Én mondtam a magamét, felsorakoztattam mindent, amit az egyetemi nyelvészetstúdiumok alkalmával megtanultam, meg az azóta megszerzett tapasztalatot, és persze azon barátok, ismerősök nyugtató tanácsait, akik szintén két nyelven, két kultúrában nevelik a gyereküket. Ezt próbáltam tenni én is, megnyugtatni Alexet, akinek optimizmusát lenullázták a karácsonyt megelőző hónapok, amikor Lola – hiába értett mindent tökéletesen – nem volt hajlandó angolul beszélni. Az én optimizmusomból viszont még akkor is maradt valami, ha Lola e sztrájk velejárójaként ingyentolmácsként alkalmazott engem, az anyját. Szilárdan bíztam abban, hogy hamarosan föladja a munkabeszüntetést, hogy egyszer csak meglep minket pallérozott angoltudásával – úgy, ahogy kétévesen a magyarral tette. Bíztam a lányomban. Nem úgy az apja – aki nem hagyta magát meggyőzni. Nem hatották meg a magyar felsőoktatásban szerzett nyelvészeti ismereteim, hidegen hagyták az ismerősök, barátok tapasztalatai és a szakkönyvek magvas gondolatai. Mire elfogyott a bor, feladtam. Megállapodtunk abban, hogy az új évben munkára fogjuk Lolát. Beavatkozunk.
A terv a következő volt. Körbetelefonáljuk hasonszőrű barátainkat, és összeszedünk egy kis csoportra való, egyívású gyereket. Ezzel párhuzamosan keresünk egy anyanyelvi angoltanárt Budapesten, aki hajlandó valamelyikünk lakásában foglalkozni a kétnyelvű kompániával. A feladat alapvetően az, hogy a 3-4-5 éveseket játékos módszerrel közös angol kommunikációra ösztönözze. Szinte észrevétlenül helyzetbe hozza. Nagyjából két hét alatt sikerült is összeszedni Lola mellé egy másik angol–magyar kislányt, egy amerikai–magyar és egy új-zélandi–magyar kisfiút. Ki gondolta volna, hogy ennyi sorstársunk van? Időközben kiderült, hogy az angolsztrájk meglehetősen átlagos jelenség a kétnyelvű budapesti vegyes nemzetiségű óvodások körében…
| A cikk előző részét itt olvashatjátok » |
A társaság összejött (egyelőre még csak papíron, de a minimális létszám megvolt), és találtunk egy megfelelően rugalmas és lelkes nyelvtanárt, aki meglátta a kihívást a rendhagyó feladatban. Már csak az időpont-egyeztetés volt hátra. És a dolog itt meg is bukott. A négy kölyökből kettő egy óvodába járt, a másik kettő két másikba. Azonkívül a négy családnak volt annyi különböző programja és előre szervezett rokonlátogatása, hogy egy kisebb falunak elég lett volna. Amikor összeírtam mindent, az angolórára két lehetséges időpont maradt: szerda reggel hét és fél kilenc vagy vasárnap este hat és fél nyolc között. Elszégyelltem magam. Hát ennyire nem számít nekünk a gyerekeink nyelvi nevelése? Hogy minden egyéb előbbre való? Elhatároztam, futok még egy kört.
| Lola korábbi történeteit elolvashatjátok blogunkban! Katt ide! » |
Közben eltelt két hónap. Már körvonalazódott a kompromisszumos megoldás, amikor az egyik március végi reggelen Lola, szokásával ellentétben, nem nekem kiabált ki a szobájából, hanem az apjának. „Daddy!” Alex úgy meglepődött, hogy szokásával ellentétben azonnal kiugrott az ágyból, és berohant a gyerekszobába. Ahonnan aztán ki sem jöttek legalább húsz percig. A végén már annyira kíváncsi voltam, min ügyködnek, hogy vettem egy mély levegőt, és bementem. A következő látvány fogadott. Alex és Lola ülnek a szőnyeg közepén, pizsamában. Körülöttük angol mesekönyvek szanaszét, a kör közepén ők ketten összebújva kuncognak valamin, amit Lola mond éppen az apjának angolul. Angolul! Értik? A gyerek egyik nap fölkel, és úgy dönt, hogy mégis beszél angolul. Méghozzá közel tökéletesen. Szerencsére az olyan Lolaizmusokat a mai napig megőrizte, hogy „matomato” (vagyis: „tomátó” = paradicsom) vagy „picsker” (azaz: „pikcsör” = kép). De beszél. Könnyedén, gond nélkül és tudatosan vált angolról magyarra, aztán vissza. Amikor véletlenül téveszt, nevet, bocsánatot kér és korrigál. Sőt, olyan is van, hogy egy magyar mondat közepén csak angolul jut eszébe egy szó – ilyenkor rám néz, és megkérdezi, hogy mondják magyarul, aztán folytatja, mintha mi sem történt volna… Az már soha nem fog kiderülni, hogy alakult volna a Nagy Családi Beavatkozás, milyen lett volna Loláék közös angolórája. De abból, hogy mekkora a csönd a másik három családban a témában, arra következtetek, hogy – így vagy úgy – mindenhol megoldódott a probléma. Hát, kedves Olvasó, így áll Lola a kétnyelvűséggel. Köszönjük, jól!
Ha még többet szeretnél olvasni Loláról, rendeld meg D. Tóth Kriszta könyvét! »
Még több az e heti Nők Lapjából:
