Számon kértük Joshi Bharatot: Sorselemzőből showman?

– Joshi Bharat egyik napról a másikra megváltoztatta az életünket – ismétli egymás után többször Tünde, a négyéves Gergő édesanyja, és közben a fiát nézi, akiről ránézésre meg nem mondanám, hogy pár hónapja még halálos beteg volt. A kisfiúnál tavaly ősszel mellékvese-daganatot diagnosztizáltak, azóta kilenc kemoterápián és egy őssejtkezelésen esett át.

– A férjem elvesztette a munkáját, Gergő mellett még négy gyerekünk van, már ott tartottunk, hogy el kell árverezni a házat a fejünk felől. A családunk és a falu is elfordult tőlünk, senki nem hitte el, hogy Gergő nagyon beteg. A műsor után viszont annyi segítséget kaptunk vadidegen emberektől, hogy fel tudtunk húzni még három szobát, és a kezelések hatására Gergőnek mára jók a leletei.

– Amikor először találkoztam Gergővel, csak a szeme látszott ki, maszk takarta az arcát – idézi fel a tavaly novemberi találkozót a mára showmanné előlépett indiai sorselemző. – Nehéz leírni az élményt, milyen volt aztán először gyógyultan látni őt, mint igazi, eleven kisgyereket. Egy gyerek betegsége akkor is megrázó, ha a család és a közösség mellettünk áll, de Tündééknél nem ez volt a helyzet. Ha semmi másért nem, már csak Gergő miatt is megérte, hogy a Joshi Bharat című műsor elindult.

– Született indiaiként biztosan tisztában van vele, milyen feladattal született a Földre ebben az inkarnációban. Ez a műsor most közelebb viszi hozzá?

– Nem gondolom, hogy az embernek bármilyen technikát igénybe kellene vennie ahhoz, hogy megállapítsa az életfeladatát. A dolgok ennél egyszerűbben működnek. Abban a pillanatban, amint tudatossá válok, kezdek valaminek megfelelni, pedig a valódi fejlődés nem abból fakad, hogy törleszteni akarok az előző életemben elkövetett bűneimért. Nem kell tudnom előre, hogy ezer métert kell úsznom, elég, ha minden pillanatban igyekszem megfelelni azoknak a kihívásoknak, amelyekkel nap mint nap szembe találom magam.

– Mit gondol, mi a nyugati világ legnagyobb rákfenéje?

– A logika. Ha egyszer bedobtak minket a medencébe, nincs mese, úszni kell. Az életben ezek az ezer méterek olyanok, mint a délibáb: mire odaérünk, már el is tűnt, és ott a következő. Nem szabad gondolkodni, csinálni kell.

– De mindig érzi, hogy jó irányban úszik?

– Ezt intelligenciával nem lehet alátámasztani, csak az intuíció segíthet. A logika túl vaskos és durva, az intuíció finom. Nagy csend kell hozzá, hogy az ember meghallja. Az intuícióját senkinek sem kell tudatosan fejleszteni. Mindössze annyit kell tenni, hogy a logikát csökkentjük. Néha-néha ki kell próbálni. Én úgy tanultam meg, hogy mondjuk elindultam valakihez, akiről nem tudtam pontosan, hol lakik, mert a címét otthon felejtettem, és ahelyett, hogy felhívtam volna telefonon, hogy megkérdezzem, a megérzéseim alapján mentem előre, fordultam jobbra vagy balra, amikor úgy éreztem. Amikor megálltam valahol, és felhívtam, kiderült, hogy abban az utcában lakik. De ha holnaptól elkezdem tudatosan otthon hagyni a címet és a GPS-t, akkor nem fog működni. Kihasználni nem lehet, de ha szükség van rá, működik.

– Hogyan éli meg a támadásokat, amelyeket a műsor miatt kell most hárítania? Mit gondol, mi az az indulat, ami ön felé irányul?

– Nem tudom, mi minden lehet mögötte, nekem egy dologra kell koncentrálnom: hogy az én lelkiismeretem tiszta-e. Hozzám bárki eljöhet, mindenkihez ugyanazzal a szándékkal, ugyanazzal a nyitott szívvel és ugyanazt az eszköztárat használva közeledem.

– Az egyszerű segítő szándék nem változik meg attól, ha kitesszük az ablakba?

– Miért változna meg? Mit gondol, piramisok miért vannak? Miért van kínai nagy fal? Miért vannak festmények? Miért születtek eposzok?

– Arra gondol, hogy a televízió a modern kori történetmesélés eszköze, és a történetmesélés önmagában gyógyítani tud?

– Teljesen mindegy, hogy valaki hogy néz ki, milyen szépen beszél, és milyen iskolái vannak. Előfordulhat, hogy az adott pillanatban nem is érti meg, amit mondok, a gondolat magja akkor is ott lesz benne. Számtalan olyan levelet kapok, hogy családok, szerelmesek, házaspárok megoldották a saját életüket, mert egy gondolat, amit tőlem hallottak, megfogant bennük. Szülők és gyerekek békültek ki egymással anélkül, hogy idejöttek volna, mert hasonló szituációban kaptak egy impulzust a megoldáshoz.

– A karkötőjén a két elefánt Ganésha, az elefántfejű hindu isten?

– A buddhizmusban az elefántnak fontos szerepe van. Aki Buddhának született, előző életében elefántként élt. Van egy történet, miszerint az erdőben nagy tűz ütött ki, az állatok menekültek, a kisnyuszi pedig éppen az elefánt felemelt lába alatt állt meg pihenni. A tűz közeledett, a nyuszi az utolsó pillanatban elmenekült, az elefánt pedig ott égett, mert nem merte letenni a lábát, nehogy a nyuszi agyontapossa. Tudom, a logikusan gondolkodók erre azt mondják, az elefánt egyszerűen hülye volt.

– Az elefánttal azonosul?

– Ki tudja, lehet, hogy a nyuszi vagyok. Csak arra válaszoltam, miért két elefántfej van a karkötőmön.

– Ha a saját életével kapcsolatban bizonytalanodik el, használ valamilyen segédeszközt?

Joshi Bharat válaszát és az interjú második felét az e heti Nők Lapjában olvashatjátok…

 
Fizess elő most a Nők Lapjára! »