A balinéz nők mosolyát nem lehet elfelejteni. Évekkel ezelőtt már többször jártam a szigeten – utoljára 2002-ben. Ez az év egyébként a balinézek számára jelentős volt: Bali legfelkapottabb helyén, Kuta központjában nem helyi terroristák felrobbantottak egy szórakozóhelyet. A Sari Club nevű diszkó mellett minden este elmentünk mi is, általában tele volt ausztrál és holland turistákkal… Aznap több száz ember vesztette életét a bombamerényletekben (két másik bomba is robbant, távolabb) és a balinézek élete nagyon megváltozott. Most, amikor Malajziából tartunk Bali szigete felé, arra gondolok: vajon megőrizték-e a balinéz nők azt a mosolyt? Meg tudták-e őrizni akkor, amikor bár a turizmus kezdett újra fellendülni (a robbantás után a külföldiek inkább más úti célokat választottak maguknak), a gazdasági világválság nyilvánvalóan őket is sújtja. Tehát újra a balinéz nők mosolyának nyomába szegődöm…
 |
| A legongtáncosnők karrierje nagyon rövid: öttől tizennégy éves korukig tart |
A Szép és az Erős
Alighogy leszáll a gép Denpasarban, arra figyelek fel, hogy sokkal több a mosoly, mint régen. Napokig azon töröm a fejem, miért van az, hogy sokkal kedvesebbek a helyiek az idegennel, mint évekkel ezelőtt. Beszélgetek mindenkivel, aki szembejön (sokkal jobb az angoltudásuk, mint hét éve), és egyszer csak rájövök: mert mindannyian balinézek! Hirtelen összeáll a fejemben a kép. A bombamerényletek után drasztikusan csökkent a turizmus, sokan elveszítették az állásukat – és akik a környező indonéz szigetekről, Jáváról, Lombokról, Szumátráról érkeztek vendégmunkásnak, vagy „megtanulták” a balinéz mosolyt, vagy elhagyták a szigetet. Nem találkozom már rámenős árusokkal, akik nem engedik tovább az embert, hacsak nem vesz tőle valamilyen csecsebecsét – árusok továbbra is vannak, de nem erőltetnek semmit az idegenre. Sem a társaságukat, sem a vásárlást… Pár nap után biztosan tudom, hogy sokkal jobban érzem itt magam, mint valaha. És, mivel a mosolyt látom mindenütt, azt is fontos leírnom, hogy már a kisgyerekeket erre tanítják. Mosolyogj! Balin egyébként fiúgyerekeket várnak a párok, mert a férfiak eltartják a családot, de a lányoknak is örülnek. A fiú erős, a lány szép. Ez az alaptétel. És ha az alaptétel és az élet találkozik, akkor már csupán némi szerencsére van szükség…
Suestri: „Hiányzik egy férfi a háznál”
 |
| Suestri (középen) egy tengerparti ünnepen |
Elhatározom, hogy elsőként megkeresem Suestrit, akivel 2002-ben találkoztam utoljára. Suestri annak idején legong-táncosnő volt. Ez a karrier ma is sokak által vágyott, de rettenetesen rövid életű. A kislányok ötévesen már kezdik elsajátítani az ősi tánc elemeit, kecsesen hajladoznak az arannyal hímzett brokátruhában, s ügyes mozdulatokkal viszik fel az erős, figyelemfelkeltő sminket finom, gyermekien szép arcukra. Hét évig tart a karrierjük – tizennégy évesen „nyugdíjazzák” őket, vagyis véget ér első pályafutásuk.
A legong eredete az 1200-as évekre vezethető vissza, amikor a legenda szerint Kelet-Jáva királya utazása során egy erdőben fiatal lányt talált, akit magával vitt, s bezárt, hogy ne szökhessen el tőle. A legong a lány szenvedését, majd szabadulását meséli el. A fiatal balinéz táncosnők általában vidéken, vallási szertartásokon mutatják be tudásukat, ám egyre gyakoribb, hogy a tehetségesebbek pénzre váltják ragyogó mozgásukat, és színházakban szórakoztatják a legongra kíváncsi turistákat. Aki elég ügyes, és valamelyest „menedzser alkatú” szülőkkel rendelkezik, szép összeget gyűjthet családjának ezalatt a hét év alatt.
Suestri már közel harminc éve abbahagyta a táncot, mégis úgy emlékszik vissza, abban az időben határozta el, hogy nyelveket fog tanulni, diplomát szerez, és megpróbál a későbbiekben is az idegenforgalomból élni. 2002-ben már utazási ügynökséget vezetett, fia Szingapúrban volt egyetemista, lánya, Yeli tanulmányai mellett kókuszdiót árult, s reggelente barong-tánccal szórakoztatja a Balin nyaralókat. (A barong is klasszikus balinéz tánc, amely a rossz és a jó harcát meséli el játékos kedvességgel. A barongot még huszonéves nők is táncolhatják, ha megőrzik szépségüket és karcsúságukat.) Suestrit e-mailen találom meg. Ma is megvan az utazási irodája, de sokkal kevesebb az alkalmazottja – ám hatékonyabban dolgoznak, mint évekkel ezelőtt.
– A válság minket is sújt, de nem annyira, mint az a régi merénylet, amelyet szerencsére már kezd kiheverni a sziget – meséli. – Annyi változott, hogy még inkább meg akarjuk őrizni a paradicsomi állapotot. És ma már tudjuk, hogy nekünk is tennünk kell azért, hogy idejöjjenek a külföldiek. Hiszen a szigetlakók azért voltak mindig „kivételezett” helyzetben, mert a turizmusból jobban élhettünk, mint a többi indonéz…
Suestri fia azóta Szingapúrban él, ott dolgozik, s ma már ő támogatja az anyját. Akire leginkább lelkileg fér rá a támogatás, férje ugyanis elvált tőle. A balinéz férfiak számára megengedett a többnejűség – mégis kevesen élnek ezzel a lehetőséggel; állítólag azért, mert a bigámia a férfira túl nagy anyagi terheket ró… Azokat a férfiakat sem nézik ki maguk közül, akik feleségük mellett több barátnővel is dicsekedhetnek. Suestri hét éve elmesélte, férje már több éve együtt van egy fiatal lánnyal, és kiszámítható, hogy előbb-utóbb el is hagyja őt. Elváltnak lenni viszont nem jó Balin: ott akkor „teljes és egész” egy nő, ha férje és gyereke van… A váláskor egyébként a kisgyerekeket (főleg a fiúkat) a férfiak kapják – lévén igen erősen patriarchális a társadalom -, ezért a nők nemigen akarnak elválni… Bár Suestri szerint ez is változóban van. Ma már nem a kasztok közötti házasságkötés dominál, hanem a fiatalok egyre gyakrabban szerelmi házasságot kötnek. Suestrit nem zavarja, hogy egyedülálló lett, persze azért „hiányzik egy férfi a háznál”.
Daerla: „Az ünnepek egyensúlyban tartanak”
 |
| “Nincs bánat a pénz miatt. Régen sem volt, most sincs, de mindig megéltünk” |
Megkeresem Daerlát is. Nem minden táncosnő volt olyan céltudatos, mint Suestri: Daerlát például az egyik legragyogóbb szépségű, legügyesebb legong-táncosnak tartották, ám amikor kiöregedett, visszament a falujába. A két tizenéves gyerek anyja pár éve attól rettegett, nehogy a rizsföldön bérmunkában dolgozó férjét valami baj érje, mert akkor veszélybe kerülhet a megélhetésük. Daerla szülei is földművesként dolgoztak, ezért a nőnek nem idegen, ha combtőig kell gázolnia a rizsföldet elárasztó vízben, hogy segítsen férjének, és azt sem bánja, hogy táplálkozásuk meglehetősen egyhangú: rizst esznek rizzsel, s néha egy kis húst. Daerla akkoriban azt mondta, hogy gyerekei nem akarják a szülői mesterséget folytatni, hanem inkább a vendéglátás, idegenforgalom érdekli őket. Daerla hét évvel később, negyvenhét évesen… még mindig a rizsföldön dolgozik. Az idősebb fia viszont az egyik elefántparkban gondozó, és jobban keres, mint ők, tehát „megtalálta magát”. Havonta jár haza, egy házban (valójában egy szobában) lakik két kollégájával, de hamarosan megnősül, és a lány szüleinek házába költözik. Másik fia franciául tanult egy kanadai családtól, akik a teleket Balin töltik, és most recepciósként dolgozik egy szállodában. Daerla elégedett az életükkel.
– Az ünnepek egyensúlyban tartanak minket – magyarázza balinézül (helyi kísérőm fordít, Daerla ugyanis azon ritka balinéz nők egyike, aki egyáltalán nem beszél angolul). – Nincs bánat a pénz miatt. Régen sem volt, most sincs, de mindig megéltünk. Nincs bánat semmi miatt – mondja. Nem, nem akar világot látni. Elég neki leülni a tornácon, és nézni a rizsteraszokat. Annál szebb látvány nincs. Elég neki a sok ünnep: balinéz rituálék, áldozatok, amelyekben a nők játsszák a főszerepet: előkészítik az ünnepeket, és aktívan részt vesznek bennük. – Nem érzem a bajt – feleli, és látszik a szemén: nem tudja, miről beszélek, amikor a „válságot” említem.
Visszatérek Suestri lányához, Yelihez. Ő pár éve azt tervezte, hogy – dacolva a hagyományokkal – csak harmincöt éves kora körül megy majd férjhez, vagy később, előtte „kiteljesedik”.
Aztán persze közbeszólt a szerelem: Yeli harminckét éves, és már három éve házasságban él. Most tervezik az első gyereküket. Yeli is az idegenforgalomban helyezkedett el: ma még anyja cégében dolgozik, de szeretne később balinéz táncosokkal foglalkozni, esetleg őket menedzselni a „nagyvilágban”.
– A barong megmaradt az életemben – mosolyog. – A tánc, a hagyományaink, és a család… az összetartás. Ezért élünk túl minden válságot.
És ezért ragyog az a mosoly ma is az arcukon, teszem hozzá magamban.
Még több az e heti Nők Lapjából:
