„Amikor az Idol című műsort (a formátumot itthon Megasztár néven „honosította” a TV2 – a szerző) bevittük az Egyesült Államokba, egészen pontos elképzelésünk volt arról, mit szeretnénk nyújtani az embereknek. Egy kedves, szeretnivaló, lehetőleg vidéki lány lebegett a lelki szemeink előtt, aki napközben takarít, vagy könyvtáros, ám csodálatos hangja van, és – mint minden fiatal lánynak – álma, hogy sztár legyen. A közönség végignézi a felemelkedését, és tizennéhány hét alatt ő lesz az Egyesült Államok legismertebb embere” – így foglalta össze nemrég egy interjúban a koncepció lényegét Simon Cowell brit zenei producer, az amerikai és brit tehetségkutató műsorok egyik kidolgozója és fő „megmondó embere”. Az ötvenéves mogulnak saját bevallása szerint semmi hangja, nem játszik egyetlen hangszeren sem, mégis, manapság nagyobb a befolyása a világ könnyűzenei piacára, mint bárkinek. Hogy miért? Mert az elmúlt években több pénzt keresett a zeneiparban, mint bármelyik világsztár, Madonnától Beyoncén át a U2-ig… Cowell, és a mögötte álló Sony lemezkiadó zsenialitása abban rejlik, hogy a műsorok tehetségeit nemcsak ismertté teszik, de le is szerződtetik. Így a hetek alatt sztárokká avanzsált énekesek későbbi karrierük során tovább hozzák a pénzt a kiadó zsebébe.
Sztáreső, pénzeső…
Nyolc évvel az American Idol indulása után a világon több száz Idol-versenyző lemezeit vásárolják örömmel a lelkes rajongók. A leghíresebb bálvány egyelőre Kelly Clarkson, a fent említett első széria nyertese (akit végül is egy pincérnőben találtak meg), Jennifer Hudson, aki két évvel később ugyan csak harmadik lett, ám azóta Oscar díjas színész-énekesnővé lépett elő, és Chris Daughtry, aki miután negyedikként távozott a műsor ötödik szériájából, frissen alapított rockzenekarával meghódította a világot.
 |
| Kelly Clarkson |
Hozzájuk csatlakoznak a többi tehetségkutatók nyertesei – igen, Cowell és csapata az Idol hihetetlen televíziós sikere után (a műsor nézettsége az Egyesült Államokban mindmáig verhetetlen) ráérzett a siker ízére, és újabb tehetségkutató műsorokat talált ki. Ilyen volt az X-Factor, amely többek között a mennyei hangú angol recepciós lányt, Leona Lewist adta a világnak, vagy épp a Got Talent széria, amely már nemcsak énekes, hanem táncos, humorista, bűvész stb. tehetségeket is kutatott (itthon Csillag születik néven futott egy hasonló az RTL Klubon). Utóbbi formátummal került a koncepció a következő szintre, amikor a műsorban egyszerre szerepelnek a valóságshow-k és a tehetségkutatók legjobb elemei.
Paul Potts
2007. március 17. Paul Potts, egy kövérkés, kusza fogú, szégyenlős angol mobiltelefon-kereskedő első alkalommal áll ki a Csillag születik angol verziójának színpadára. A jámbor fiatalember talán fel sem fogja, hogy a közönség (no meg a zsűri) miért mosolyog azon, hogy ő operát szeretne énekelni… A teremben (meg otthon, a tévé előtt) gondolatban már mindenki rákészül az önjelölt operaénekes bődületes égésére, amikor valami egészen váratlan dolog történik. Paul Potts torkából egészen különleges, képzett, gyönyörű tenorhang csendül fel. Három perc múlva már többen megkönnyezik, ahogy a szimpatikus fiatalember a gigantikus teret betöltve énekli Puccini áriáját: Vincero! (Győzni fogok!). Az ominózus jelenetet az amerikai Time magazin később az év tíz legjobb televíziós pillanatának egyikévé választja
A brit énekes exkluzív interjút adott lapunknak, egy budapesti étterem különtermében találkoztunk vele nemrég.
 |
| Paul Potts |
– Miután világhírűvé vált – mindössze néhány hét alatt -, hogyan kezelték önt?
– Azt hiszem, ha rám néz, egyértelmű, hogy ma sem vagyok az a klasszikus sztártípus… Megmaradtam annak, aki voltam, és senki sem próbált rákényszeríteni valami másra.
– Azért nem lehet nem észrevenni, hogy megcsináltatta a fogait…
– Ez, mondjuk, igaz… – mosolyog büszkén. – Muszáj volt megtennem, egyszerűen azért, mert korábban miattuk nem mertem soha mosolyogni. Még a saját esküvőmön sem… Képzelje, életem legboldogabb napjáról egyetlen olyan felvétel sem készült, amelyen mosolyognék! Ahelyett, hogy sugároztam volna a boldogságtól, azzal voltam elfoglalva, hogy csúnya a fogsorom… Ezen most már szerencsére túl vagyok. Mást azonban nem változtattam magamon. Sosem voltam az a típus, akinek fontos az imidzs. A feleségem így szeret.
– Ez így nagyon meggyőzően hangzik, de mindketten tudjuk, hogy a showbizniszben számítanak a külsőségek.
– Ebben azért nem vagyok olyan biztos. Nézze, természetesen én is igyekszem minél jobban kinézni, de magamat áltatnám magam, ha arról álmodoznék, hogy fiatal lányok az én képeimmel tapétázzák ki a szobájukat. Én inkább a hangomból élek. Az egyetlen dolog, amivel „fel tudom dobni az összhatást”, az, hogy manapság már magamra szabatom az öltönyöket, nem pedig konfekciót viselek. Korábban minden zakó és öltöny rosszul állt rajtam. Belülről szűknek éreztem őket, miközben a külső szemlélők úgy érzékelték, hogy túl nagyok rám…
– Sosem tervezte, hogy elkezd fogyókúrázni?
– Folyamatosan próbálkozom – nevet -, de tudom, hogy valószínűleg sosem fogok lefogyni. Tudja, hormonális problémák… A súlyom egyébként összevissza ugrál, de nem tehetem meg, hogy ne figyeljek rá – túl sok volt a cukorbeteg a családomban.
– Egy évvel ezelőtt készült el az első lemeze.
– Pusztán egy hét alatt énekeltem fel a dalokat. Napi tizenkét órát álltam a mikrofon előtt – őszintén szólva azóta sem értem, hogy bírta a hangom…
– És az első kirobbanó siker után itt a második. Szinte az összes dalt – beleértve az angol dalokat – olaszul énekli. Miért?
– Szerintem olaszul könnyebb énekelni – jóval szenvedélyesebb nyelv, mint az angol. Melodikus, varázslatos… Tudja, én tényleg szívből imádok énekelni. Ha valaki megkérdezi, mi a különbség az énekes és a mobilárus Paul Potts között, azt felelem: az előbbi csupán kedvelte a munkáját, az utóbbi szenvedélyesen szereti azt. Azt hiszem, emiatt adtam az új lemezemnek a Passione (szenvedély – a szerk.) címet.
– Hány éves?
– Harmincnyolc.
– Talán ez a legjobb életkor arra, hogy valaki sztárrá váljon.
– Alapvetően igaza van, de hadd tegyem hozzá, hogy én fiatalkoromban sem voltam bohó és szertelen. Sokkal érettebb voltam a többieknél, valószínűleg azért, mert a könyvekbe menekültem a csúfolódó osztálytársaim elől. Nyolcéves koromban például már a felső tagozatosok kötelező olvasmányait olvastam, mert addigra kifogytam az összes alsó tagozatos ajánlott irodalomból…
– Igaz, hogy a sztároknak hirtelen sok barátjuk lesz?
– Magányos gyerekként korán megtanultam, hogy óvatosan válasszam meg a barátaimat. Az elmúlt két évben csak kevés névvel bővült a lista. Tudom, kik fontosak, és velük igyekszem annyi időt tölteni, amennyit csak lehet.
Susan Boyle és a többiek
 |
| Susan Boyle |
A mobiltelefonárus-operaénekes sikerével újabb gát szakadt át, és a „nemzetközi sztár” státusz megnyílt az előnytelen külsejű, ám aranytorkú énekesek előtt. Alig hat hete egy negyvenhét éves, Susan Boyle nevű skót asszony, aki eddig csak a falusi kórusban énekelt, ugyanazt vitte véghez, mint az operaénekes három éve… Bár a verseny még lapzártánk idején be sem fejeződött Angliában, Susan már most világsztár. Hírnevét az internetnek köszönheti, amelyen az elmúlt hetekben több mint nyolcvanmillióan nézték végig mennybemenetelét. Az asszonyt azóta a stylistok átfazonírozták, Amerikában szerepelt Oprah Winfrey műsorában, és a hírek szerint Simon Cowell cége már alá is írta vele élete első lemezszerződését… Ettől kezdve igazából már nem is számít, hogy megnyeri-e a műsort. Az embereket megnyerte, a műsorban pedig mások is kapnak esélyt a bizonyításra: például a félénk, ám gyönyörű hangú pizzafutár, vagy a kopasz, pufók, de végtelen jó humorú görög táncos a fiával.
Csalás az egész?
Ilyen mennyiségű tehetség láttán sokakban merül fel a kérdés, hogy az új sztárokat valóban ott és akkor fedezik-e fel. Az utóbbi hetekben több oknyomozó újságíró járt utána az új csillagok mesebeli történeteinek, és több alkalommal kiderült, hogy valami nem stimmel. A félénk énekesek közül sokan már több helyen próbálkoztak életük során, csak nem arattak babérokat, feltehetően előnytelen külsejük miatt…
Állítólag Angliában és Amerikában ma már úgy készülnek a tehetségkutatók, hogy már nem bízzák a véletlenre a műsort: amellett, hogy hivatalosan meghirdetik őket, és jelentkezik rájuk, aki akar, fizetett emberek járják az országot új csillagokat, szép emberi történeteket kutatva. Olyanokat, amelyeket később jó pénzért el lehet adni a népnek…
Lehet ezen felháborodni, mondván, a készítők csalnak, és manipulálják a nézők érzelmeit, mégis, nem biztos, hogy ez a lényeg. Egy ilyen aprócska csalással ugyanis mindenki jól jár: a szervezők meggazdagodnak, a tévénézők jófajta műsorokat és fantasztikus hangú énekeseket láthatnak-hallhatnak, az olyan emberek, mint Paul Potts és Susan Boyle pedig egy lehetőséget arra, hogy a szépség-fetisiszta 21. században is befussanak. Most már csak az a kérdés, meddig maradhatnak sztárok. Az első lemez után ugyanis jön majd a második, azt pedig már nem lehet eladni az „alacsony sorból jött tehetség elérte a csúcsot” történettel. A második lemeznél már csakis a zene számít…
