– A gyermekkoromról először mindig a piac jut eszembe… és apám. Mindig zárás előtt ment vásárolni, mert a maradék, ami másoknak már nem kellett, mindig olcsóbb volt. Nagyon kevés pénzünk volt, de nem mondanám, hogy boldogtalan gyermekkorom volt. Volt mindenünk, csak mindenből nagyon-nagyon kevés. A húgommal legtöbbször egy kis rongylabdával játszottunk, vagy fadarabokkal… nem voltunk tisztában azzal, hogy szegények vagyunk.
Apám cipész volt. Tisztességes ember, spártai szigorral és sziklaszilárd elvekkel. A napjaimat órára pontosan osztotta be: megvolt, mikor kell olvasnom, dolgoznom, bevásárolnom, játszanom… Hibáznom pedig nem szabadott, mert akkor nagyon megbüntetett. A fegyelmezettség, pontosság, tisztelettudás, amit belém nevelt, később sokat segített a pályámon.
 |
| Nem Photoshop, Gianni tényleg ilyen fiatal maradt! Nem hiszik? Járjanak utána… |
A tanulást az ötödik elemi után fejeztem be. Apám azonban ragaszkodott hozzá, hogy tovább pallérozzam az elmém. Sokszor elvitt magával a pártközpontba, ahol, miközben dolgozott, hangosan olvastatta velem a számára fontos könyveket: Marxot, Engelst, Lenint… Hiába hangoztatta százszor Lenin szavait – A vallás a nép ópiuma -, édesanyám összefogott apám édesanyjával, és közösen elérték, hogy elsőáldozó lehessek.
Már kisgyermekként segítettem a boltban – Fényesre csutakold, fiam, olyan tiszta legyen, mintha épp most vásárolták volna! – Később már cipőfűzőket is készítettem, valamint kisebb javításokat is végeztem. Közben persze elkezdtem énekelni… Egyébként apám is énekelt. Énekelt, hogy bátorságot öntsön magába. Az ének egyszerűen kikívánkozik a lelkünkből. A szegénység, az elkeseredettség pillanataiban ugyanúgy, mint amikor túlcsordul bennünk az öröm. Segít, hogy képesek legyünk tovább küzdeni.
„Csillag születik”
– Esténként perecet, cukorkát árultam a helyi moziban. Megbabonázva figyeltem a felnagyított arcokat a hatalmas vásznon, a gyönyörű nőket, az erős férfiakat, a szívbemarkoló történeteket. Aztán egy este a filmszínházban megengedték, hogy énekeljek egyet. Igazi mikrofonba, közönség előtt! Már ez önmagában csoda volt nekem, hát még, amikor a közönség megtapsolt.
Első dalaimat egy híres olasz tehetségkutató-zeneszerző, Franco Migliacci írta. Amikor kiadták az első lemezemet, édesapám nem örült neki. – Fiam, tudom, hogy szeretsz énekelni, de ne szállj el magadtól, az effajta siker csak három napig tart. – Később csodálkozott, amikor fiatal nők tértek be a boltba csupán azért, hogy autogramot kérjenek. De mindezek ellenére ragaszkodott hozzá, hogy tovább dolgozzak. Aztán a második lemezemmel már annyit kerestem, mint amennyit az egész család korábban egy év alatt kuporgatott össze. Ekkor már tudta, hogy nem tarthat vissza.
Az első nagy sikerem a Fatti mandare dalla mamma a prendere il latte (Küldesd le magad anyuval tejért!) volt. Különösen a kamaszok szerették, hiszen akkoriban ők is csak ilyesfajta trükkökkel tudtak a szerelmükkel találkozni.
Az első siker: Fatti mandare dalla mamma…
Egy idő után úgy éreztük Francóval, hogy ideje komolyabban vennem magam – férfivá érnem, férfidalokat énekelnem. Franco egyszer megmutatott nekem egy dalt, In ginocchio da te címmel. Egy férfiról szólt, aki megcsalta a szerelmét, de rájött, hogy hibázott, és térden állva könyörög, hogy bocsásson meg neki. Enrico Morricone mester vállalta a történet hangszerelését… én pedig meghódítottam vele Európát.
A dallam, amit mindenki ismer: In ginocchio da te
„A világ a lábaim előtt”
– Felfedezett a televízió és a mozi. Emlékszem, amikor az első filmem első jeleneténél csattant a csapó, nem tudtam megszólalni. Akkor értettem meg, hogy abba az életbe kezdek bele, amelyik után az a most már oly távolinak tűnő perecárus fiú vágyakozott, ott, a mozi széksorai között. Aztán, amikor hónapokkal később megláttam magam a vásznon… talán nem is volt nagyobb boldogság. Később beleszerettem egyik filmbeli partnerembe, Laura Efrikianba, több mozifilmet készítettünk együtt, két gyermekünk van, Marianna és Marco, tizenhárom év házasság után váltunk el.
Emlékszem, akkoriban azt hittem, jó színész vagyok. Olyan, mint Marcello Mastroianni, Sophia Loren vagy Gina Lollobrigida. Majdnem kétszer annyit kerestem egy filmmel, mint Mastroianni, de nem értettem meg, hogy az emberek a dalaimért fizetnek, nem pedig a játékomért.
Aztán a hetvenes években változni kezdett a világ, változni kezdett Olaszország. Elmúlt a hatvanas évek optimizmusa, minden, aminek én voltam a szimbóluma. A vietnami háború idején egy fiatal firenzei fiú felkeresett egy dallal – a legszebbel, amit valaha is énekeltem. Egy amerikai fiúról szólt, aki úgy, mint én, szerette a Beatlest és a Rolling Stonest (C’era un ragazzo che come me amava i Beatles e i Rolling Stones), de le kellett tennie a gitárját, és elmennie Vietnamba embereket gyilkolni. Bár a menedzsereim nem akarták, hogy elénekeljem, én ragaszkodtam hozzá. Lehet, hogy nem illett ahhoz a Giannihoz, akit mindenki ismert és szeretett, de éreztem, hogy a „rózsaszín” hatvanas évek lezárultak. Új világ jött.
A személyes kedvence, egy igazi “protest song: C’era un ragazzo
„Nagyon fájt a sikertelenség”
– A hetvenes évek közepére elfelejtettek. Próbálkoztam ugyan – dalokkal, lemezekkel, fellépésekkel, televíziós szerepléssel -, de senkit, tényleg senkit sem érdekeltem. Az egyik lemezemet összesen háromezren vették meg. Ekkortájt sokat jártak eszemben apám szavai. Igen, ő megmondta, hogy a csodának egyszer vége lesz. Azt azonban elfelejtette megemlíteni, hogy ez ennyire fog fájni. Hogy ne emésszen el teljesen saját bánatom és kétségbeesésem, zenét kezdtem tanulni. Nagybőgőn játszottam, és a következő években megismertem Mozartot, Schubertet, Verdit, közben pedig énekeltem, ahol tudtam.
 |
| Felesége nem szereti a nyilvánosságot, de a Nők Lapjával kívételt tett |
1985-ben az olasz televízió kiválasztott egy tévéfilm főszerepére. A történetet mintha csak rólam írták volna: egy lecsúszott énekes beleszeret egy lányba, utánamegy Budapestre, és a film végére nemcsak a szívét nyeri el, de a fénybe is sikerül visszakapaszkodnia. Az Uno su mille című dalban azt énekeltem, hogy sosem szabad feladni, hiszen bármennyire is elbánt velünk az élet, ezerből egynek sikerül újrakezdeni, és miért ne épp mi lennénk az az egy?
Ez lett a dal, amely miatt visszafogadtak az emberek a szívükbe. És ez az a dal, amelyért sosem fogom Budapestet elfelejteni, hiszen itt énekeltem el először, és itt forgattuk azt a filmet, amelyik visszahozta a fényt az életembe.
2008-ban, a San Remói fesztiválon is elénekelte az Uno su mille című dalt:
Ismét megszeretett a közönség. És ötvenéves koromban Bolognában, egy barátom lemezstúdiójában megismertem egy csodálatos nőt, Anna Dant. Tizenkét évvel volt nálam fiatalabb, menedzser lány, hatvan ember főnöke egy számítástechnikai cégnél. Később, amikor a közös gyermekünk megfogant, eladta a céget. A fiam, Pietro mindjárt tizenkét éves.
„Most boldog vagyok”
– Jó érzés kimondani, hogy elégedett vagyok az életemmel. Az elmúlt évben egy szál gitárral jártam Olaszországot, és énekeltem az embereknek. Magamról, az elmúlt évtizedekről. Hamarosan pedig Magyarországra utazom, ahol ugyanezt tervezem, igaz, nagyzenekarral. Remélem, hogy kíváncsiak lesznek rám és az olasz dallamokra. Négy évtized történelmére, érzéseire. Remélem, hogy aki eljön, látni fogja, a világon egyetlen dolog létezik, amin nem fog az idő. Ez a muzsika.
Magyarországi fellépése: 2009. június 27-én a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon láthatjuk, ahol jótékonysági koncertet ad a koraszülötteket mentő Peter Cerny Alapítvány javára. A koncertre felesége is elkíséri!
Még több az e heti Nők Lapjából:
