel találkoztam már, akik annyira hozzászoktak a szerelem által termelt kémiai anyagokhoz, hogy függővé váltak, így egyik kapcsolatból a másikba menekültek.
A nagy kérdés viszont akkor jön, amikor már gyerek is van. Nem kívánom megítélni, ebben az esetben mennyire bölcs vagy etikus a saját függésünk következményeinek érintettjeivé tenni a családunkat, szeretteinket. Nem felelősségteljes, az biztos. És megint csak oda lyukadunk ki, ahova szinte mindig: önismeret.
És hogy a testednek van-e igaza? Most jöjjön egy újabb közhellyé vált igazság: minden az agyból indul ki. No meg a lélekből. Persze-persze, azért vannak külső behatások is, de amiről te mint visszatérő jelenségről írsz, az egyértelműen belső munkát, önmagaddal való szembenézést igényel. És minél mélyebbre mégy, annál kevésbé fogod úgy érezni, hogy a tested helyetted dönt. Úgy gondolom, lehetetlen, hogy egy levél alapján el tudjam dönteni, valóban a lélek jogos jelzéséről van-e szó nálatok, amit a testeden keresztül ad le. Ezt nektek kell kiderítenetek. Ehhez lenne fontos, hogy az egymással való szexuális problémátokon tudatosan (és szerintem külső segítővel is) dolgozzatok. És mivel baráti a viszonyotok, így már csak a nyitottságotok és elhatározásotok kell hozzá. Ennyit csak megér a kapcsolatotok!
Rengeteg új önismereti információt fog felhozni a belső munka, amivel csak gazdagodni fogtok, akár együtt maradtok, akár nem. És hogy megnyugtassalak, a párommal való tizenkilenc évi együttélés tükrében megosztom veled tapasztalatomat (mely minden hosszú távú párkapcsolatban élő barátnőmével megegyezik): LEHETETLEN, hogy ennyi éven át két ember kölcsönösen és folyamatosan kívánja egymást. Minden kapcsolatban vannak e téren is hullámvölgyek, ennyi év után mindenkinél normális, hogy jöhetnek antiszexuális periódusok. Ha működik a kölcsönös szeretet, tisztelet, és alapvetően szexuális vonzódásból indult a kapcsolat, akkor vissza fog állni a rend. Sőt! Egy-egy blokk, szünet, változás után akár magasabb szintre is léphet a kapcsolat! Valaminek a halála mindig egy új dolognak a kezdete.
Hogy itt valóban véget ért-e a kapcsolatotok, vagy egy magasabb minőség megélése előtt vagytok (amihez mindkettőtöknek fejlődni, változni kell), ti döntitek el. Az idő segít a válasz keresésében. Minden jót hozzá:
Soma Mamagésa
